Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-15 / 15. szám
Kultúra 1998. április 15. 13 Péreli Zsuzsa: „Beszélgetésekből szövök színes gobelineket.. Beszélgetésgyűjtő Hegedűs Noémi __________ Kiá llítási tárgyaihoz verset írnak a látogatók. A puha, bolyhos fonalból szőtt képek melegséget, biztonságot, érzékenységet árasztanak, sem alkotójuk, sem a gobelinek nem tudnak létezni az otthon melege nélkül. Péreli Zsuzsa egy cseppet sem modern művészeti ág minden ízében mai művelője.- Az elején nagyon nehéz volt, mert úgy alakult, hogy előbb kellett felnőttnek lennem, és most már nyugodtan lehetek gyerek. Mégis, gyakorlatilag egy katonatiszt életét élem. Borzasztó rendszeres vagyok, mert tudom, hogy különben nagyon rendetlen lennék. Könnyen elúszna a feladatok özönében? Pontosan, de valami poroszos keménységgel sikerül a határidőket, feladatokat komolyan vennem. Nem megerőltető a természetétől idegen rendszeresség? A rendetlenség inkább. Azt, hogy otthon öt évre visszamenőleg halmozódnak az újságok és a levelek, katonatisztként még nem tekintem szabálysértésnek. Kifejezetten kedvelem az ostromállapotokat. Örömömet lelem abban, ahogy figyelem, miként tudom kivágni magam ebből a helyzetből. Mi tud jó lenni egy krízisben? Biztos szeretem nézegetni az izmaimat. A gobelinszövést is munkaterápiás festészetnek nevezem. Festőnek készültem már négyéves koromtól, a gobelint valami mindentől elszállt, undorító kastélyműfajnak tartottam. Olyan hosszú idő, mire egy mű is elkészül, hogy ezt egy huszadik századi ember, ha ép elméjű, nem csinálja. Hogy került mégis a közelébe? Túl könnyűnek találta a festést? Valaki belódított, és közben rájöttem, hogy mennyi szépség rejlik ebben a műfajban. Hogy mennyire élettárs tud lenni, hogy milyen más kisugárzása van, mint egy festménynek. Ezekben a képekben rengeteg, szinte láthatatlan munka van, például a Himnusz címűt egy évig szőttem. Honnan tudja egy többméteres képnél, hogy mikor milyen fonalat használjon? Nem csinálok színes tervet, fekete-fehér vázlatom van, de a fejemben kész a kép, csak az az évecske kell hozzá, amíg kivitelezem. Az utolsó, Ernst múzeumbeli kiállításomon három vendégkönyvet írtak tele, volt, hogy hatalmas virágcsokor várt ott, vagy vers, amit a képekhez írtak, megkerestek utána. Szóval, azt gondolom, egy művésznek ennél nagyobb visszajelzés nem kell. Ennyi jó dolog mellett szokott egyáltalán szomorkodni? Talán csak azért, mert furcsa világban élünk. Rettenetes dolgokról tudunk a televízió, a sajtó jóvoltából, és képesek vagyunk ezekkel együtt élni. Nem kéne ennyire ismernünk a világ borzalmait, és sokkal többet kellene tudni a szomszédunkról. Régebben nagyon utálták az emberek, hogy az életük nyitott könyv volt a falubeliek előtt. Nem úgy értem. Nem azt kéne tudni, hogy hányszor vágja a papucsát a szomszédasszony a férje után. Ugyanakkor lehet, hogy aki mellettünk lakik, annak egy regény az élete, csak nem vesz- szük észre. Messzire nézünk, és közeire nem látunk. Én mindig ott szeretek lenni, ahol vagyok, hogy mindent a maga teljességében tapasztaljak meg. Valami napirend alapján él? Mivel az otthonom a munkahelyem, ezért szükség van rá. Amikor felkelek, kinézek, és az első dolgom, hogy megkeresem a napot. Ha épp nem látszik? Akkor is találok valami jót helyette, egy rigót vagy mást, és nem kezdek egyből rohanni. Csak nappali fénynél tudok dolgozni, ezért a munkaidőm a nappalhoz igazodik. Ha mégis szembejön valami fontos feladat, ami eltérít, igyekszem nem ideges lenni tőle. Be kell látni, hogy nem adatik meg mindig az a luxus, hogy azt csináljam, ami a szenvedélyem, a szerelmem. Aztán jön a délután. Ha a naplemente a szövőszékem mellett talál, akkor a legszebbek a színek. Aztán az alkonyattól én is elkezdek hanyatlani. Nekilátok a házimunkának. Az este már nem nagyon jó semmire. Ha jönnek hozzánk barátok, jókat könyökölünk az asztalnál, egy váratlan ember olyan különleges dolgokat mondhat, amikre nem is számítottunk. Érdekes megtudni, kiben mi lakozik. Szeretem kibontogatni az embereket. Azzal is gyarapodom. Ha beszélgetek valakivel, akkor csak rá figyelek. A tárgyi gyűjtőszenvedélyem alábbhagyott, helyette beszélgetéseket gyűjtök. Aztán sokszor szövök belőle vagy rajzolgatok. Heti kultúra Könyvkínáló Milyen a férfi, ha orosz? V. BálintEva Az Európa Kiadó igazgatójától, Osztovits Leventétől megtudtuk, hogy a kiadó ezekben a napokban tizenkét könyvet tesz le újdonságként a standra, az ünnepi könyvhétre pedig további nyolcat. Salman Rushdie új könyve, Az éjfél gyermekei számos irodalmi díjat nyert. A világszerte nagy lelkesedéssel fogadott regény főszereplője Szalim Szinai, aki 1947. augusztus 15-én, India függetlenné válásának pillanatában született, s a véletlen folytán rejtélyes módon bilincselő- dött hozzá a történelemhez. Maga és a család történetén keresztül India hétköznapjait, népeit, vallásait, jelenkori politikai életének eseményeit ismerhetjük meg. Javier Máriást nevét kevesen ismerik nálunk. Öngyilkosságról szóló könyvével sorra aratta a díjakat, e művét az elmúlt húsz év egyik legjobb spanyol prózai írásának tartják. A most magyarul megjelenő könyvének (A szívem fehér) elbeszélője egy diplomáciai tolmács, aki az őt körülvevő emberek minden gesztusát, rezdülését és szavát „lefordítja és értelmezi”, s közben a házasságról, férfi és nő viszonyáról, felelősségről és az idő természetéről töpreng. Monika Zgustova, a Spanyolországban élő cseh irodalmár és fordító az egyetlen olyan ember, akinek Hrabalról szóló monográfiáját maga az író is hitelesítette és elfogadta. A hrabali stílusban írt könyvben Zgustova rámutat, hogy Hrabal a műveit élte meg, és az életét írta. Ez a könyv kulcsot ad a Hrabal-életmű megismeréséhez, keletkezéstörténetéhez. Az orosz irodalom már nálunk is jól ismert fenegyereke, Viktor Jerofejev legújabb könyvének témája a mai férfi, elsősorban az „orosz pasas”. De az író hajszálpontos megfigyelései kiterjeszthetők az erősebb nem Oroszországon kívül élő példányaira is. Elemezi, hogy miért a nők mentették meg Oroszországot a kommunizmustól, miért nincs az orosz férfiaknak stílusuk. De ír a magyar férfiakról is, és elmeséli, milyen könnyedséggel és elegáns agresszivitással verte meg a magyar írók focicsapata az oroszokat Franciaországban, s hogy a játékból milyen következtetéseket vont le a magyar férfi lelküle- téről. A könyvfesztiválra jelenik meg Leszek Kolakowski, az Oxfordban élő lengyel író és filozófus munkája Kis előadások nagy kérdésekről címmel. Kolakowski 1997- ben tizenöt előadásból álló sorozatot készített a lengyel televízióban, amelyben a hatalom, szabadság, hírnév, tolerancia, egyenlőség, hazugság, az erény kérdésével foglalkozott. Kolakowskitól eddig a Ha nincsen Isten című mű jelent meg, hívei bizonyára Örömmel várják ezt az esz- székötetet. És még egy csemege: a japán irodalom kedvelői Murakami Haruki Világvége és keményre főtt csodaország című könyvét olvashatják. (Magyarul tíz éve nem jelent meg kortárs japán regény.) Murakami könyve - amelyet már több mint tíz nyelvre fordítottak le - az információs társadalom kémregénye. A szinte orwelli megapo- lisban, Tokióban törvényes és törvénytelen szervezetek harcolnak az exkluzív információkért. Játszmájukhoz felhasználják az elbeszélőt, az agysebészet útján képzett adattitkosító fiatalembert. A főhőst sorsa kíméletlenül az egyik helyről a másikra dobálja, s hogy hol érdemes élni és miért, erről szól a könyv. Japánban 1985-ben ez a könyv nyerte a legjobb regénynek járó Tanizaki-díjat. Regény Z inaida rokonszenvezett is vele, s nem is nagyon ugratta: nemigen hitt neki, s ha végighallgatta verses áradozásait, Puskinból olvastatott vele, hogy amint mondani szokta, megtisztuljon a levegő. Lusin, a csúfolkodó és cinikus szavú doktor mindegyiküknél jobban ismerte - s mindegyiküknél jobban szerette, bár szidta háta mögött is, szembe is. Zinaida tisztelte őt, de nem engedte közel - s olykor különös, kárörömös élvezettel éreztette vele, hogy őt is pórázon tartja. „Én kacér és szívtelen vagyok, színésznőtermészet - mondta neki egyszer az én jelenlétemben-, á, nagyszerű! adja csak ide a kezét, beleszúrok egy gombostűt, s akkor ez előtt a fiatalember előtt szégyellj majd magát, fájni fog, de azért maga mégis nevetni fog, maga igazság bajnoka.” Lusin elpirult, elfordult, ajkába harapott, de a végén odanyújtotta a kezét. Zinaida megszúrta, s Lusin csakugyan nevetni kezdett... Zinaida is nevetett, meglehetősen mélyre nyomta a tűt, s a szemébe nézett, melyet a doktor hiába próbált jobbra-balra kapni... Legkevésbé azt a kapcsolatot értettem, mely Zinaida és Malevszkij között volt. Szép férfi volt, ügyes és okos, de még én, a tizenhat éves fiú is éreztem benne valami bizonytalant, valami hamisat, s Első szerelem Turgenyev 11. rész csodálkoztam, hogy ezt Zinaida nem veszi észre. De az is lehet, hogy észrevette ezt a hamis vonást, s nem idegenkedett tőle. Helytelen nevelés, különös ismeretségek és szokások, az anya állandó jelenléte, a szegénység és rendetlenség a házban, minden, kezdve a szabadságon, melyet a fiatal lány élvezett, az a tudat, hogy a környezetéhez tartozók felett áll, szinte megvető fölényességet és nemtörődömséget fejlesztett ki benne. Történhetett bármi - mondjuk, Vonyifatyij azt jelentette, hogy nincs cukor, vagy valami csúf pletyka tudódott ki, vagy a vendégek veszekedtek - csak megrázta a haját, s azt mondta: szamárság! -, s nem törődött vele. De nekem sokszor felforrt a vérem, ha Malevszkij odalépett hozzá, ravaszul ringatózva, mint a róka, elegánsan megállt székének a karfája mögött, s elkezdett önelégült, behízelgő mosollyal a fülébe suttogni - ő pedig keresztbe fonta két karját a mellén, figyelmesen nézte, s maga is mosolyogva bólogatott.- Mi öröme telik Malevszkij úr fogadásában? — kérdeztem egyszer.- Hát olyan szép bajuszkája van - felelte. - De hát ez nem tartozik magára.- Csak nem gondolja, hogy szeretem? - mondta más alkalommal. - Nem; én az olyanokat szeretni nem tudom, akikre felülről kell néznem. Nekem olyan férfi kell, aki uralkodni tud rajtam... De ilyent nem találok. Kegyelmes Isten! Nem jutok én senkinek a markába! Senkinek!- Maga tehát sohasem fog szeretni?- Hát magát, magát én nem szeretem? -kérdezte, s kesztyűjének a végével az orromra ütött. Bizony, Zinaida csak mulatott rajtam. Három héten át mindennap láttam - s mi mindent művelt azalatt velem! Hozzánk ritkán jött, de nem is bántam: nálunk úri kisasszonnyá, hercegnővé alakult át - s én kerültem őt. Féltem, hogy elárulom magam anyám előtt; egyáltalában nem kedvelte Zinaidát, s gyanakvó szemmel figyelt minket. Apámtól nem tartottam annyira; ő szinte észre sem vett, Zinaidával pedig keveset beszélt, de nagyon okosan és jelentősen. Teljesen elhagytam a munkát, az olvasást - még kirándulásaimat is, a lovaglást is. Mint egy megkötött lábú bogár, szakadadanul ott köröztem a kedves szárnyépület körül: úgy éreztem, hogy ott maradnék mindörökre... De hát az lehetetlen volt, anyám morgott reám, s néha maga Zinaida kergetett el onnan. Olyankor bezárkóztam a szobámba, vagy kimentem a kert legvégébe, felmásztam a magas, kőből épült melegház épen maradt romjára, lelógattam lábamat a falról, mely az útra nézett, órákig ültem ott, s csak néztem, néztem magam elé, de semmit sem láttam. ellettem-a bepo- rozódott csalánok felett-fehér pillangók szálltak lustán; hetyke veréb ült le nem mesz- sze tőlem egy kettétört vörös téglára, s ingerlőén csiripelni kezdett, közben állandóan forgott egész testével, és szétterítette a farkát; egy még bizalmat- lankodó varjúcsoport károgott néha magasan, magasan, egy nyírfa lombtalan csúcsán; a doni kolostor harangszava idehallatszott néha, nyugodt és szomorú volt a hang, én pedig ültem, néztem, hallgattam - s teljesen megteltem egy névtelen érzéssel, melyben minden volt: bánat is, öröm is, a jövő sejtelme is, vágy is, az élet félelme is. De én ebből akkor semmit sem értettem, s nem is tudtam volna mindabból, ami bennem erjedt, semmit megnevezni - vagy mindennek egy nevet adtam volna - Zinaida nevét. Zinaida pedig csak játszott velem, mint macska az egérrel. Egyszer kacérkodott velem - s akkor izgultam és olvadoztam -, máskor hirtelen ellökött magától - s én nem mertem közeledni hozzá, s nem mertem ránézni. Emlékszem, néhány egymás után következő napon nagyon hideg volt hozzám, egészen megszeppentem, s félénken szaladtam át hozzájuk a szárnyépületbe, s igyekeztem az öreg hercegné körül tartózkodni, annak ellenére, hogy éppen akkor nagyon veszekedő és kiabáló kedvében volt, váltóügyei rosszul alakultak, s már két komoly eszmecseréje volt a kerületi rendőrfőnökkel. Egyszer ott mentem el a kertben az ismert kerítés mellett, s megpillantottam Zinaidát: két kezére támasztott fejjel ott ült a fűben mozdulatlanul. Óvatosan vissza akartam húzódni, de hirtelen felemelte a fejét, s parancsoló mozdulatot tett. (folytatjuk) A tárgyi gyűjtőszenvedélye alábbhagyott... Kleb Attila felvétele
