Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-05-06 / 18. szám
8 '998. május 6. Rigói Au agyar kiadású Guinness Enciklopédiában ifjabb Szilas László is szerepelni fog A világ rendőreinek barátja Zalaba Zsuzsa Az esztergomi születésű ifjabb Szilas Lászlót a világ rendőreinek barátjaként ismeri a nagyvilág. Gondolkodását, szenvedélyeit. a Felvidék iránt érzett sze- reterét és különös elkötelezettségeit tekintve nyugodtan nézhetnénk csodabogárnak. Szívem szerint azonban sokkal inkább nevezném gyermeklelkű felnőttnek, hiszen a mai rohanó és idegbajos világ még a legkísér- tőbb eszközeivel sem tudja őt meghódítani. Hétéves lehettem, amikor a dobogókői Nimród szállóban kitartóan lestem két közlekedési rendőrtisztet. Odahívtak az asztalukhoz, és megajándékoztak két kártyanaptárral, s amikor megsimogatták a kobakomat, a világ legboldogabb és legbüszkébb emberének éreztem magam. Meg voltam győződve arról, hogy a rend őrei szeretik az embereket, s az egyenruhájuk mögött igazságos benső rejlik. A rossz elleni küzdelem, az erőszak, a jogtiprás és az igazságtalanság elleni harc kiskoromtól része a magatartásomnak, s ahogy nőttem, a történelmen és a jelenen keresztül próbáltam szembesülni a valóság arcával. A magyarok történetében két fontos személyiséggel teljes mértékben azonosultam: a keresztény Magyarországot megalapító Szent István királlyal és az igazságos Mátyás királlyal. Ifjabb Szilas László, Esztergom szülötte a méltóságteljes és szépséges történelmi városhoz hűen először egyházi méltóságok aláírásait, üdvözleteit és fényképeit gyűjtötte, majd a pápalátogatás előtt összeállított egy parányi kiadványt Esztergom templomainak és kápolnáinak rövid története címmel. Le- fordíttatta lengyelre, elküldte a pápának, mire a Vatikánból egy rózsafüzér kíséretében érkezett a köszönőlevél.- Úgy érzem, hogy az egyház és a rendőrség feladatában van egy jól érezhető párhuzam. Az egyház lélekben, hittel és a szeretet hirdetésével, a rendőrség pedig a törvény eszközeivel küzd a rossz ellen. A huszonnyolc éves fiatalember jó pár évvel ezelőtt döntött úgy, hogy a világ rendőreinek támogatásával megpróbál létrehozni egy nemzetközi rendőrmúzeumot. Felkért több száz rendőri szervet a világból, hogy küldjenek neki olyan emléktárgyakat - karjelzéseket, sapkákat, egyenruhákat, jelvényeket -, amelyek méltón képviselik a munkájukat és az adott ország hagyományait. Először az európai államokba, a Dán Királyságba, Ausztriába küldött leveleket, s legnagyobb meglepetésére a postás rövid idő elteltével hozta a Perez utcai házukba a választ, mi több, a dánok afelől érdeklődtek, hogy milyen nyelven, angolul, németül vagy spanyolul küldjenek-e magukról információt. Az esztergomi Hell József Károly Szak- középiskolában kezdtem meg tanulmányaimat - kanyarodik vissza a kezdetekhez László -, s mivel a nehézipar nem tudta lekötni a figyelmemet, három év elteltével átjelentkeztem a kereskedelmi szakmunkásképző intézetbe, majd az iskola elvégzése után a Magyar Római Katolikus Könyv- és Kegytárgykereskedés üzletvezető-helyetteseként dolgoztam. Közben jelentkeztem a Szent István Gimnázium levelező tagozatára, s az érettségi vizsgák után pár évvel felvételiztem az Esztergomi Vitéz János Római Katolikus Tanítóképző Főiskolára, ahol távúton szociálpedagógiát hallgatok. Minden álmom a hátrányos helyzetű, elhagyatott emberekről és családokról való gondoskodás - mondja a fürkésző tekintetű, szelíd és megfontolt fiatalember. - A hajléktalanok, az idős emberek, az árva és megkínzott gyermekek sorsa mélyen foglalkoztatott mindig is. A történelmet és a kultúrát is tanulmányozom, ahol a híres költő alkotott és nyaralt hajdan. Csodálatos emberekkel találkozhattam a munkám során, Czeizel Endre doktor úr is többször ellátogatott a nyári lakba, köztudott, hogy behatóan kutatja Babits Mihály családfáját. Temérdek levelet őrzök a szobámban, többek között a Magyarországi Rendőrfőkapitányságtól, a dorogi Vértes Volán Rt.- től, a városi önkormányzatoktól, valamint a bel- és külügyminisztériumoktól és a nagykövetségektől. Sok-sok szervezet támogatja a gyűjtésemet, már most készen állok arra, hogy kincseimből összeállítsak egy nemzetközi rendőr-magánmúzeumot. Szilas László a nagykövetségek segítségével tavaly négyszázötven levelet küldött szét a világba, s a rendőri díszeken kívül számos biztató, elismerő választ kapott. László gyűjteményét több városban is bemutatták már, Pozsonynak két alkalommal is felkínálta a tárlatanyagot, ám a pozsonyi rendőrakadémia nem élt a lehetőséggel, a Magyar Kulturális Intézet pedig nem reagált az ajánlatra. - A Magyar Rendőrtiszti Főiskolán, az esztergomi királyi várban és másutt is nagy sikerrel mutatták be a gyűjteményt. Esztergomba több nagykövetet, diplomatát és számos vezető személyiséget hívtunk meg. Dr. Túrós András vezérőrnagy, az Országos Rendőrfőkapitányság akkori helyettes vezetője, jelenleg a Polgárőrszövetség országos elnöke, nyitotta meg a kiállítást. Az esemény pikantériája, hogy a megnyitót megelőző napokban a tárlat összeállításakor betoppant a várba néhány török turista, és felháborodva állapította meg, hogy nincsenek jelen a török rendőrség szimbólumai. Amikor elmagyaráztam, hogy ez egy gyarapodó magán- gyűjtemény, s várva várom a törökök rendőri díszeit, a turisták a maguk vérmérsékletével esküdöz- tek arra, hogy a megnyitó napjára hozzák a jelvényeket, a rendőrsapkát, a váll-lapokat és a karjelzéseket. Nem akartam hinni a szememnek, amikor az ünnepélyes megnyitó napján betoppantak, és egyenesen Ankarából hozták az ígért kincseket. A holland rendőrparancsnok esete is hasonló. Megtekintve a magángyűjteményt, holland királyi rendőrségi egyenruhát, bilincset és gumibotot küldött nekem. Mivel a bilincshez nem volt kulcs, a kódszám és a gyártási hely alapján kérvényeztem egyet az amerikai rendőrségtől, szerencsésen meg is érkezett. A siker és a csalódás morzsái egyszerre őrlődnek László mozsarában, érthetetlen számára például, hogy Románia külképviseletei miért nem foglalkoztak még egy válasz erejéig sem a kérvényeivel és leveleivel. Hosszas várakozás után a pozsonyi román nagykövetségről megkaptam a romániai belügyminisztérium címét, így megint van hol tovább kopogtatnom. Azért elgondolkoztató, mi miért történik... Soha nem egy egész ország tapintatlan. Mindig azokat az embereket minősítik a történések, akik éppen abban a bársonyos székben csücsülnek, ahol a dolgok akár pozitívan is elrendeződhettek volna. Milyen nehéz embernek lenni! És milyen nehéz emberien cselekedni! Hál’ Istennek, bőven akadnak jóakaróim is, emelem kalapom az ipolysági rendőrparancsnok előtt, aki személyesen hozta el rendőri egyenruháját, s tiszteletbeli rendőrükké fogadva meghívott Ipolyságra egy városnéző túrára. Magyarországon már körülbelül tíz helyen - Esztergomban, Székesfehérvárott, Egerben, Kaposvárott, Zalaegerszegen, Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Győrött és Tatabányán - mutatták be ifjabb Szilas László magán- gyűjteményét, s a kiállítások alkalmával a határon túli magyar látogatóknak - legyen az gyermek, felnőtt, szegény vagy milliomos - mindig ingyenes a belépés. A magyar embert nem az állam- polgársága, nem a földrajzi beha- tároltsága, hanem a benne dobogó szíve teszi magyarrá. Kincseimet egyébként szívesen felajánlom bemutatásra minden olyan országnak, városnak, szervezetnek és intézménynek, amelyik vállalni tudja az ezzel kapcsolatos teendőket, gondolok itt főleg a tárlat biztonságának a feltételére. Magyarországon már tíz helyen mutatták be ifjabb Szilas László ma- gángyűjte- ményét. Az ünnepélyes megnyitó napján, egyenesen Ankarából hozták az ígért kincseket. A felsorolásból kifelejtett bárdok egyike Monoszlóy Dezső Kiskoromtól fogva walesi bárd akartam lenni, mondjuk, olyan, aki az elődökhöz kötöttség kényszeréből, alliterációs össze- csengések nélkül, Budán született. A helyválasztás a szakma- választással tökéletesen harmonizált, mivel mifelénk a bárdok szaporasága a csiperkegombák születési számával volt azonosítható. Fenntartástalan bárddá lényegülésem a későbbiek során legfeljebb annyiban módosult (időközben orosz fogságban és korombeli királyok börtöneiben, kényszermunkatáboraiban sínylődtem), hogy nem akartam mindenképp máglyára kerülni, s ha mégis így esik, valaki mentsen ki engem onnan. Más szóval olyan halhatatlanságra vágytam, amelybe nem kell okvetlenül belehalni. A korábbi századokban és az utóbbi évtizedekben történt eseményekre a meghülyült boldogság fészkéből visszanézve, valóban megmoso- lyognivaló, fölösleges erőfeszítés. Monomániákkal szemben kevésbé áttekinthető monomániákkal kell védekezni. Mert az a felismerés még a lélekvándorlást tagadóknak is eszükbe villan, hogy mindig voltak üldözők, üldözöttek és Edward királyok, akik barátságtalanul viselkedtek az ellenszegülő bárdok- kal. Fogasabb kérdés azonban a bárdok magatartásának, valamint azon okok és okozatok jellemzése, miért kerül valaki máglyára önszántából, valamint hogyan menekül meg a lángok közül, és hogy az utókornak összegyűjtött mártírok névsorában csupán azok szerepelnek-e, akiket valóban megégettek, vagy kizárólagosan a megmenekültek, netán akik a bárdok besúgói voltak. Egy mélyen egzisztenciálisan gondolkodó bárónak, aki tudja, a halál szub- sztanciálisan a születés következménye, ezek az árnyalati különbségek nem lényegesek. De hát melyik bárd gondolkodik ennyire egzisztenciálisan? A bárdok inkább énekelnek, a hallgatag bárdok ritkán szerepelnek a felsorolásban. Ha pedig ez így van, a mindenkori walesi bárdok és saját bárdi mivoltom szereplése és szerepeltetése felett érdekfeszítőbb feladatok híján ebből a megközelítésből is érdemes eltűnődni. A bökkenő, hogy egyetlen felismerés szimultán több kiindulópontot kínál, ezek azután összekeverednek, ellent is mondanak egymással. Elöljáróban mindjárt az a fogas kérdés finto- rodik elém, hogy miután korom Edward királya, de az őt előzők sem ismerhették név szerint a bárdokat, ilyenformán a kivégzésükért járó felelősség elsősorban Montgomeryre hárul. Az ő választása, utasítása szerint állították össze a dalárdát. Azok jártak tehát jól, akiket az énekbemutatóról jó vagy rossz szándékkal kifelejtett. Velem szemben a rossz szándéka dönthetett (nem voltunk pertu barátságban), aki a többi bárd lélektanának ismeretében joggal feltételezhette rólam, hacsak nem vagyok kötöznivaló bolond, zárt intézetben őrizendő, kedvezően akarok szerepelni a magamra osztott Edward előtt. De tegyük fel, nem ismert, és a legendás walesiek néhánya ismeretlenségük, pártfogolatlanságuk miatt úszta meg a történteket. Más fordulat is elképzelhető. Például, hogy én is a dalárdások között szerepeltem. Ebben az esetben milyen húrokat pendített meg a lantom? Erre nehéz egyoldalú feleletet találni. A dók kifelé néha túlságos; oldalúan énekelnek, vág amit elvárnak tőlük, beli zofrén szeszélyekkel mej tak. Ha énekszámaim ne szén kifelejtett, de legale felejtett kottáit lapozgati mindjárt ellentmondásol szembesülök. Az egyik n gult lapon meglepően ke ságom zengeményeként „Azt mondják, félek, de í re, a végzetnek tán van s vasnál puhább az én feje hogy összetörhet, elhiszi Néhány év fiókjával arré ez: „Lelkesedésfelelős nt mondja, mikor zengjen; rá.” Mindebből az követi hogy a meg nem tettel, £ vethetővel szemben, ha leség talonjával számolt Atiz lázs thaii egye kirá] ruht tiszt Bert Tört és t vala Társ ang< szer
