Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-05-13 / 19. szám

8 1998. május 13. A kormányzat szerint Rimaszombat minden bajára egy hatalmas börtön az orvosság A börtön árnyékában... Kövesdi Károly Köztudott, hogy a Rimaszombati járásban közel harminc százalé­kos a munkanélküliség, s a régió lakossága az elmúlt évtizedben csaknem tízezer fővel csökkent. Normális ország normális kor­mányzata orvosságot keres a ba­jokra. A szlovák kormányzat, pontosabban az igazságügy-mi­nisztérium, sajátos elképzeléssel igyekszik segíteni Rimaszombat száz baján: börtönt akar létesíte­ni a város központjában. szervek gyakorolják. Rimaszom­batnak van egy önkormányzata, amely ellenszavazat nélkül ne­met mondott a börtön létesítésé­re, nem általában, hanem a bör­tönnek a mostani, dohánygyári épületében való létesítésére. Mi­után, nem tudni, mi okból, de az illetékes állami szerveknek vala­hogyan szívügyükké vált ez a bör­tönlétesítés, az önkormányzat úgy döntött, referendumot ír ki ebben a kérdésben. A képviselő- testület döntése azonban egyér­telmű volt, nem valamiféle parci­A bajok látszólag akkor kezdőd­tek, amikor a kormány (nyilván nem nemzetgazdasági stratégiai megfontolásból) külföldi kézre juttatta a szlovák dohányipar je­lentős részét. A rimaszombati do­hánygyári munkások munka nél­kül maradtak. Az épületet egy nyugati cég vásárolta meg, és gombát tenyésztett benne. Ami­kor ez is tönkrement, egy darabig üresen állt az épület. Illetve áll még ma is, de már várja új lakóit. Annak ellenére, hogy a város kép- viselő-testülete két alkalommal is elvetette az épület börtönné vál­toztatásának a tervét. Április 24-én népszavazást tartot­tak Rimaszombatban. Huszonkét szavazóhelyiséget jelöltek ki, ahol a polgárok véleményt nyil­váníthattak, akarják-e, hogy bör­tön legyen az egykori dohánygyá­ri épületben. A részvétel ala­csony, mintegy tizenöt százalé­kos volt, ám a szavazáson megje­lentek több mint nyolcvan száza­léka ellenezte a börtön létesíté­sét. A hatalom örülhetett, hiszen az alacsony részvételi arány a polgárok érdektelenségéről ta­núskodott. Mintha a többség be­letörődött volna a megváltoztat- hatatlanba. Csakhogy ez messze jár az igazságtól. B. Kovács István önkormányzati képviselő: „A sajtóban és népgyűléseken, verbális szinten gyakorta úgy hangzott el, hogy most dönt Ri­maszombat város lakossága a börtön ügyében. A demokráciát kétféleképpen szokás gyakorolni: közvetlenül vagy közvetve. A közvetett módját a választott „Rimaszombat önkormányzata ellenszavazat nélkül, egyhangúlag nemet mondott ” ális érdekeket képviselő csoport döntése. Miután azonban elin­dult egy polgári kezdeményezés a referendum kiírására, az önkor­mányzat elébe kívánván menni a dolgoknak, úgy döntött, kiírja a népszavazást, hadd foglaljanak állást a polgárok. Az eredményt különböző szempontból lehet ér­tékelni, vélhetően ezt majd politi­kai hovatartozás és szándék sze­rint meg is fogják tenni. A lényeg: a polgároknak tudomásuk volt arról, hogy az általuk választott önkormányzat milyen álláspon­tot foglalt el a kérdésben. Ha a város polgárai az általuk megvá­lasztott képviselők álláspontját nem tartották volna helyénvaló­nak, elmentek volna szavazni. Ha a többség azt mondta volna, hogy akaija a börtönt, akkor önkor­mányzati képviselőként köteles­ségemnek éreztem volna, hogy a meggyőződésem ellenére is elfo­gadjam az engem megválasztó emberek véleményét. A valóság az, hogy a résztvevők tizennyolc százalékából több mint nyolcvan százalék egyértelmű nemmel sza­vazott, vagyis a börtön ellen. Te­hát eleve helytelen úgy beállítani a kérdést, hogy csak tizennyolc százalék vett részt a népszavazá­son. A polgároknak az a nagyobb része, amely nem vett részt a sza­vazáson, egyetértett az önkor­mányzat döntésével. Az önkormányzatnak nem volt kifogása ez ellen, hogy börtön lé­tesüljön a vizsgálati fogságban lévők részére Szabópusztán. Ri­maszombatnak tehát van börtö­ne. Más kérdés, hogy a város központjába mi való. Azzal érvel­nek, hogy háromszáz munkahe­lyet létesítenek. Ez azonban nem olyan egyértelmű, mint ahogyan igyekeznek leegyszerűsíteni. A börtönőröknek bizonyos szak- képzettségüknek kell lennie, aminek a helyi emberek nem tudnak megfelelni, tehát számol­ni kell bevándorlással, hogy a be­vándorlóknak családjuk van, szá­molni kell a lakással, a családta­gok munkahelyének biztosításá­val stb. Tehát számos probléma fölmerül, ami ennek a három­száz új munkahelynek »a munka­nélküliségi arányt csökkentő« hatását finoman szólva is meg­kérdőjelezi. A másik dolog: amikor a legutób­bi választási időszak alatt az ön- kormányzat igent mondott a sza­bópusztai börtön létesítésére, az igazságügyi szféra nyilván elgon­dolkodott azon, mit akar, volt stratégiája, nem ad hoc módon rendezi ezeket a kérdéseket; te­hát szétnéztek a városban, és vél­hetően megnézték azokat az épületeket, amelyek számításba jöhetnek. Valószínűleg tudomá­suk volt arról, hogy ott van a ki­használatlan dohánygyári épü­let. Mégsem jöttek elő ezzel, csak Szabópuszta volt a téma. Amikor a kisujjunkat odaadtuk, egyszer­re csak követelni kezdték: add az egész karodat, és most már több száz fő részére akarnak börtönt létesíteni. Ez a fajta hozzáállás elfogadhatatlan. Minden hatalom a polgároktól ered. Nem vagyok köteles és az általam képviselt polgárok sem lamenti képviselőtől, vajon ké­szül-e interpellálni a parlament­ben ez ügyben, mit felelne? „Eddig nem láttam okát, illetve súlyát annak, hogy interpellál­jak, mivel ez egyelőre helyi szin­ten zajlik, illetve felmerült a kér­dés, tudjuk-e rendezni a dolgot, vagy nem. A népszavazás után érvényben marad az önkor­mányzati döntés, amely ellenzi a dohánygyárban a börtön létre­hozását, s népszavazás igazolta, hogy helyesen döntöttünk. Ha ezek után az államhatalom, a börtönigazgatóság megkérdője­lezi ennek jogosultságát, nem veszi komolyan a rimaszombati önkormányzat határozatát, va­lószínűleg ehhez fogok folya­modni, és az igazságügymi­nisztert fogom interpellálni. Ki kell várnunk, hogy a börtönigaz­gatóság illetve az igazságügy­minisztérium, a kormány ho­gyan fog lépni ezek után. Ha fi­gyelembe veszik a lakosság véle­ményét, és elállnak a szándé­kuktól, nincs okom interpellálni, ha nem, kénytelen leszek meg­tenni. Akkor nagyobb nyilvános­ságot kell biztosítani a témá­nak.” Amit régen ipartelepítésnek ne­veztek, ma más a neve. A lényeg egy és ugyanaz: az uniformisok számát növelni, a magyar lakos­ság számarányát csökkenteni, a törzsökös rimaszombatiakat hát­térbe szorítani. A „szakképzett” börtönőrök családjának új mun­kahelyek kellenek, gyermekeik­nek iskola (természetesen szlo­»Ha nem veszik figyelembe a lakos­ság véleményét, interpellálni fogom az igazságügy- minisztert.” kötelesek megindokolni, hogy miért nem akarnak börtönt. Nem akarnak! Köszönik szépen, kész! Az állam pedig nem elvont foga­lom, az igazságügy-minisztertől kezdve a büntetés-végrehajtó in­tézmény igazgatójáig, a járási hi­vatal vezetőjéig bezárólag a köz­érdeket és a közt kell szolgálni­uk. Ha ennek a városnak a pol­gársága nemet mond, nekik egyetlen lehetőségük van a de­mokratikus jogviszonyok között: ezt tudomásul venni és a témát levenni a napirendről.” Ha rimaszombati polgárként kér­dezném Komlóssy Zsolt par­vák anyanyelvű), és sorolhat­nánk. Mindezt nem egy elvont fogalom, az „állam” teszi. Az ál­lamot a jelenlegi szlovák kor­mány képviseli, vezetőjét pedig Vladimír Meciarnak nevezik. Fo­tós kollégámat, aki féltucatnyi szavazóhelyiségbe igyekezett bejutni, akadályozták a munká­jában. Az emberek többsége nem mert nyilatkozni, vagy ha igen, név nélkül, arctalanul. A helyzetet egy magát szintén megnevezni nem akaró polgár így jellemezte: „Megmondjam nyíltan, mit gondolok? El van rendesen b...va az egész!” Az első Szlovák Köztársaság ide­jén kaszárnya volt, majd a máso­dik világháború után dohány­gyár. Az épület előtti hatalmas térség az elmúlt évtizedekben ki­váló felvonulási területnek bizo­nyult; itt tartották a május elseji ünnepségeket. Ilyenkor a tér visszhangzott a szebb jövőről szóló jelszavaktól. Ma üres, mö­götte, Adyval szólva, „tompán zúg” az ürességtől, a tehetetlen­ségtől, a kriminalizált jövőtől az egykori kaszárnya baljós épüle­te. Vendégekre várva... Lehetne benne bármi: textil­üzem, cipőgyár, vásárcsarnok, szálloda, akármi, ami hozzájá­rulhatna a régió és a város sanya­rú helyzetének jobbra fordításá­hoz. Talán bele múltba: mi az, ben gyökerei, t ami századokor nyújtott az itt ( Pavel Braco, aki nem félt a véleményéhez a nevét adni: „Nem tudom, minek ez ide, amikor ott van nekik Szabópusztán a börtön. A börtönőröknek a húsüzem mellett építettek egy panel­házat, abban laknak. Még két vagy három épületet fognak nekik építeni.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom