Új Szó, 1998. február (51. évfolyam, 26-49. szám)

1998-02-09 / 32. szám, hétfő

6 KULTÚRA ÚJ SZÓ 1998. FEBRUÁR 9. Lőcsei Pál mester külföldön Lőcsei Pál mester alkotásait hamarosan a határokon túl - Magyarországon, Ausztriában, Belgiumban és Lengyelországban - is megcsodálhatják az érdeklődők. Amint azt Jarmila Marcinková, a lőcsei Szepességi Múzeum igazgatója elmondta, a középkorban élt Lőcsei Pál mester munkásságát kópiák, fényképek segítségével bemutató kiállítás először Budapesten lesz látható, az ottani Szlovák Intézetben. A február 11-i ünnepélyes megnyitót követően körülbelül egy hónapig tekinthetik meg a látogatók, ezután a tervek szerint Bécs, Brüsszel, és Przemysl városa fogadja a kiállítást. (TA SR) SZÍNHÁZ SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: Varázsfuvola (19) NYITRAI ANDREJ BAGAR SZÍNHÁZ: Pacho visszatér (19) KASSAI JANKO BORODÁČ SZÍNHÁZ: Megy a tojás vándorútra (10) MOZI POZSON

Y HVIEZDA: Titanic (am.) 16, 19.30 TATRA: Alul semmi (ang.-am.) 15.30, 18, 20.30 OBZOR: Az idegen: újjászületés (am.) 15.30, 18, 20.30 MLADOSŤ: Álljon meg a nászmenet! (am.) 15.15, 17.30, 20.30 YMCA: Titanic (am.) 16.30, 20 ISTROPOLIS: Titanic (am.) 16, 19.30 Hét év Tibetben (am.) 15,17.30,20, 22.30 CHARLIE CENTRUM: Az idegen: újjászületés (am.) 16.30, 18.30 Csillagközi invázió (am.) 18, 20.30 Kámaszutra (am.) 17.30, 20.30 Három szín: fehér (lengy.-fr. svájci) 19.30 Szeszélyes nyár (cseh) 19.15 KASS

A DRUŽBA: Bean - az igazi katasztrófafilm (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Az idegen: újjászületés (am.) 15.30, 17.45, 20 CAPITOL: Hét év Tibetben (am.) 15.45, 18, 20.15 ÚSMEV: Titanic (am.) 16, 19.15 IMPULZ: Az angol beteg (am.) 16.15, 19.15 DÉL-SZLOVÁKI

A KOMÁROM - TATRA: A holnap markában (am.) 17, 19.30 GUTA-MOZI: Dupla dinamit (am.) 18.30 LÉVASLOVAN: A kapcsolatiam.) 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Csillagközi invázió (am.) 16.30,19 Peter Cattaneo vígjátéka, az Alul semmi megmutatja, milyen tragédiákat okozhat a munkanélküliség Meztelen igazságok Rozsnyó város díszpolgára: Sunyovszky Szilvia Születésnapi „ajándék" ÚJ SZÓ-INTERJÚ Rozsnyó. A város első írásos említésének évfordulóján a helyi önkormányzat ismét megrendezte a Rozsnyó Város Napjai ünnepi rendezvénysorozatot. Ebből az alkalomból a város elismerésben részesíti azon szülötteit, polgárait, akikre méltán lehet büszke. Díszpolgárává választotta Rozsnyó Sunyovszky Szilvia színművésznőt is, emberi magatartása, szülővárosa méltó képviselete, valamint sikeres művészi pályafutása elismeréseként. Sunyovszky Szilviát, aki a napokban ünnepelte kerek születésnapját, e megtisztelő „ajándék" kapcsán kérdeztük. Hogyan fogadta a díszpolgárrá avatás hírét? Meghatottan olvastam az értesítést a díszpolgárrá avatásról, és szeretném megköszönni Rozsnyó városának, hogy rám gondolt. Nagyon örülök a kitüntetésnek, de azt is el kell mondanom, hogy nem érdemelhettem volna ki a város nélkül. Sokat köszönhetek azon pedagógusok szép, odaadó munkájának, akik tanítottak, az osztálytársaimnak és természetesen elsősorban a szüleimnek. De Rozsnyó lakosainak is, hiszen az a kulturális közeg, amelyben a gyermekkoromat eltölhettem, nagy hatással volt rám. Ennek is a gyümölcse, hogy most díszpolgár lehetek. Manapság milyen a kapcsolata Rozsnyóval? Nagyon gyakran járok haza, a kapcsolatunk tehát változatlanul nagyon élő. Minden megmozdulásukat figyelemmel kísérem, rendezvényeiknek nagyon sokszor magam is részese vagyok. S hogy egy kicsit a jövőre is gondoljak: nagyon remélem, hogy már ott sétálnak Rozsnyón azok a kicsi diákok, akik pár évtized múlva talán díszpolgárai lehetnek a városnak, mert én az élet egyik legszebb vonásának a folyamatosságot tartom, (mislay) Látszatra könnyed komédiának tűnhet az észak-angliai iparvárosban játszódó filmsztori. Vígjáték a javából Peter Cattaneo Alul semmi című filmje, amely azonban nem könnyed gegparádé csupán, hanem nagyon is komoly dolgokról beszél szatirikus, humoros hangnemben. TALLÓSI BÉLA S hogy milyen hitelesen szól komoly dolgokról - munkanélküliség, a férfi és a nő viszonya, helyzete a kilencvenes években -, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az angol-amerikai koprodukcióban készült opusz elnyerte az Év európai filmje díjat. Csődbe megy a korábban virágzó iparváros acélgyára, s az alkalmazottakat elbocsátják. A városkában fellépő vetkőzófiúk csapata, a Chippendales ötletet ad az egyik utcára került fiatalembernek, hogy hasonló sorsra jutott társaival hogyan is tudnának könnyen és gyorsan nagyobb összeghez jutni. Munka nélkül maradt barátaiból azon melegében verbuvál egy kis csapatot azzal a szándékkal, hogy férfisztriptízt mutatnak be a városka női közönségének. Hosszú tanakodás után belevágnak, és sorra botladoznak egyik komikus helyzetből a másikba. Kiderül ugyanis, hogy az acélfiúk nem is olyan acélosak: ruha nélkül nem igazán van mit mutatniuk. Egyikük kövér, pocakos, másikuk csontsovány, de van köztük olyan is, aki jócskán túl van már az ötvenen. Ennek ellenére megfogadják: akkor is lepipálják az amerikai álomcsapatot. Többet kínálnak majd, mint a Chippendales: lerántják magukról a tépőzáras bőralsót, és mindent megmutatnak elölről, hátulról. 90 éve jelent meg Tisztelet a Nyugatnak Budapest. Tisztelet a Nyugat szerkesztőinek címmel, a 90 esztendővel ezelőtt napvilágot látót folyóiratra emlékeznek a Magyar Irodami Múzeumban szerdán nyíló kiállításon. A XX. századi magyar literatúra meghatározó, korszakot jelentő sajtóorgánuma iránt érdeklődők a köztudatban bizonyára még jó ideig Petőfi Irodalmi Múzeumként megmaradó intézményt keressék fel a Károlyi Mihály utcában. A bemutató középpontjában a Nyugat legendás szerkesztőinek - így Osvát Ernő, Ignotus, Fenyő Miksa, Ady Endre, Hatvany Lajos, Babits Mihály, Schöpflin Aladár, Móricz Zsigmond, Gellért Oszkár és Illyés Gyula munkássága áll. A rendezők enteriőr segítségével szeretnék felidézni a néhai népszerű társasági és irodalmi törzshelyek - a Bristol, a Centrál, a New York és a többi - sajátos hangulatát. A berendezett kávéházi szegletben helyet is foglalhatnak a vendégek. Átlapozgathatják - a nádból készült újságtartókba fűzve - a folyóirat emlékszámainak ünnepi cikkeit, amelyek a Nyugat évfordulóinak alkalmából láttak napvilágot. Az érdeklődők böngészhetik az asztalok üveglapja alatt elhelyezett Nyugat hirdetéseket, valamint kéziratokat, dokumentumokat. Helyet kaptak a bemutatón a magyar Parnasszus tagjainak személyes, valamint használati tárgyai is. (MTI) A vetkőzőfiúk a Trainspottingból ismert Robert Carlyle, az Értelem és érzelem című filmben látott Tom Wilkinson, továbbá Mark Addy, William Snape, Steve Illison és Paul Mindenki elveszít valamit, illetve valakit. Barber. Szükség van rájuk, mert napjainkban a nők is szórakozni akarnak. Mégpedig amúgy férfimód'. Akár úgy, ahogy filmbéli hősnőnk: miniszoknyáját letolva imitálja az állva pisilést a piszoár előtt. Nem csoda, hogy ebben az emancipált világban a férfiak kihaló dinoszauruszoknak érzik magukat, amely fajból pár év múlva már csak az állatkertben lehet látni egyet-kettőt. Ahogy utaltam rá, nemcsak kacagtat ez a film: a vígjátéki helyzetekből, a mezítelenség mögül egyrészt a férfi-nő viszony dilemmái villannak elő, másrészt sorsdrámák bontakoznak ki. A drámát, a testi-lelki lecsupaszodást a munkanélküliség okozza. A munka hőseinknek nemcsak az anyagi bevétel elvesztését jelenti, hanem személyiségük csődjét is. Mindenki elveszít valamit, illetve valakit. Egyikük a férfierejét, másikuk a feleségét, megint másikuk a gyerekét. Van, aki majdnem az életét veszíti el: s csak azért nem lesz öngyilkos, mert teljes depresszióba esik attól, hogy nem találja a módját a távozásnak. Nincs barátja, akit megkérjen, hogy üsse el őt autóval. Vízbe nem fúlhat, mert nem tud úszni. Magasból sem ugorhat alá, mert tériszonya van. Sok újat is tanulnak az acélgyári legények, amíg eljutnak a pódiumig. A vetkőzőpróbák során rájönnek: ha két ember szereti egymást, nem számít a nemük. Ezért aztán jókedvvel ünneplik, hogy két társuk egymásra talált. Ám a legtöbbet annak a férfinak a sorsából tanulhatunk, aki harminc évig kerti töpékkel halmozta el a feleségét, s azt hitte, az asszony örömét leli bennük. Késszúrás volt a szívének, mikor felesége harminc év után a szeme láttára kéjjel vágta földhöz legkedveltebb törpikéjüket. Mert soha semmit nem utált jobban, mint a kerti törpéket. Tanulság: így lehet elbaltázni egy egész (házas)életet. Ondrej Lénárd, a Szlovák Filharmónia karmestere megkezdte tavaszi sorozatát Ritka vendég a norvég... HORKAY TAMÁS ...annál gyakoribb Mozart és Brahms. Mármint a világ összes hangversenytermében. Ezért, ha e két óriás (vagy Beethoven, vagy Csajkovszkij, vagy a többi jól ismert név) valamelyik mesterművét tűzzük műsorra, alaposan meg kellene gondolni, van-e értelme, van-e elég erőnk ahhoz, hogy az ezerszer, százezerszer előadott darabba újra és újra életet leheljünk. Ez, a 20. század „bekonzerválódott" zenei életének megfelelően mindinkább égető kérdés a legutóbbi, február 5-én lezajlott pozsonyi filharmonikus koncert után sem veszten aktualitásából. Igaz, a látszat kedvéért a Szlovák Filharmónia dramaturgjai a koncert elejére iktatták egy jóval kevésbé ismert úriembert tízperces kompozícióját, mégpedig Alexander Moyzes, a modern szlovák zeneszerzés doyenjének patetikus elnevezésű művét: „A Nőhöz" (Hudba k žene). Fürge, változatos, ügyesen összeeszkábált, ugyanakkor elég rutinos és fáradt zenét hallottunk; hiába, élete vége felé szerezte Moyzes, 1975-ben, rendkívül magas hivatali pozícióból, és bürokratikusán biztosított hatalmi helyzetben általában nem nagyon szolgál az ihlet. Mozart G-dur hegedűversenyében a mindössze 25 éves norvég Henning Kraggerud mutatkozott be a pozsonyi közönségnek szólistaként - és amint ez az ezúttal gyéren telt Vigadó Henning Kraggerud (Archív felvétel) hallgatóságának reakciójából is kitűnt, jelentős sikerrel. Határozott arcél, nemes, éneklő hang, racionális szervezettség és nagyon kifejező frazeálás jellemezték a fiatal muzsikus játékát, az első tételben tapasztalható görcs és idegesség ellenére is; a megragadóan költői lassú tételben Kraggerud annak rendje s módja szerint „belejött", és a könnyed hangvételű finálét hamisíthatatlan mozarti eleganciával adta elő. És azzal a mindent megtermékenyítő lelkesedéssel, amelynek híján a Mozarthoz hasonló géniuszok hiteles megjelenítése elképzelhetetlen. Ezúttal a kiváló norvég szólistát egy nem kevésbé kiválóan felkészített zenekar kísérte, az alaposan megritkított szlovák filharmonikusok Ondrej Lénárd vezetése alatt meglepően példás könynyedséggel, stílushűen tolmácsolták Mozartot. Brahms 4. szimfóniája volt a másik, ezerszer előadott, unalomig ismert darab. Emellett halhatatlan remekmű, ebben a minőségében pedig mindent kibír. Ondrej Lénárd ezúttal nem villogott különösképpen, azaz adtajói ismert - leginkább ismertönmagát. (Ősszel és télen mintha elkerülte volna a Vigadót, bezzeg ezután...) Lénárdnak nem erőssége a mélyenszántóan intellektuális látásmód, előadóművészi mivoltában elsősorban a felfokozott szenvedély és izzó temperamentum ősi parancsának engedelmeskedik, ami pedig Brahmsnál (sem) mindig teljesen kielégítő és kifizetődő. Ennélfogva voltak ennek a szimfóniának meghatóan szép, forróan éneklő részletei és elmosódó, unalmas pillanatai egyaránt; de amit leginkább hiányoltam belőle, az a nevezetes brahmsi, merengően meditatív melankólia. Létezik viszont egy szó, mely az ezúttal elhangzott Brahms-szimfónia előadói felépítésére és (persze, szubjektív) összbenyomására remekül alkalmazható: a fejetlenség. A bevezetőben feltett kérdés tehát valóban meggondolandó - személy szerint mindenekelőtt a Szlovák Filharmónia zenei igazgatójának (vagyis Ondrej Lénárdnak) és dramaturgjának címezném. (Vlado Gloss felvétele) Acélfiúk a színpadon (Archív felvétel)