Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-04-08 / 14. szám
12 1998. április 8. Kultúra Heti kultúra Színházi hír A budapesti Nurejev- balettverseny díjazottjai Harmadszor rendezték meg Budapesten a Rudolf Nurejevről elnevezett nemzetközi balettversenyt, amely már az első két alkalommal is tehetséges fiatal művészekre hívta fel a világ figyelmét. Pár nappal ezelőtt ugyancsak jeles tehetségek érkeztek a magyar fővárosba, hogy az Erkel Színház színpadán mérjék össze tudásukat. Bokor Roland, a verseny lelkes igazgatója elmondta: a színvonal most is magas volt, és a zsűrinek, élén Éva Evdokimovával, a világhírű amerikai prímabalerinával, aki tizenöt esztendőn át volt Rudolf Nurejev legendás partnernője, huszonkilenc ország hatvankilenc versenyzőjét látva kellett eldöntenie, kiket tart a legtehetségesebbeknek, a verseny díjra érdemes táncosainak. A nagydíjat végül is az ukrajnai Denisz Matvjenko kapta, partnernője, Tatjana Holjakova pedig a második lett. Ugyancsak másodikként végzett a versenyben az ukrajnai Artem Dacisin és a csehországi Lukás Slavicky. A gálán, amelyet az Operaházban tartottak, a balettirodalom legnépszerűbb szólótáncait, kettőseit láthatta a közönség, s mindenki számára nyilvánvalóvá vált: csupa felkészültjói képzett, ígéretes tehetség jeleskedett a színpadon. Az ukrajnaiak sorozatgyőzelme pedig egyértelműen azt jelzi: tőlünk keletre még mindig balettnagyhatalom képzi táncosait. A nemzetközi balettverseny létrehozásában és megszervezésében szerzett érdemeiért Gyagilev-díjjal tüntették ki Bokor Rolandot, aki Nurejev életének utolsó hónapjaiban határozta el: Budapesten világszínvonalú versenyt hoz létre. Ez idáig minden jel arra utal: sikerült is neki. Ketten a győztesek közül: Denisz Matvjenko és Tatjana Holjakova Kanyó Béla felvétele Március elején megnyílt a kassai Cinefil filmklub. Sokan örülnek. Földi (film) paradicsom Juhász Katalin Ami Budapesten az Art-mozi hálózat, az nálunk, kis túlzással, a filmklubok társasága. Olyan rétegfilmeket forgalmaznak, melyek a hazai mozihálózatban vagy egyáltalán nem láthatóak, vagy hamar lekerülnek a műsorról, nehezen e- mészthetőségük miatt. Alkotóikat nem a gyors meggazdagodás motiválja, nem repülnek a levegőbe percenként felhőkarcolók, kevés ketchup folyik, a főhős nem mindig győztesen kerül ki a bunyóból, és nem mindig lesz övé a nő. Ezeknek az alkotóknak mélyebb, esetleg kódoltabb mondanivalójuk van, és a szélesebb közönséget nem lehet egyéni látásmóddal, kísérletezéssel és új ötletekkel fárasztani, mert az szórakozni akar, ha már egyszer moziba megy. A filmklubok tehát nehéz feladatra vállalkoznak, ezért is érdemel egy „misét” a legújabb ilyen szentély, mely Kassán nyitotta meg kapuit a hívek előtt. A „szentély” szó nem véletlen. Már a meghívón szereplő cím gyanús volt: Dominikárius tér 8. Pap leszek, ha ez nem a domonkosok temploma. És lön. Belépéskor két padlósikáló apáca fogad, megilletődöttségem- ben a fényképezőgépet sem merem elsütni, pedig remek lenne ez a fotó! Maga az előtér egyáltalán nem olyan, mint a pozsonyi filmkluboké. Itt kell megemlíteni, hogy a fővárosban, mivel elsősorban főiskolások és egyetemisták alkotják a törzsközönséget, egyetemi előadótermeket neveznek ki esténként filmszínházzá, szabványpadokban szorong a nagyérdemű, de még így is boldog, hiszen az a fontos, ami a vásznon történik. Ehhez képest a kassai Cinefil klub már kívülről impozáns, a falakon pedig festményeket, plasztikákat vélek felfedezni. Az egyik mosolygó apáca közli, hogy jó helyen járok ugyan, de ez itt a galériarész, innen nyílik a filmklub. Aki tehát moziba jön, annak végig kell vonulnia a kiállításon is? - kérdezem. A nővér bólogat. A szellemi árukapcsolás legújabb módja határozottan tetszik. A kiállítás képei és szobrai tetszetősek, van köztük néhány igazán színvonalas Néznivaló a film előtt munka is. Hátul bárpult alakulgat, tűzzománc dombormű az alján, azt törölgeti valaki. Ezalatt a nővérek előkerítik a filmklub vezetőjét, Slavo Petüchot. Hosszú haj, szakáll, maximum huszonöt év, szabad- kozás: nincs sok ideje így megnyitó előtt. Bevezet a terembe, ami egy normál moziterem, nem is kicsi. Gondolja, hogy van igény Kassán egy filmklubra? Ha igen, rentábilis lesz egy ekkora terem?- Mindenki meglepődik a termet látva, talán azért, mert a Jakoby Galériában működő mini-filmklub, amely hetente egyszer vetít, sokkal kisebb. Megtörtént már, hogy nem fértek be az érdeklődők, akik meg befértek, azok biztattak minket, próbáljunk valami megoldást találni. Az eddig eladott klubigazolványok alapján hatalmas igény van erre, főleg a fiatalok körében, de remélem, előbb- utóbb az idősebb korosztály is észbe kap. Kik állítják össze a havi programot? Úgy veszem észre, márciA szerző felvétele usban a pozsonyi klubok legsikeresebb filmjeit válogatták ki.- Igen, egy pozsonyi talán már mindet látta, nekünk viszont újdonságok ezek a filmek. A Biscop vállalattól kapjuk őket, és egy szakemberekből álló kis csapat dönti el, melyek kerülnek vetítésre. Nem célunk a „klubslágerek” preferálása, egyedül minőségi, esztétikai szempontok alapján választunk, persze nagyon örülünk, ha a közönség ízlése egybeesik a miénkkel. Kifelé menet Pet'úch úr azt találja kérdezni, nem akarok-e az apát úrral is beszélni, ő itt a legfőbb főnök. Ám legyen. Jó döntés volt. Ha nemet mondok, talán sosem tudom meg, hogy itt sokkal többről van szó, nemcsak egy filmklubról.- Azelőtt a Veritas működött ezen a helyen, illetve nem működött, ezért találtunk ki egy új koncepciót, amely sokkal átfogóbb és nagyobb szabású - magyarázza Tavel Egídiusz testvér, aki civil szakmájára nézve mérnök, és szerintem nincs még negyvenéves. - Megalakítottuk a Doktor Zsivago polgári társulást, amely a kultúrával hivatott foglalkozni, és rendbehoztuk ezt az objektumot. Első jótéteményük a Doktor Zsivago Galéria, melyről már esett szó. Úgy találták, kell egy hely Kassán, ahol összejöhetnek a kultúremberek kultúrkör- nyezetben kulturálódni. Milyennek látja a város kulturális életét?- Ami van, az magas színvonalú, csak sajnos kevés. Például egy kétszázezres városban nem elég egy hatvan férőhelyes filmklub. A Kelet-szlovákiai Vasmű és a műszaki egyetem miatt Kassa nem éppen humán központ, ezért a kultúra „szinten tartása” nagyon fontos, még a technikai beállítottságú emberek számára is. A filmklub és a galéria csak kettő a projektjeink közül, sok merész tervünk van a jövőre nézve. Röviden szólva egy kulturális központ van születőben, ahol teret kap majd a kortárs- és világzene, a népművészet, a legmodernebb képzőművészeti iskolák, illetve a kortárs irodalom. Könyvtár és olvasóterem is nyílik hamarosan, több mint kétezer kötettel. Minden „részlegnek” van egy vezetője, mindnyájan lelkes fiatalok. Nem titok, hogy idővel nemzetközivé szeretnék tenni a társulást, jó kapcsolataik vannak külföldi nagykövetségekkel, az előkészületek már folynak. Búcsúzáskor azt találom kérdezni, optimista ember-e az apát úr, ami, elismerem, a lehető legbutább kérdés két órával a megnyitó előtt. Széles mosoly és bólintás a válasz, egy kicsit irigylem is... Az esti ünnepélyes megnyitóra összegyűlt közönség bátran nevezhető tömegnek, mire kettőt fordultam, megtöltötték a mozitermet. Muszáj megemlítenem a nyitófilmet, Giuseppe Tornatore Cinema Paradiso című alkotását, amely afféle „film a filmről”. Egy moziban játszódik, melyet, minő véletlen, a papság üzemeltet. Önirónia és jópofa gesztus ez, egy film, amely tele van érzelemmel, mégsem csúszik le szentimentálisba, nyert is egy csomó fesztiváldíjat. Kifelé jövet még a dolgok menetét gyanakodva méregető „hitetlen” kritikusok is elismerően csettinthettek. Kezdetnek nem rossz. Chris Rea: „Egy sztárnak nulla a szabadságfoka, nincs mozgástere, minden mozdulatát megtervezik, minden lépését figyelik...” Újságírónak készült, aztán mégis a gitár mellett döntött Hajdú Nóra Fekete zakó, fekete garbó, fekete nadrág, fekete köves ezüstgyűrű. Kezei minden gondolatát röpködve kísérik. Chris Rea 47 éves. Életének nagyobbik felét zenészként élte le. Arany- és platinalemezek sora kíséri dalait, tizenhetedik, Blue Café című albuma a napokban jelent meg. A nyolcvanas évek közepétől a csúcson van, noha a zenei divat- irányzatok szinte hetente változnak, és hódítják el egymástól a híveket. Rajongói biztosra mennek, amikor új albumaiért állnak sorba, hűségük jutalma a dalokból és az előadóból áradó természetesség. Chris Rea - tizenötmillió eladott lemezzel a háta mögött, amelyeknek nemcsak szerzője, de producere is - ember tudott maradni. Amolyan kedves, csevegősen közveüen. Elérhető, megérinthető. Ahogy a dalaiban, a beszélgetés során is önmagát adja. „Olasz és ír vér folyik az ereimben... Elég furcsa ez a keverék. Olyan, mint a tűzijáték. Hogy mi bennem az olasz? Az, hogy szeretem a finom dolgokat. Ha egy férfi hosz- szan cseveg divatbemutatókról, lágy selymekről, finom nyomatokról, akkor Angliában úgy gondolják, valami nem stimmel. Én szeretek a kertben tenni-ven- ni, imádom a virágokat, a fehér lüiomot a makulátlan színéért... Az ír ősöktől az iszonyatos lelki energiámat, érzelmi fűtöttségemet kaptam. Kétszer annyit élek fel belőle, mint más. Állandó a harc bennem. Sajnos, ma már a művészet is pénzkérdés. Meg kell találni az egyensúlyt: a lemezeket el kell tudni adni, hiszen egy zenész hallgatóság nélkül semmit nem ér. Ehhez reklám kell, azaz pénz, pénz, pénz. Ettől még tiszta maradhatsz, ha ellent tudsz állni a mindennapos kísértésnek, hogy még többet akarj keresni. Nehéz meghúzni a határt, mikor elég. Vannak, akik azért panaszkodnak, mert még mindig nem sikerült összekaparniuk egy magánrepülőre valót. Észre sem veszed, és már el is kapott a gépszíj. Gyűjtögetsz, gyűjtögetsz, hogy még többet birtokolj, és elvész a tartalom, a művészet. Az emberek azt hiszik, hogy rocksztámak lenni maga a szabadság. De egy sztárnak nulla a szabadságfoka, nincs mozgástere, minden mozdulatát megtervezik, minden lépését figyelik, minden tettét az eladási listán való előrelépés vagy visszaesés alapján értékelik. Rámegy az élete, a családja, és ez mind csak utólag derül ki. Kipróbáltam a pályám kezdetén, hiszen a sztárcsinálók rajtam is gyurmáztak egy ideig, de nem ment. Nem volt sikerem, utáltam, amit csinálnom kellett, és tíz év után eljutottam odáig, hogy felhagyok a zenéléssel. Akkor a feleségem, aki tudta, hogy nem a tartalommal, csak a formával van baj, visszahozott az életbe, és végre olyan dalokat kezdtem írni, amelyek valóban belőlem jöttek. Nem vagyok most sem világhírű, csak ismert. Zenész maradtam, nem lettem világsztár. Ha megkérdezné Madonnát, kik játszanak mögötte a zenekarban, nem biztos, hogy tudná a nevüket. Nekem a srácok mind a barátaim.” A „La passione” című John B. Hobbs-filmnek ő írta a zenéjét. A történet egy olasz származású, Angliában élő kiskölyökről szól, aki szerelmes a cápaorrú Ferrariba.
