Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-29 / 17. szám
1998. április 29. Kópé Simkó Tibor versei Nád Tikirikitakaraki szálvessző puhalila tavi ködön álmot sző, lingeti-lengeti deli derekát, sír ide, hív oda: - Gyere, gyerek, át! Rucacsalogató Ruca, ruca, réce, itt maradsz-e, mész-e? Kicsi kapu léce - átugomi félsz-e? Udvar csenevésze, pocsolyák merésze, eltörött a csésze, tied fele része. Hát a tollad kész-e? Peng a gazda kése. Ruca, ruca, réce, hálsz-e, halsz-e, élsz-e? Zsupsz! Árokugrató Ász, halász, madarász, fák közt vágtat a vadász; -ám,-ikám, karikám, röpülj, szárnyas paripám, érd el árkon-bokron át anyám, apám otthonát! Tücskös Csipeden a Pipe téren tücsök ül a pipitéren, késő este, egyedül, holdfény-húron hegedülhúzza, nyúzza, amíg látja, aztán, uzsgyi, be az ágyba! Pitypang Pityipang, pitypang, kis pitypang. Szomorút sóhajts - nincs visszhang. Vidorat rikkants - van visszhang. S szanaszét száll a kis pitypang. Libaország Libacsermely, libalábán libagát, gyöngypatkó, libagátnál libanyakán libanád, libagyeplő, libanád közt amerre néz, liba költ, libagyep nő; körülötte tarka réten libaföld, libatop, libaföldön szól a pergő libaút, libadob, libadombnak libarikkancs nekifut, kiabál: túl a dombon kezdődik a libahegy, libabál rá peckes sor kék ég alatt, liba megy, zöld föld fölött libacsúcson ezer és egy / libavár, libamuzsik i ott fészkel a libacár, Csiba lova muzsikál. 1» \ libaló, Németh Ilona Illusztrációi Hosszú betegség után elhunyt Simkó Tibor költő, műfordító. Verseit a Tikirikitakarak című kötetből vettük, amelyet a Kalligram kiadó jelentetett meg. Perui mese Mama Galya Élt egyszer egy gonosz öregasszony, Mama Galya. A Kantából Uamantagába vezető út fölött lakott szegényes viskójában. Emberhúst evett. Ételeinek illatával csábította magához az éhes, fáradt átutazókat, s azután őket is megölte. így ritkán hiányzott a hús a fazekából. Volt az asszonynak egy lánya és két kis unokája is, akiket távol tartott magától, hogy ne tudjanak szörnyű üzelmeiről. Egy nap az öregasszonynak nem volt mit ennie, mert a rossz idő miatt elmaradtak az utazók, egy lélek sem vetődött a háza közelébe. Elhatározta hát, hogy a lányát fogja megölni és megenni. Meg is tette az előkészületeket, de a kisgyermekek csak nem tágítottak az anyjuk szoknyájától. A gonosz öregasszony ekkor elküldte a kicsinyeket egy fonott vesszőkosárral vízért a patakra. A gyermekek nem akartak menni.- Vesszőkosárban nem lehet vizet hozni - mondták -, mert mire a házhoz érnénk, a víz kifolyna belőle. A nagyanyjuk erre rájuk parancsolt, hogy tömjék be a réseket apró kavicsokkal, úgy hozzanak vizet. Mindenképpen időt akart nyerni, hogy véghezvihesse szörnyű tervét. Amint a fiúcskák kitették lábukat a házból, az öregasz- szony behívta a lányát, megölte őt, feldarabolta, és egy hatalmas üstben feltette a tűzre főni. Akkorra a gyermekek is visszatértek a patakról, és kérdezték, hol van az anyjuk. Az öregasszony azt felelte, hogy kiment ellátni az állatokat, csak másnap tér haza. Ekkor megszólalt az anya a fazékban:- Én édes fiacskáim, meneküljetek innen, mert nagyanyátok benneteket is megöl! Kérjétek az eget, hogy legyen segítségetekre! Amikor a kicsik megtudták, mi történt az anyjukkal, megbeszélték, milyen módon fognak elmenekülni. Odamentek a nagyanyjukhoz, és megkérték szépen, mutassa meg nekik, hogyan lehet a kosarat vízzel megtölteni, mert nekik nem sikerült. Útban a patak felé azonban elrejtőztek, és visz- szatértek a házba. Ott gondosan összeszedték édesanyjuk testének darabjait és elmenekültek. Amint a gonosz öregasszony észrevette a gyermekek eltűnését, a nyomukba eredt. Utol is érte őket hamarosan, de Szent Mihály arkangyal megkönyörült a kicsinyeken, és egy kötelet bocsátott le nekik az égből, hogy felmászhassanak rajta. Az öregasszony is megkapaszkodott a kötél végében, de akkor odaszállt egy madár, és a csőrével kettévágta a kötelet. Estében a boszorkány kiáltozni kezdett:- Róka koma, róka koma, feküdj alám, hogy rád essem, és ne üssem meg magam! A rókának megesett a szíve az öregasszonyon, lefeküdt a földre, s várta, hogy az asszony ráessen. Abban a pillanatban, ahogy a vénség földet ért, lagúnává változott, és belefulladt a saját vizébe. A lagúna még ma is látható. A kellős közepén egy sziklaszirt emelkedik a magasba, amelyet máig is Mama Gályának nevez a nép. Perui mese Az Arany-patak Élt egyszer egy szegény földműves, akit kora ifjúságától fogva erősen vonzott a vadászat. Egy napon éppen szarvaslesre indult. Édesanyja feltarisznyálta fél tucat főtt tojással és két banánnal. A legény a Kumbasza folyó felé vette útját, majd annak folyása mentén felbandukolt a forrásig. Amikor odaért, leült a forrás mellé pihenni. Amint ott ül és nézelődik, látja ám, hogy aranyhalak úszkálnak a forrás vizében. Meg akarta fogni őket, de a halak ügyesen kicsusszantak a keze közül, és elrejtőztek a mélyben. A legény azt hitte, a szeme káprázik. A forrás mélyéről hirtelen egy fényes szőrű fekete bika bukkant fel, és kilépett a partra. Erőt vett ijedelmén, és közelebb merészkedett a bikához. Az meg csak állt, mintha a földhöz cövekelték volna. Akkor látta a legény, hogy sárga nyál csorog az állat szájából. Amint a bika nyála a földre ér, menten aranyhomokká változik. Megörült a vadász a szokatlan zsákmánynak, megtöltötte a tarisznyáját aranyhomokkal s már indult is, hogy mielőbb hazaérjen vele. De alig tett meg egy kőhajításnyi utat, szörnyű szélvész kerekedett, olyan mennydörgés, villámlás támadt, hogy egy tapodtat se mehetett tovább. Közben sűrű sötétség ereszkedett a tájra. Amikor látta a legény, hogy semmiképp sem juthat tovább, elővette az aranyhomokot, és beleszórta a folyóba. Ekkor mintegy varázsütésre elcsitult a vihar, s a legény békében hazamehetett a falujába. Otthon elmesélte a történteket a törzs egyik öregjének, aki azt mondta neki:- Mielőtt az aranyhoz értél volna, egy vágást kellett volna ejtened magadon, s a tulajdon véreddel keresztet rajzolni az aranyra, hogy elmúljék róla a varázslat. A legény akkor az öregemberrel együtt visszatért a forráshoz, de sem az aranyhalakat, sem a bikát nem látták sehol. De a folyó, amely abból a forrásból ered, máig is az Arany-folyó nevet viseli. A meséket, amelyeket Mikola Anikó fordított, a Jaguár fiai című kötetből vettük. A könyv az AB-ART Kiadó gondozásában jelent meg. Tudod-e ? Miért pusztult ki a konkoly? Régebben a kalászosok közönséges gyomnövénye volt, és sok kárt tett a gabonavetésekben. A magjával szennyezett termés fogyasztása egyaránt veszélyeztetett embert és állatot. Á konkoly toktermésében körülbelül harminc mag van, a gyommagvak a tisztí- tatlan gabonával együtt lisztté őrölve megkékítik az őrleményből sütött kenyeret. A gabonamagok közé keveredett konkoly már 0,1 százalék arányban is mérgezést okozhat. Ettől azonban már jó ideje nem kell tartanunk: a gabonaszemek közé nem keveredik konkoly. A magvak tisztítására a múlt század végétől kezdték kifejleszteni a magválasztó gépeket. A gyomnövény eltűnésének persze csak az egyik oka volt a vetőmag tisztítása. A másik ok az ötvenes évek végétől egyre inkább terjedő vegyszeres növényvédelem. És még egy oka van a pusztulásának: a modern, mélyen forgató talajművelő eszközök tovább csökkentették a csírázás esélyét: a konkolymag ugyanis nem csírázik ki, ha nyolc centiméternél magasabb földréteg takarja. Miért ugrál a kenguru? Ausztráliai kutatók kengurukat taposómalomban járatva azt vizsgálták: minek révén jutnak ezek előre - óránként 15-65 kilométeres sebességgel -jóval kevesebb energia felhasználása árán, mint a négy lábukat használó hasonló tömegű állatok. Megállapították: kedvező energiamérlegük annak köszönhető, hogy hátsó lábaik valamiféle rugóként szolgálnak, a következő ugrásokra energiát tárolnak, s azt az inak révén hasznosítják. Ehhez hogy ugráskor belsőségeik levegőt préselnek a tüdőbe, majd onnan ki, ami megkönnyíti a lég- j 4 zést. Egyébként a kenguru az egyet- ■jj len ugráló erszényes, sőt, az egyetlen öt kilónál nehezebb, ekként közlekedő állat. (ÉT) Krascenic Alex Illusztrációja
