Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-03-11 / 10. szám
8 1998. március 11. Ripor Nyitra nem az a város, ahol a magyar diák jól érzi magát Csak a változó idő... Vrabec Mária Tanár és diák - ha magyar - egyaránt a túlélésre rendezkedett be nálunk. Ez az érzés erősödött bennem akkor is, amikor a Nyitrai Konstantin Egyetem magyar tanszékén jártam. Pedig az időnként felröppenő hírekkel ellentétben senki nem húzta a vészharangot, nem beszélt vérmes nacionalizmusról, látványos megtorlásokról. Csak valahogy az általános hangulat volt olyan, mint amikor a vesztes csaták után nincs más remény, csak a változó idő. Peter Liba rektor úr, miután a magyar tanárok egy csoportja levélben fordult hozzá egy magyar tanácsadó testület létrehozását illetően, összeszámolta a magyar nemzetiségű diákokat. Ezek szerint az 1996/97-es iskolaévben a humán tudományok karán a 361 magyar nemzetiségű diák közül 151 választotta a magyar nyelvet valamilyen szakpárosítással. A természettudományi karon összesen 214 magyar nemzetiségű diák tanult, ebből 137 magyarul, a pedagógiai karon pedig a 429 magyar diákból 185 részben magyarul is hallgatta az előadásokat. A magyar tanácsadó testületet illetően, természetesen, a válasz elutasító, az indoklás pedig ismerős volt: ez nem nemzetiségi egyetem, az oktatás színvonalát csak tudományos munkával lehet emelni. Az ezret meghaladó szám azonban jól mutat, amikor a nemzetiségek iránti előzékenységet kell dokumentálni - pláne, ha azt is hozzáteszik, hogy magyarul folyik az oktatás. Mára azonban az anyanyelvi oktatás - több ok miatt is - ugyancsak veszélyben forog a karból néhány év leforgása alatt egyetemmé avanzsált intézményben. Az első súlyos csapást az akadémiai szenátus által tavaly kidolgozott és szeptembertől életbe léptetett „A nemzetiségi oktatás alapelvei” című rendszabály mérte a magyar nyelvű oktatásra. Ennek értelmében felvételizni ugyan lehet az egyetemre magyarul, de minden olyan diák, aki a középiskolai tanulmányait nem államnyelven végezte, köteles a választott tantárgy témakörén belül szlovák nyelvből is szakvizsgát tenni. Ha akad magyarul tudó és magyarul előadni hajlandó tanár, az órákat is meg lehet tartani magyarul, csak éppen a szakterminológiai szemináriumokat ajánlatos szlovákul hallgatni, hogy a vizsga köny- nyebb legyen. A legtöbb vizsga ugyanis - a magyar tanszék kivételével - szlovákul esedékes, az államvizsga, a diplomamunka pedig kötelezően államnyelvű. Egy Adyról írt diplomamunka esetében elég, ha a diák egy néhány oldalas „rezümében” fejti ki szlovákul, miről is szól a szakdolgozat, de a konzultáns még ebben az esetben is szlovákul írja meg a szakvéleményét. Ez a dolgok egyik oldala - az, amelyikre a jelenlegi politikai klímában aligha lehetünk befolyással. A másik oldal pedig, hogy a szakvizsgákat és a szemeszte- ri vizsgákat sok esetben azért nem lehet magyarul letenni, mert egyszerűen nincs a vizsgáztató bizottságban magyarul beszélő tanár. Mint minden, ez is az illető tanszék vezetőjének jóindulatától függ, de sokszor még a jóindulat sem segít, ha a magyarul tudó tanárnak nincs meg a szükséges tudományos fokozata. „Ezért hangoztatom, legfőbb kötelességünk, hogy igényesek legyünk önmagunkkal szemben - mondja Teleki Ilona docens, a magyar tanszék vezetője. - Minden vizsgáztató bizottságban kell lennie egy docensnek, de a magyar docensek száma sajnos elenyészően kicsi. Ha minden tanszéken csak egyetlenegy volna, akkor már biztos bekerülne a bizottságba és így adott lenne a lehetőség a magyar nyelvű vizsgáztatásra. Az az igazság, hogy ha nekünk ma azt mondanák: a jövő héten megnyílhat egy magyar nemzetiségi kar, nem lennénk rá felkészülve. Ennek pedig nemcsak politikai, hanem nagyrészt szakmai okai is vannak. A szakmai és politikai okokon kívül még egy gyakorlati, szervezési átgondolatlanság is nehezíti a magyar előadások megtartását. Tavaly a magyar szak tizenhat szakpárosítással nyílt, idén majd tizenhat szak közül lehet választani és ekkora szétszórtságnál lehetetlen minden szakon magyar csoportokat kialakítani. Vannak olyan szakok, amelyeket évfolyamonként csak egy-két diák választ, és nekik bizony nem tarthat külön előadásokat a mégoly jóindulatú tanár sem. Legfeljebb azok a tanárok, akik korábban magyar csoportokat is tanítottak, megengedik, hogy a magyar diákok magyarul vizsgázzanak náluk. És hogy hogyan látják mindezt a diákok? Újj Évával, Katona Ildikóval és Földes Józseffel egy magyarvizsga után beszélgettem. A két lány magyar-kulturológia, a fiú magyar-történelem szakos, Ildikó elsős, Éva és József másodikosok. Mindhárman megerősítik, hogy a legtöbb tanár azért türelmes a szlovákul gyengén beszélő diákokkal. „Főleg azok a tanárok, akik valamikor magyarok voltak” - hallom. Amikor rákérdezek, hogy értik ezt, megtudom, hogy azokról a tanárokról van szó, akik régen magyarul tanítottak, de most nem dicsekszenek vele, inkább csak titokban segítik a magyar diákokat. Lehet velük magyarul beszélni, de ők szlovákul szólnak vissza. A szlovák tanárok között van, aki határozottan számonkéri az államnyelv ismeretét, de az nem fordulhat elő, hogy valaki csak a magyarsága miatt röpüljön a vizsgáról. Szóba kerül a Nagymorva Birodalom, a középkori Szlovákia, az ezeréves magyar elnyomás, 1848 szlovák verziója. „Aki hallgat, az nem árt magának” - mondja József és én nem tudom azt állítani, hogy nincs igaza. Beszélgetünk a szakválasztásról meg a szlovák államvizsgáról is. Évától megtudom, hogy száz- százalékos eredménnyel felvételizett a történelem szakra, mégis átsorolták kulturológiára. Lám, ez is a szétszórt szakosítások egyik oka (vagy módja?). A szlovák előadásokba és vizsgákba valahogy mindenki beletörődött, mint egy megváltoztathatatlan ténybe. Egyszerűen ki kell bírni - mostanság talán ez lehetne a mottója a nyitrai magyar diákéletnek. Talán ezért is alakult az utóbbi években ebből a több mint négyszáz diákból egy annyira zárt közösség. Próbálnám feszegetni, hogy ez az egyetem mégiscsak a hazai magyar pedagógusképzés fellegvárának számít, de a leendő pedagógusoknak valahogy nincs ilyen érzésük. „Egy fellegvár azért valami több, nem?” - kérdezik tőlem. Aztán elmondják, hogy nehéz a magyarság fellegváraként tekinteni egy olyan intézményre, ahol olyan magyar tanárok adnak elő, akik a saját gyerekeiket szlovák iskolába íratták. Vannak persze kivételek, de minderre a diákok jobban odafigyelnek, mint arra, mit hangoztat az illető a katedrán. Amikor a szabadidőről és a diákélet örömeiről kérdeznék, csak a havonta esedékes JUGYIK bulik jönnek szóba. Más nincs, órák után szétszóródik a diákság, mert kolesz sem jutott mindenkinek. Az igazság az, hogy örülünk, amikor hazamehetünk. Ez nem az a város, ahol öröm lenne magyar diáknak lenni” - mondja egy végzős. Nem próbálom meggyőzni az ellenkezőjéről, elvégre öt év tapasztalata mondatja ezt vele. Csak annyit teszek hozzá, hogy ugyanez a tanárokra is érvényes. Mert polemizálni lehet arról, mi az eredményesebb: a látványos, olykor politikától sem mentes kiállás, vagy a meggondolt, de sokszor óvatoskodással vádolható háttérben maradás. De dönteni csak annak áll jogában, aki a következményeket is viseli. Nyitrán tanár és diák - ha magyar -, egyaránt tudja, hogy felvételik előtt nem ajánlatos konfliktusokba bocsátkozni a kompetensekkel, mert azt a felvehető magyar diákok száma bánja. Hogy néha jobb csendben tenni a dolgokat, mint - akár ha jogos követelésekkel is - felhívni magunkra a figyelmet és újabb korlátozó intézkedések lavináját előidézni. Hogy a tehetetlenség megtanítja az embert hallgatni akkor is, ha minden porcikája tiltakozik az igazságtalanság ellen. Persze ez is csak egy bizonyos határig érvényes, addig, amíg akadnak bátor emberek, akik nem hagyják, hogy a többiek elfásuljanak, hogy minden energiájuk a puszta túlélésért folytatott harcban morzsolódjon fel. Csak ne tartson mindez kibírhatatlanul sokáig. Mert egy bizonyos idő után már a túlélő sem az, aki volt. A legjobb helyzetben a természet- tudományi kar hallgatói vannak. Órák után szétszóródik a társaság, mert kollégiumi szoba nem jutott mindenkinek. Beszélik, hogy valakit azéri tak ki a történelemvizs mert azt mondta, hogy Csá té nemzetisége magyar volt ákok szerint más bajnak is 1 Magyar diák itt szlovák rendezvényre, buliba nem megy, szlovák osztálytársakkal nemigen tartja a kapcsolatot. Letudja a kötelező óraszámot, aztán csomagol és hazamegy. „Nem mintha cikiznének, csa nem tartozunk köze volt már bunyó is, de dők mindenütt vám bajunk velük, és ser hozzájuk.” Gróf Dessewffy Arisztid, az aradi vértanú Pazderák Bertalan A magyar nemzet számára szent hely a Felvidéken, Magyarbőd közelében található Ósvacsákány község. Ott született 1802. július hó 16-án gróf Dessewffy Arisztid, és ott is keresztelték meg az evangélikus templomban. 1904-ben Csákányban nagy ünnepséget rendeztek. A vendégek Magyarbődön gyülekeztek a lelkészlakban, s innen indultak a közeli Ósvacsákány községbe. Hatvan csákánya, kemencei és bődi legényből álló bandérium nyitotta meg a menetet. Utánuk 45 kocsiból álló hosszú sor következett, amely a vendégeket vitte Csákány községbe. A falu bejáratánál diadalkapu és ünnepi köntösbe öltözött lakosság fogadta az érkezőket. Az ünnepély a templomban folyt le, amelynek falán egy emléktábla található a következő szöveggel: „Itt keresztelték 1802. évi július hó 16-án Csákány szülöttjét: Dessewffy Arisztid 1848-49-ik évi hős tábornokot, a magyar nemzet egyik vértanúját.” Az emléktábla közadakozásból létesült 1904-ben, és mind a mai napig a helyén van, hiszen a község lakosai - bár szlovákok - büszkék a falu szülöttére. Dessewffy a legelőkelőbb magyar nemesi családok egyikének sarja. 17 évesen állt huszárnak, és húsz esztendejébe került, amíg a kapitányi rangig eljutott. Első feleségét és gyerekeit a tüdőbaj vitte el, többek között a beteg asszony ápolása kedvéért is hagyta el korán a hadsereget. A Dessewffy családban magától értetődő volt a katonáskodás. Az persze más kérdés, hogy amikor a huszártiszt nagy sokára eljutott a kapitányi rangig, megunta az egyenruhát, helyette a házasságot és a gazdálkodást választotta. 1848-ban Dessewffy Arisztid mint nyugalmazott huszárkapitány ajánlotta fel kardját a hazának. A régi huszártisztet hivatalból keresték meg, hogy szolgálMire eljutott a kapi- tányi rangig, megunta az egyenruhát, helyette a házasságot és a gazdálkodást választotta. jón tovább: „Ha nem szólítanak fel szolgálati úton, nyugodtan otthon maradhattam volna, de miután bekerültem a dolgokba, az események magukkal sodortak...” A nyugdíjas Dessewffynek a honvédség megszervezésében sorsdöntő feladat jutott. Csakhamar őrnagy lett, s dicsőséges részt vett huszáraival a tarcali győzelmes csatában. Kápolnánál kereszttűzbe jutott, de hősies küzdelem után kivágta magát. Ott küzdött a bicskei, isaszegi, váci, nagysallói és komáromi csatákban. A lovasrohamok hőse volt. Kossuth Lajos, mint az Országos Honvédelmi Bizottmány elnöke, így számolt be az 1849. február 18-án lezajlott kompolti összecsapásról: „Klapka ezredes mezőkövesdi főhadiszállásán megtudván, hogy azon ellenséges seregnek, melly legújabb idői ben Pestről Gyöngyösre érkezett, két század gr. Auersberg nevű vasasokból álló előcsap; Kompokon tanyáz, azt februá 18-án reggeli órákban megrohantatá. A terv kivitelé derék Dessewffy Arisztid ezre desre bízta, ki is a megrohan; egy fertály órakor reggel 4 gy ge huszár századdal olly vitéz ség - s ügyességgel vezérelte, hogy az ellenség tökéletesen meglepetve, rövid, de kémén csatázás után, többet ötven h lottnál a csatatéren hagyván, szétverve és rendetlenül meg tamodott, zsákmányul hagyv vitéz huszárainknak 35 foglyi lovastól együtt, az osztály záí lójának szalagját, a tisztek ve téklovait és podgyászait sok r
