Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)

1998-04-08 / 14. szám

8

1998. április 8.

„Sajnos ma már többet járunk a temetőbe, mint a templomba”

Az idős zsidók a hitközség irodája melletti eldugott, sötét szobácskábán találkoznak nagyobb ünnepeik alkalmával. Itt őrzik a Szent Szekrényben a szamárbőrre kézzel írt Tórát, amelyet időről időre szakértőnek kell ellenőriznie. Ha elrongyolódott, nehezen olvasható, vagy bármilyen más hiba van

benne, a Tórát ] akár az embert., egy rozoga polc rongyolódott k Van köztük szá: A zsidóknak mii lön imakönyvül sok olyan művü nyékét magyará

Vrabec Mária

Babonás félelemmel vagy sajnálkozó áhítattal emlegetjük őket, s a két véglet között van a tudatlanság. Valamit talán hallottunk arról, hogy több száz szigorú törvény szabályozza az életüket, mégis alkalmazkodni tudnak, s úgy illeszkednek be bármilyen közösségbe, hogy vallási egységük megbonthatatlan marad. Mondták magukat Isten választott népének, Mózes űzött fiainak, de hatezer éves történelmük legszörnyűbb megpróbáltatása mégiscsak a huszadik században érte őket. A holocaust után kevesen jöttek vissza a haláltáborokból, és látva házaikban a rablást, a pusztítást, még kevesebben maradtak. 1998- ban, a zsidó időszámítás 5758. évében mindössze öt zsidó család él Nyitrán. Idős emberek, akik csodával határos módon menekültek meg a halál karmaiból, s bár hitükben vigaszra leltek, sorsuk nagy kérdéseire a válaszokat már nem ismerik.

Rujder Márton csak az ötvenes években költözött a városba. 1924-ben született Vásárúton, egy zsidó mészáros családjában. „A gyermekkoromra úgy emlékszem vissza, mint valami valószí- nűtlenül felhőtlen boldogságra. Anyám mélyen vallásos asszony volt, minden előírást szigorúan betartott; rendszeresen eljárt a rituális fürdőbe, a mikvébe is Dunaszerdahelyre. A zsidó asz- szonyok ugyanis tisztulásuk után addig nem élhetnek házaséletet, amíg el nem látogatnak a mikvébe, hogy ott megmosdjanak. Mélyen vallásos zsidó férfi sosem fog kezet egy nővel, mert nem tudhatja, nem tisztátalan-e. A nőket a férfiaktól a temlomban is egy átlátszó függöny, vagy farácsok választják el. Ezek a szabályok életünk természetes részei voltak.

Negyvenöt tavaszán Szombathelyről tizenhat napig gyalogoltunk Mauthausenbe. Enni egyáltalán nem adtak, csak az út szélén legeltünk. Megtizedelt bennünket az éhínség és a tífusz,

minden száz emberből csak tizenhét maradt életben. Mauthau- senben egy barakkban zsúfoltak össze ötezer embert. Még teteje sem volt, amikor esett, térdig sárban álltunk. Itt találkoztam az apámmal, aztán már nem is váltunk el egymástól. Május 4-én Gunzkirchenbe evakuáltak az amerikaiak elől. Újabb három napig meneteltünk. Egy SS-tiszt rám bízta a biciklijét, hogy toljam. Erre legalább ráraktuk a motyónkat. Apám csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó eldobni az emléktárgyait, amiket magával cipelt. Gunzkirchenben szabadultunk, az amerikaiak először mindenkit kiengedtek és mi a szabadságtól megrészegülve szétszéledtünk. Olyan gyengék voltunk, mint a legyek és rettentően éhesek. Emlékszem, találtam valahol egy marharépát, és mind megettem. Nagyon

rosszul voltam tőle, apám idegenektől kért nekem tejet. Két nap után újra összeszedtek bennünket az amerikaiak és rögtönzött kórházakba vittek. Apám is, én is tífuszt kaptunk, hosszú hetekig ott feküdtünk. Amikor visszajöttünk Vásáridra, a nővérem már otthon volt. Őt anyámmal Auschwitzba hurcolták. Anyám ott is halt meg. Rujder úr látszólag érzelmek nélkül beszél. Csak akkor párásodik be a szeme, amikor megkérdezem, fel lehet-e mindezt lélekben dolgozni. „Nem is tudom, hogy van ez”, mondja és inkább arra tereli a szót, mit sikerült az elhunytak emlékéért tenni. Társaival, a helyi Zsidó Hitközség tagjaival együtt 1989-től máig több mint háromezer sírkövet hoztak rendbe a városi zsidótemetőben, és emlékművet állítottak a holocaust áldozatainak. A város annak ellenére sem támogatja a kezdeményezést, hogy a hitközség biztosította volna annak anyagi fedezetét külföldi támogatásokból. Nem is lehet ezen csodálkozni, hisz a város jelenlegi vezetése Tiso-szobrokat koszo- rúz, és még a holocaust áldozatainak emléktábláját is inkább a zsinagógával szomszédos vendéglő falára, a vécéablak alá tette, ahelyett, hogy külön talapzatot épített volna neki.

,Emikor találkozunk, csak egy- egy imát tudunk elmondani, mert az istentisztelet megtartásához legalább tíz férfi kell, folytatja a mesélést Rujder úr. Ha azt tekintjük zsidónak, akit zsidó anya szült - a Halacha törvénye szerint akkor lennénk is annyian, de a fiatalok már nem gyakorolják a vallásukat. Mi sem tarthatunk már be minden előírást: kóser húst például sehol nem lehet venni. Máig is minden pénteken este üdvözöljük a szombatot. Két gyertyát gyújtunk, az asztalra finomlisztből sült fonott kenyér, barhesz kerül, és a feleségem elmondja a szombati imát. A zsidó hét ugyanis a szombattal ér véget, és a napok az első csillag feljövetelével kezdődnek. Szombaton - a Talmud előírásai szerint - nem szabad dolgozni, még az utazás és a háztartási munkák is tilosak. Régen ilyenkor sóletet főztek a kemencében, és egész nap melegen tartották, hogy ne kelljen tüzet gyújtani. Az állatok ellátása és a betegek ápolása azonban szombaton is kötelező. A férfiak délelőtt a zsinagógába mennek, és a Tórából olvasnak fel hét szakaszt, délután pedig hármat. Legnagyobb ünnepünk a Ros Hasana, a zsidó újév napja, szeptember végén. Ezt követi a Jóm Kipur, az engesztelés napja, huszonhat órás, szigorú böjttel.

Hanuka ünnepén, december 24-én arra emlékezünk, hogy a zsidók visszatértek Salamon lerombolt templomába. A me- nórákban ilyenkor hét gyertya ég, mert a zsidók kevéske olaja is hét napig volt elég. Ennek a szent templomnak a lerombolását gyászoljuk márciusban Eszter böjtjével, amely egybeesik a keresztény hamvazószerdával. Amikor elődeink megszabadultak az egyiptomi rabságból, csak kovásztalan kenyeret vittek magukkal, mert nem volt idejük kenyeret sütni, mielőtt útra keltek Mózessel.

Nyolc napig mi is pászkát eszünk ilyenkor, ezt Izraelből hozzák,

mert ami nálunk készül, az nem az igazi. Pészah péntekjén és szombatján este a családfő a Hágádéból olvas fel, és a gyerekeivel a szent szövegek értelméről beszélget. Az asztalon egy négyszintes tál van, három szintjére pászka kerül, a legfelsőn pedig külön tálacskákon petrezselyem zöldje, torma, majd alma, ecet, fahéj keveréke, égett csont és tojás. A petrezselyem zöldje és a torma keserű sorsunkat jelképezi, a habarcsos keverék a zsidók rabszolgasorsát, amikor az egyiptomiak építkezésein dolgoztak. Az égett csont az elhunytakat, a tojás a szomorúságot. Pészah után két nappal ötvennapos böjt veszi kezdetét, ebben az időszakban nincsenek esküvők, még nyirat- kozni sem szabad egész pünkösdig. Aztán nyáron a betakarítási munkák befejezésekor tartjuk a Sukatot - a sátoros ünnepet. Gyermekkoromban ilyenkor mindig az udvaron étkeztünk egy gyékénysátor alatt. Mára már csak ezek a vallási ünnepek maradtak meg nekünk. Sajnos hiányoznak a családi események, amelyek igazán élővé tesznek egy közösséget - a Bar Micvák, amikor a 13 éves fiúkat felnőtté avatták, és persze az esküvők. A mi gyerekeink már nem tudják, milyen szép volt az, amikor a vőlegény és a menyasszony együtt állt az esküvői baldachin alatt, az anyák felolvasták a házassági szerződést, majd a rokonok és barátok áldást mondtak az ifjú párra. Mi már a Bar Micvákat és a körülmetéléseket is titokban tartottuk meg, a szocializmus alatt ezt éppúgy nem nézték jó szemmel, mint a katolikus keresztelőket vagy elsőáldozásokat. Most, amikor szabadon gyakorolhatnánk vallásunkat, már alig vagyunk néhányan. Mi, öregek sokszor még a szomszéd járásokba is elutazunk, hogy imádkozni segítsünk egymásnak, hogy őrizzük, ami népünk örökségéből még megmaradt ezen a tájon. Mindez velünk együtt fog elmúlni, és ki tudja, lesz-e, aki elmondja sírjaink felett a halotti imát - a kaddist?”

A holocaust után csak kevesen tértek visz- sza a haláltáborokból.

A még élő zsidók is egyre ritkábban gyűlnek össze, hogy imádkozzanak.

Apám megtanított héberül írni, olvasni és az állatok rituális levágására is. Azt hittem, örökké így élünk majd - szombattól szombatig mérve az időt -, amikor közbeszólt a háború. 1944-ben vittek el munkaszolgálatosnak - emlékezik Rujder Márton. - Negyvenöt tavaszán Mauthausenbe hurcoltak. Szabadulásunk után újra gazdálkodni kezdtünk apámmal, egészen addig, amíg nem jött a szövetkezetesítés. Engem is be akartak szervezni, de valahogy nem tetszett a kommunista ideológia. A földjeimet beszolgáltattam, de elköltöztem Vásárútról. 1953-ban megnősültem, feleségem Barsfüsről származik. Szintén zsidó. 1957-ben költöztünk Nyitrára. Sokan nem is tudták rólam, hogy zsidó vagyok, hisz ebben az országban ez még mindig ellenérzést, gyűlöletet, legjobb esetben gyanakvást szül. Zsidó voltam és magyar - egyik sem örvendetes állapot.

Emlékeiben élő közösség