Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-06 / 18. szám
12 1998. május 6. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Az ördög ügyvédje Nem lehet véletlen, hogy bírósági filmek tucatja készül az álomgyárban. A jogrendszer, az ítélkezés, egyszóval az igazságszolgáltatás viszonya az igazsághoz nem kizárólag az amerikaiakat foglalkoztató probléma. (Az O. J. Simpson-pert a CNN jóvoltából az egész világ nyomon követhette.) Úgy tűnik, korunk hőse az ügyvéd. Szerepe az igazságszolgáltatásban igen bonyolult, hiszen az a dolga, azért fizetik, hogy védencét - legyen az makulátlanul bűntelen avagy sorozatgyilkos - felmentesse a vád alól. Taylor Hackford rendező filmje ezt a paradox helyzetet veszi górcső alá. A főhős, Kevin Lomax (Keanu Reeves) egy floridai kisváros sztárügyvédje. Fiatal, ambiciózus és arról híres, hogy még nem vesztett pert. John Milton (A1 Pacino) New York-i nagyvállalkozó akkor figyel fel az ifjú jogászra, amikor az a legalávalóbb eszközökkel felmenteti ügyfelét, a pedofil tanárt diákja szexuális zaklatásának vádja alól. (A vádlott bűnössége mindenki, még Lomax számára is nyilvánvaló.) Milton visszauta- síthatatlan ajánlatot tesz az ifjúnak, akit nemcsak a pénz, a luxusélet vonz, hanem a szakmai kihívás, a mindenáron győzni akarás. Főként ez motiválja akkor is, amikor már Milton alkalmazottjaként többszörös gyilkost kell védenie. A sikertől megrészegült Lomax előtt csak lassan válik világossá, kicsoda is titokzatos munkaadója. A néző az első pillanattól tudja, Milton az ördög maga, aki fausti alkut kötött az ügyvéddel... A szürrealizmusba hajló, horrorelemekkel jócskán telepakolt thriller tulajdonképpen erkölcsi tanmese arról, hová vezet a lelkiismeret „szabadságolása”. Heti hír Háború a nézettségért Kemény feladat vár James Bondra, alias Pierce Brosnanra a sorozat új folytatásában, amely egy nagyravágyó médiacézár őrült ideájáról szól. „007” soros ellenfele egyetlen célt tekint bármilyen eszközzel szente- síthetőnek: az általa gyártott műsorok nézettségét. Ezért mindenre hajlandó, akár a harmadik világháború kirobbantatására is. Bond persze harcba indul a magát mindenhatónak képzelő kis- isten ellen. A stáb tagjai szerint a kész fűm felülmúlja a legutóbbi epizód sikerét is. Papp Tibor: „Irodalmi gócok a konzervatívabb könyvkiadók körül alakultak ki...” Újítók (mű)helye Juhász Katalin _____________ A v ers az, amikor rövidek a sorok, és utolsó szótagjuk rímel. E „tézis” már a múlt század végén érvényét vesztette, ám az akkori avantgárd formabontók nem is álmodhattak arról, ami napjainkban történik neoavant- gárd címszó alatt. A Párizsba emigrált Papp Tibor például olyan új műfajokkal sokkolta a szakmát, mint a hangvers, a képvers vagy a számítógépes versgenerátor. Két társával együtt lapot indított Magyar Műhely címmel, amely máig a neoavantgárd legfontosabb bázisa. Még a nyitottabb hazai kollégák is elképedve hümmög- tek ekkora kísérletezőkedv láttán. A párizsi Magyar Műhely 1989- ben hazaköltözött Budapestre. Megunták a francia fővárost? Nem, a döntés oka a természetes fejlődés. Mindig is úgy gondoltuk, hogy ennek a lapnak Magyarországon a helye, hiszen magyar nyelvű lapról van szó. Addig azonban nem volt erre lehetőség. Az igazsághoz tartozik, hogy a Magyar Műhely mindig is európai avantgárd folyóirat volt, figyelemmel kísértük az új nyugati művészeti törekvéseket, és erre Párizsnál jobb hely aligha akadt volna. Külföldi alkotók munkáit is közöltük, de elsősorban arra igyekeztünk odafigyelni, hogy megtartsuk a lap magyarnyelvűségét. Most, hogy a helyzet minden szempontból szabaddá vált, a mi dolgunk is könnyebb lett. A lapalapító triász, Papp Tibor, Nagy Pál és Bujdosó Alpár az áttelepítést követően lelkes magyarországi fiataloknak adta át a stafétabotot, a szerkesztőség szinte teljes egészében kicserélődött. A párizsi gárda tehát kinevelte saját utánpótlását, ami nem akármilyen teljesítmény ismerve a földrajzi, politikai és művészeti távolságokat. Papp Tibor büszkén említi, hogy harmincöt éves lapról van szó, és hogy a mostani szerzők korántsem akarják ugyanazt csinálni, amit az „öregek” kezdtek. Ennyire összefügg a modernség az életkorral? Igen, hiszen ők már más szemmel nézik a világot, mindent másképpen érzékelnek. Nekünk csak egy kikötésünk volt, az, hogy az új szerkesztőség is ro- konszenwel fogadjon minden avantgárd kísérletet, ugyanúgy, ahogy mi is tettük annak idején. Nagyon lényeges szónak tartom a rokonszenvet, mert az irodalmi gócok egész Európában a konzervatívabb szemléletű lapok és könyvkiadók körül alakultak ki. Az avantgárdot ezek eleve nem fogadják rokonszenv- vel. Előfordul persze, hogy leközölnek valamit ezektől a szerzőktől is, de közben arra biztatják őket, hogy legyenek egy kicsit konzervatívabbak, alkalmazkodjanak hozzájuk. Nálunk ez pont fordítva volt, mindig továbblépésre biztattuk a hozzánk jelentkező fiatalokat. Vannak ma Magyarországon avantgárd törekvések? Minden olyan országban vannak, ahol nincs ideológiai tiltás, így Magyarországon is. Egy fiatalnál normális, ha fellázad az apja ellen, így van ez a hétköznapokban is. Az irodalomban ahhoz, hogy valaki le tudja tenni a saját névjegyét az asztalra, tisztában kell lennie az előző értékekkel, hagyományokkal is, hogy tudja, mit kell megkontráznia. Ön szerint mikor lesz a neo- avantgárdból középiskolai tananyag? Kezdjük azzal, hogy a Magyar Műhely szerzőiről több egyetemi szakdolgozat készült és készül. De francia és spanyol doktori disszertáció is íródik rólunk. Ezek az emberek a jövő tanárai, tőlük függ, mikor fogadtatják el a neoavantgárdot a diákok körében. Természetes folyamatnak tartom ezt, hisz idővel minden új átértékelődik és megérik. Annak idején Adyt sem fogadták el egyik napról a másikra, hosszú időnek kellett eltelnie, amíg bekerült a tankönyvekbe. Mindig jön valaki, aki újat akar, és ha az illető valóban tehetséges, sikerül is neki. A baj ott kezdődik, amikor az egyetemi tanárok kapcsolnak későn, és nem ismertetik meg a hallgatókat a legújabb törekvésekkel. Bízom abban, hogy öt-tíz év múlva a Magyar Műhely már benne lesz az egyetemi tantervben, így a jövő középiskolai tanárainak természetes lesz, hogy avantgárd szerzőket is tanítsanak. Beszéljünk egy kicsit a számítógépes irodalomról, amelynek ön nemzetközileg is elismert képviselője, nálunk viszont nem igazán hallani róla. Ezen a téren érdekes a helyzet, a középiskolások sokkal fogékonyabbak rá, mint tanáraik. Gyakran tartok előadásokat gimnáziumokban, és sokkal jobban szót értek a tizenévesekkel, mint az úgynevezett „érett olvasókkal”. Alig várom, hogy a tanárok befejezzék a kérdezősködést, mert az ő kérdéseik tele vannak előítéletekkel, negatív hozzáállással. A diákok viszont még nincsenek lehorgonyozva a klasszikus értelmezéseknél, nyitottak és érdeklődőek. Ön néhány éve létrehozott egy számítógépes programot, amely szabályos disztichonokat „generál” véletlenszerűen egymás mellé rakott szavakból. Ez lenne a jövő költészete? Nagyon nehéz jóslásokba bocsátkozni, én nem is vállalkozom rá. A számítógép bevonása a művészetekbe csak egy a sok járható út közül, de nem zárja ki automatikusan az összes többit. Persze az összes többi sem zárhatja ki ezt az újat. Holnap is lesznek könyvek, lesznek hagyományos versek, nem arról van szó, hogy a számítógép átveszi a hatalmat. Az én programomban nem kevesebb, mint 16 billió teljesen szabályos disztichon lehetősége van, és ez több, mint a világirodalom összessége. Mégis csupán egy a kínálkozó utak közül. Teljesen más eszközökkel és célokkal működik az akusztikus vers vagy hangvers. Ezt nem lehet elolvasni, csak hallás útján befogadni. A hangversek költői kazettákon, kompaktlemezeken adják ki alkotásaikat, ez a műfaj egészen fiatal, 30-40 éve létezik. A huszadik század költészetében éppen az az érdekes, hogy nincs többé egy meghatározó korstílus, amelyet mindenki követni igyekszik. Az a fontos, hogy a fiatalok ismerjék meg ezeket a lehetőségeket, aztán ki-ki döntse el, melyik úton indul el. A Kutyaszív és a Mester és Margarita írója kénytelen volt a politikai rendőrség provokátorát fogadni és vacsorával kínálni Bulgakova naplója továbbra is érdekes a világ számára Gereben Agnes ____________ Jó évtizede megfogadtam, bármit is tudok meg a szovjet korszak először akkoriban feltáruló, valóságos történetéről, nem fogom elítélni a diktatúra szorításában vergődő emberek tetteit. De még soha nem volt ez olyan nehéz, mint Jelena Szergejevna Bulgakova 1937- es naplófeljegyzéseit olvasva. Jelena Bulgakovának az íróval kötött házassága első évfordulója és férje halála között, 1933-tól 1940-ig vezetett feljegyzései tele vannak a mások szerencsétlensége feletti öröm durva megnyilvánulásaival. Semmivel se kevésbé felkavaró azonban az asszony Bulgakov helyzetéről tett megannyi tanúságtétele. Egyetlen példa: 1937 júniusában a szinte minden este vendégeket fogadó vagy vendégségbe járó író házaspár a színműíró Nyikolaj Erdmant várta otthonába. Erdmannak azonban, mint kiderült, a hatóságok nem engedték meg, hogy elhagyja a lakását. Helyette este 11 órakor egy Zsuhovickij nevű irodalmár állított be Bulgako- vékhoz. „Rosszkedvű volt és feldúlt” - jegyezte fel az asz- szony a naplójába. „M. A. (Bulgakov) ezt később azzal magyarázta nekem, hogy alaposan megkapta a magáét abban a bizonyos intézményben. Fenyegetőzéssel kezdte, amelyet láthatólag ott véstek az agyába. Ha M. A. nem ír egy agitá- ciós színdarabot, mondta, a Turbinák végnapjait leveszik a műsorról. Erre M. A.:- Hát majd akkor eladom a csillárt. Azután Zsuhovickij tovább kérdezett. Szóval a teljes választékot felvonultatta: vallatás, hazudo- zás, provokáció. M. A. gyakran kiment, és a szobájából távcsö- vön figyelte a holdat a regényhez. Telihold van...” Elképesztő jelenet. Bulgakov kénytelen a politikai rendőrség provokátorát fogadni és vacsorával kínálni a saját otthonában, de közben elvonul, hogy élményanyagot szerezzen a Mester és Margarita újabb fejezeteihez... A napló tanúsága szerint ez a legkevésbé sem volt ritka a Bulgakov-házban. Jó néhány vendég azonban még annyi fáradságot se vett magának, hogy leleplezze, ki küldte. „Hibáztunk magával szemben” - magyarázta egy másik az éppen betegágyában fekvő írónak. „Ám ez csak azért történhetett meg, mert olyanok dolgoztak a kulturális fronton, mint Kirson, Afinogenov meg Litovszkij... De most az írmagjukat is kiirtjuk. Rendbe kell tenni a dolgokat, visszavinni magát a színházi frontra. Hiszen kiderült, hogy nekünk és magának (mármint a pártnak meg Mihail Bulgakovnak) - magyarázza leplezetlen iróniával a naplóíró - közösek az ellenségeink...” Az ilyen hívatlan vendégeknek 1937-ben semmiképpen nem lehetett ajtót mutatni. Kivált, hogy az utóbbi az 1937. május 14-i feljegyzés tanúsága szerint ígéretet tett: munkát szerez Erdmannak, s ha Bulgakovnak bármilyen könyvre lenne szüksége (természetesen az „agitációs színdarabhoz”), csak bátran szóljon neki... Másnap újabb látogató tette tiszteletét Bulgakovéknál. „Ebből elég volt! Maga úgy viselkedik, mintha állam volna az államban! Meddig tarthat még ez?! Meg kell adnia magát! Egyedül maradt.” Jelena Bulgakova naplójából kiderül, hogy miközben a hatalom az egyik kezével üt - a Moliére betiltása óriási csapás volt az íróra! -, addig a másikkal atyailag cirógat, s egyben kontrollál. Egy héttel azután, hogy este nem ment fel a függöny a moszkvai színházi évad sikerdarabján, Bulgakovot hívatták az 1936-tól működő művészetügyi bizottság - a szovjet cenzúraminisztérium - vezetőjéhez. A másfél órás beszélgetés után az író újabb haladékot kapott. Még három éve volt: éppen elég a XX. század egyik legfontosabb regényének befejezéséhez. „Nagyon nehéz jóslásokba bocsátkozni” Somogyi Tibor felvétele
