Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-04-15 / 15. szám

1998. április 15. Kópé Kerék Imre Tavaszelő Pettyes mellényű léprigók szemelgetik a fagyöngy sárga bogyóit. Csuszka énekel mohos fatörzsön föl-le járva. Kicsi kupacokban fehérük a hó még. De a hegyoromra felkúszik lassan a tavasz, zöld zászlóit sorra kibontja. Szepesi Attila Tavaszváró í. Varjak elsuhognak, havak olvadoznak, martilapuk, hóvirágok bimbót nyitogatnak. Rétek kizöldülnek, őzek elindulnak, kikericsek, kék ibolyák szirmot bontogatnak. 2. Tavaszi szél, zöld szél, rügyeket pattintó, varjakat elűző, réteket zöldítő, vizeket fakasztó. Madárdallal hívogató, virágszirmot nyitogató, lányok haját bontogató, lányok nyakát csiklandozó kikeleti szellő. Kovács Éva illusztrációja Elképzeléseim az állatokról Az állatok többségét az ember öli meg. De vajon miért? Pár ember még a választ sem tudja rá. Megkérdeztem néhány embert, s ők így válaszoltak: „Nem érdekel, ha egy tigris kihalófélben van, a bundájáért bármit meg­tennék.” Vajon ha az állatok öldösnék az embereket, ők is ugyanezt mondanák? Az állatok különböznek az emberektől. Előfordul, hogy egy embert a saját felelőt­lensége miatt széttép egy rémült tigris, de azért nem kell megölni százat. Hiszen mi tolakodtunk be az ő környezetükbe, de ha mi nem bántjuk őket, akkor ők sem bántanak minket. Sok ember a pénzért öli az álla­tokat. A világon egyre több állatkertet csinálnak, hogy az emberek ott nézhessék a vadállatokat. Néhányan azt hiszik, az állatnak nagyon jó ott. Ez nem igaz. Ő azért született, hogy szabadon éljen és vadásszon, nem pedig azért, hogy egész életében egy ketrecben legyen. Ha ez így megy tovább, nemsokára az összes állat le­pusztul. Én reménykedek abban a szóban, hogy talán egyszer! Hiszen ember és állat úgy is találkozhat egy­mással, hogy megcsodálják, de nem bántják egymást. Jakubik Mónika, 6. osztályos tanuló Rácz Noémi rajza Tordon Ákos Kurta mese Ahogy mondom: úgy esett. Esett az eső, nap sütött. Sü­tött anyám pogácsát. Nap­pal fűtött kemencét. Szeren­csét vett garasért. Megsütöt­te ebédre. Odaadta estére. A pogácsa elégett. A szerencse meglépett. A kemence megmaradt. Vettem rajta agarat. Agarászni mehetnék, hej, de előbb ehetnék! Hurkás kolbászt, káposztát, hét tojásból rán- tottát. Nagy szamaram befalta, szár­nya szélit megnyalta. Azzal máris re­pültem, felhő szélin leül­tem. Csak lógattam a lá­bam, s szótlan így kiabál­tam: „Cápát látok, beka­pom, istenuccse, jóllakom!” Azzal szépen lemásztam, a kéményen bemásztam, ke­mencénkből kibújtam, az ágyamba bebújtam, de előt­te a Napot nagy gondosan elfújtam. A Holdat meg be­hívtam, s elaltattam nagy vígan. Én őrködtem felette, s a ház horkolt helyette. Szuszogtak a cserepek, resz­kettek a verebek, s úgy nyá­vogtak az ebek, hogy a ház öreg ember, csárdást járt az ázott kender! Ki gyalog jött, ki lóháton, kényes, táncos paripákon. Az autókat otthon hagyták, hogy torkukat locsolhassák. Ki hintón jött, ki szekérrel, csak én jöttem egy- egérrel. Hogy meglátta Bor- csa, Marcsa, felugrot­tak az asztalra! Visí­tott az asszonynépség: nagy pánik lett, semmi kétség. Óbégattak, s az egerem - bevallani alig merem - meg­ijedt a sok asz- szonytól, búcsút vett a vigalomtól. Azóta is egyre bán­ja, hogy így történt, be sajnálja! Bolondságbul, gyávaságbul kimaradt a mulatságbul. S hogy elmúlt a riadalom, tovább tart a lakodalom. Fő­ijük a tánc, folyik a bor, nem jöhettek soha jobbkor! Hegymagas már a maradék, gyertek gyorsan, nincs hala­dék! Ha bátor az egeretek, ő is jöhet, ő is ehet, és segíthet elhordani a nagy Falathe­gyet...! is szétesett. Volt egy bődön lekvárunk: ragaszhattuk a házunk. Biz’ még most is lekváros: bá­Szkukálek Lajos illusztrációja múlja a fél város. És mivel­hogy nincs párja, a világot bejárja. Ha majd egyszer ha­zajön: a garázsba bekötöm - felhúzom a tarisznyám, ta­risznya lesz a csizmám... Is­tenuccse, így teszek: tenger­lépő így leszek! Ne kérdjé­tek, mióta lettem ilyen piló­ta, mert nem vagyok dicsek­vő, nagy kérkedve fecsegő, nagyotmondó hencegő, ma­gamtól is megmondom: születé­sem napjától! Kérdjétek csak öregapám apjától...! Volt egyszer egy lakodalom, holtig tartó nagy vigalom. Eszem-iszom, adta-trakta, táncolt Borcsa, táncolt Mar­csa, Terka, Katka, Jutka, Panka, sodrófa és vizeskan­na... Minden vendég, min­den rokon: sógor, koma, ko­maasszony, menyecske és öregasszony. Sudár legény, Dénes György Beíratott a bolondok könyvébe Hol volt, hol nem volt, az óriások föld­jén innen, a törpék országán túl, volt egyszer egy király. Nem volt már fia­tal, szakállába ősz szálak vegyültek, csontjába is beleharapott a köszvény, mégis szeretett lovagolni. Hacsak te­hette, ládafiába zárta koronáját, lovat nyergeltetett, és uzsgyi neki, vesd el magad, kinyargalt a várból. Minél jobban vénült, annál jobban vonzódott a lovakhoz. Mondogatta is a tanácsnokainak, hogy a lovak hűsége­sebbek, mint az emberek. A tanácsno­kok ilyenkor csak összenéztek, és egy­más fülébe súgtak:- Már megint a lovakat dicséri... Elme­hetne inkább lókirálynak. De a király nem törődött a szóbeszéd­del. Egyre több lovat vásárolt, egyre szebb istállókat építtetett. Lassacskán több ló volt az országában, mint em­ber. Még a tengerentúlról is hozatott lovakat. Egyszer egy sötét képű, ravasz tekinte­tű ember kereste fel a királyt. Elmond­ta, hogy messziről jött, egészen a bur- kusok országából. Hallotta, hogy a ki­rály szereti a szép lovakat, az ő hazájá­ban meg annyi a drága, nemes paripa, hogy már az istállókba sem fér. Ha pénzt adna a király, a legszebbeket hozná el neki. Az ország ura nagyon megörült a lócsi­szár ajánlatának. Meg is tudakolta nyomban, mennyi pénzre lenne szük­sége.- Tízezer körmöd aranyra, uram, kirá­lyom - felelte a lócsiszár. A király elképedt a tetemes összeg hal­latára.- Nem lesz az sok, barátom?!-Talán még kevés is - felelte az ide­gen szemrebbenés nélkül. - Hiszen a hajcsárokat is meg kell fizetni. A király elgondolkodva simogatta ezüstös szakállát, sokallotta a tenger­nyi aranyat. De végtére mégiscsak győzött benne a lovak iránti szeretet. Bekiáltotta hát a kincstárnokát:- Számoljatok le, aztán rakjatok sze­kérre tízezer aranyat. De tüstént, ne­hogy meggondoljam! Kettőt sem vakkantott a kutya, és már leszámolták, szekérre rakták az ara­nyat. Az idegen fűt-fát ígérve elbúcsú­zott a királytól, és ugyancsak igyeke­zett elpárologni. A király még félrebillent koronáját sem igazíthatta meg a fején, máris előtte termett az udvari bolondja, aki egy vaskos, fekete kötésű fóliánsba je- gyezgette az országban megesett bo­londságokat. Se szó, se beszéd, most is elővette könyvét, és sűrűn jegyezge- tett bele valamit.- Hallod-e, fickó?! - kiáltott rá a ki­rály. - Mit jegyezgetsz ilyen lóhalálá­ban, hogy még a köszönés is a torkod­ban rekedt?- Felséged nevét jegyeztem be - vála­szolta a bolond.- Szedtevette, teremtette! - hábor­gott a király. - Aztán miért írtál be, te lüké?!- Azért, felséges uram, mert tízezer aranyat bízott egy idegenre.- Sose fájjon a fejed miatta! Visszatér az nemsokára.- Ha visszatér - felelte az udvari bo­lond -, akkor nyomban kitörlöm a fel­séged nevét, és az idegenét jegyzem be helyette... Azóta maradt meg a nép ajkán a mon­dás: „Beíratott a bolondok könyvé­be.” Kovács Éva illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom