Vasárnap - családi magazin, 1998. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1998-02-18 / 7. szám
12 1998. február 18. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Csendszimfónia Hollywood „vegyeskonyhájában” időnként új ízeket, új színeket keresnek. Most éppen a csendes, érzelmes, hétköznapi emberből hőst formáló történetet „fedezték föl”. Stephen Herek rendező állítólag sírt, amikor elolvasta a Csendszimfónia forgató- könyvét. Úgy döntött, érzelmi felindultságát megosztja a nézőkkel. A harmincas éveiben járó Glenn Holland (Richard Dreyfuss) zeneszerző állásajánlatot kap, s hosszan vívódik, elmenjen-e zenetanárnak egy középiskolába. A biztos megélhetést választja a bizonytalan művészi pálya ellenében. Úgy érzi, előtte az élet, még van elég ideje megkomponálni a nagy „opust”. Holland tanár úr gyakorlatlan és rossz pedagógus. Tanítványai látványosan unatkoznak zenetörténeti óráin, az iskolazenekar fülhasogató „muzsikálással” forgatja meg sírjában Mozartot. A helyzet szinte tarthatatlan, mindaddig, míg Hollandnak „óriási” ötlete nem támad: meg kell szerettetni a zenét a nebulókkal, ha kell, a rock and rollon keresztül. Telnek az évek, Holland tanár úr még mindig csak szimfóniája nyitányánál tart, közben óriási családi tragédia éri. Kiderül, kisfia süket. (Érhet-e ennél nagyobb csapás egy zeneszerető embert?) Húsz év elmúltával Holland megkapja felmondólevelét, ugyanis a szűkös költségvetés miatt az iskola megszünteti a művészeti tárgyak oktatását. Tanárunk - aki diákok generációi előtt tárta föl a hangok csodálatos világát - úgy érzi, minden eredmény nélkül elmúlt a élete... A szépet és jót mondani akaró filmet a leghatásosabbnak szánt jelenetei végzetesen elrontották. Elképesztően fals a koncert, amelynek során Holland lámpák villogtatása révén próbálja megosztani fiával és sorstársaival a zene élményét. Legrosszabb a búcsúkoncert, ahol az iskola volt diákjai eljátsszák Holland „opusát”. A rendező bizonyára azt gondolta, ez lesz a legmeghatóbb pillanat, ehelyett a nézőben felmerül a gondolat: nem is olyan nagy baj, hogy Holland komponistapályája abbamaradt... Heti hír Patrick Swayze pechje A csillagok állása nem kedvez mostanában Hollywood csillagának, Patrick Swayzének. Levelek a gyilkostól című legújabb filmjének forgatása közben kétszer is majdnem tragédiával végződő balesetet szenvedett. Az első alkalommal teherautót vezetve, figyelmetlenségből adódóan megpördült, majd hármat bukfencezett a járművel. A stáb ügyeletes orvosai rohammentővel száguldottak a helyszínre, de beavatkozásra nem volt szükség, mert Swayze a csodával határos módon karcolás nélkül kászálódott ki a feje tetejére állt teherautóból. Harmadnap lovasjelenet közben leesett a paripáról. Ezúttal azonban már nem úszta meg ép bőrrel a balesetet. Eltörött a lába és megrepedt a térde. A sérülés súlyosságát bizonyítja, hogy a sztárt helikopterrel kellett egy Los Angeles-i kórházba szállítani, ahol három és fél órás műtétet hajtottak végre rajta. Swayze bízik a gyors felépülésben, nem engedte ugyanis, hogy a még hátra lévő veszélyes jeleneteket kaszkadőrrel vegyék fel. Szlovákiában vendégszerepeit Noriyuki Sawa egyszemélyes bábszínháza Célja: sokat sejtetni Juhász Katalin _____________ Ha finoman és bizakodóan szeretnék fogalmazni, azt mondanám, hazánk egyelőre kívül esik a nemzetközi kultúr- vérkeringésen. Szárazabban szólva: sorra elkerülnek bennünket olyan nemzetközi hírű produkciók, melyek a Prága- Bécs-Budapest tengelyen haladnak végig. Ezért mikor először hallottam az ismert japán bábművész, Noriyuki Sawa kassai fellépéséről, azonnal a következő nyitókérdés jutott eszembe: Mit keres Ön errefelé, ahol a madár se jár? Felfedező úton vagyok. Néhány éve, amikor eljutottam Prágába, nagyon megtetszett a város, és elhatároztam, hogy ott fogok élni egy ideig. Ekkorra már végigturnéztam Nyu- gat-Európát, de sehol sem „Lassan már abban sem hiszek, hogy külön kellene választani az ázsiai és az európai kultúrát...” éreztem igazán jól magam. A prágaiak fogékonyak a művészetek iránt, engem is azonnal befogadtak, minden „szokat- lanságom” ellenére. Sőt akadt egy ottani menedzser, aki vállalta egy szlovákiai turné megszervezését is, hogy ismerkedhessek egy kicsit Kelet-Európá- val. Mit gondol, kik nézik meg a műsorát? Azok, akik exo- tikusat, szokatlant keresnek, vagy azok, akik tudják, mi a japán bábszínház? Inkább az első csoportra tippelek, mivel Európában szinte sehol nem ismerik a japán bábszínházát. Még azok sem, akik az ellenkezőjét állítják, nekik is csak valami halvány, derengő sejtelmük van a dologról. A legtöbben azt mondják: „Hűha, egy japán bábos, ez meg mi a fene? Nézzük meg!” „Felfedező úton járok errefelé..." És? Az eddigi szlovákiai tapasztalataim pozitívak: senki sem távozott dühösen pusmogva az előadás közepén! Az európai néző szájíze szerint alakította a műsort? Úgy értem, ugyanezt csinálja odahaza is, vagy ez amolyan ismeretterjesztő, „tanító-nevelő” előadás? Nem, szó sincs róla, egy az egyben ugyanazt látják tőlem Japánban is. Sőt lassan már abban sem hiszek, hogy külön kellene választani az ázsiai és az európai kultúrát, annyi köztük az átfedés. A huszadik század végén inkább stílusirányzatokról beszélhetünk, mint nemzeti jellegről, mindenki igyekszik világpolgár lenni. Ön is? Igen. Amit csinálok, az a hagyományos és a modern keveVeronika Janusková felvétele réke. Igyekszem ápolni az ősi hagyatékot, de emellett nem akarom elfelejteni, hogy a modern kor emberének játszom. Az egyik jelenetben például összecsukható esernyőkből készült madarak a főszereplők. Úgy tudom, saját maga készíti a bábjait. Mi ennek az oka? Eredetileg bábkészítő voltam, bábtervezést tanultam az egyetemen. Aztán amikor egy- egy báb elkészült, próbálgatni kezdtem, mire jók, és egyre inkább „működni kezdtek” a kezemben. Ekkor már itt-ott fel is léptem iskolákban. Apropó, hogy viszonyulnak a számítógépet nyomkodó japán gyerekek a bábszínházhoz? Most biztos azt szeretné hallani, hogy nálunk hatalmas az érdeklődés ez iránt, hogy az utánpótlás az ajtón dörömböl. Sajnos ez nem így van. A mai japán fiataloknak már nincs türelmük tíz évig gyakorolni a különböző kézmozdulatokat. Mert az igazi bábos ennyi ideig készül a hivatására. Aki kapkodó, annak nem is érdemes elkezdenie. Egyébként az otthoni néző ugyanolyan meglepett csendben figyeli a műsoromat, mint az itteni, a végén pedig annyi kérdésük van, hogy alig akarnak elengedni. Miről marad le, aki kihagyja ezt a mai estet? Általában nagy alapigazságokat igyekszem kimondani, persze leegyszerűsített formában. A bábok mind jelképek, egy- egy tulajdonság, érzés vagy embertípus jelképei. Egy hosz- szabb szerelmi történet és öthat apró jelenet képezi a műsort, ezekben felhasználom a humort is. Persze nem elsősorban a nevettetés a célom. Aki a dolgok mögé néz, könnyen sír- hatnékja támad. Az egészben az a megkapó, hogy ennyire tiszta és egyszerű eszközökkel sokat lehet sejtetni. Japánban a mai viszonyok ellenére sok hivatásos bábszínház működik. Melyek a legkedveltebb irányzatok ezen belül? Ott kell kezdenem, hogy nálunk három ősi irányzat léte„Általában nagy alapigazságokat igyekszem kimondani...” zik. A No színház a legrégibb, félezer éves, sokáig az arisztokrácia színháza volt. Ez lassú, de koncentrált mozdulatokból áll, szinte már pantomimszerű. A kabuki az egyszerű emberekhez szól, ugyanúgy, mint a hunnaku, ami egy maszkszínház. Fontos a zene is, általában élő zenekar játszik az előadásokon. A mai bábozás ezekből táplálkozik, az egyes elemeket viszont nem keverik, hanem a műfajon belül maradva igyekszenek szélesíteni a kereteket. Remélem, én is ezt csinálom. Ötvenéves napjaink egyik legjelesebb amerikai táncosa, aki Szentpétervárról indult el a világhír felé Mihail Barisnyikov, a balettsztár unja a klasszikust Ő a ma élő leghíresebb orosz származású balettművész. A klasszikus művek csillagaként tűnt fel és lett világhírű. Ám nem félt szakítani a klasszikus repertoárral, nem tartott attól, hogy véget érnek sikerei, ha a kortárs tánc felé fordul. Mihail Barisnyikov ma ötvenéves és aktivitása töretlen. Leningrádban Vaganova balettiskolájában tanult, majd huszonegy éves korában a Kirov Balett szólistája lett. Mint Nurejev, ő is Nyugatra ment (egy ideig nagy szerelme volt Jessica Lange), 1979-ben csatlakozott a New York City Balletthez, aztán tíz évig vezette az American Ballet Theatre-t. 1990-ben hátat fordított a klasszikus repertoárnak és megalapította saját együttesét, a White Oak Dance Projectet, amellyel kortárs amerikai koreográfiákat adnak elő. Színészként is bemutatkozott. Szerepelt Az élet forgataga, az Éjjeli napsugár és a Táncosok című filmben, valamint Kafka Átváltozás című darabjában, Roman Polanski rendezésében. Nemrégiben adott nyilatkozatában Barisnyikov arról beszélt, hogy ma már kevéssé érdekli a klasszikus balett. „Csak ritkán nézek meg klasszikus előadásokat. Persze a gyerekeimet elviszem a Csipkerózsi- kára vagy a Diótörőre. Élvesztettem érdeklődésemet a klasszikus tánc iránt. A tizenkilencedik századi művek ma már kifejezetten unalmasak nekem! Ráadásul csak ritkán fordul elő, hogy egy produkcióban a táncosok is, a zenekar is és a színpadkép is igazán kiváló. Pályafutásom alatt kevés tökéletes előadást láttam. Úgy érzem, ma nyugodt szívvel mondhatom, hogy én is táncoltam középszerű előadásokban, beleértve néhány saját produkciónkat is. De ez nemcsak az én esetemben van így. Szerintem a táncosok nyolcvan százaléka így van ezzel. Új együttesemmel, a White Oak Dance Projecttel inkább érdekes modem koreográfiákat adunk elő, mint klasszikusokat. Talán azért is, mert a modem darabok több szabadságot engednek. Az együttesben mindig meg kell vívni a belső harcokat. És persze nem könnyű feladat sztártáncosokat rendezni. A társulatomban én magam nem számítok sztárnak. Csupán egy táncos vagyok a többiek között, még ha az irányítás felelőssége az enyém is. Persze tisztában vagyok vele, hogy a nevem miatt jobban megtelik a nézőtér. Több szólót táncolok, de ennek gyakran az az oka, hogy így tudunk szponzorokat szerezni a produkcióinkhoz. Ha pénzhiányban szenved a társulat, a saját zsebembe nyúlok. Szerencsére a nevem még jelent valamit a közönségnek; így el tudom adni a fellépőruháimat. Eddig még mindig elkeltek a Barisnyikov- dresszek. De csak úgy tudjuk fenntartani magunkat, hogy New Yorkban nincs saját táncstúdiónk, sem saját irodánk, és csupán két ember foglalkozik adminisztratív ügyeinkkel. Turnéinkon zenészeket is foglalkoztatunk, gyakran még nem túl ismert zenekarokat választunk előadásainkhoz. Együttesünkben jönnek-mennek a táncosok; többen közülük más csoportokban is szerepelnek. Rendszerint megkérdezem a táncosoktól, mennyi ideig tudnak az együttessel maradni. A koreográfusokkal megvitatjuk, kikkel szeretnénk dolgozni, de a táncosok is beleszólhatnak ebbe a tervezésbe, elmondhatják az ötleteiket.”
