Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-23 / 30. szám
Kultúra 1997. július 23. Törökországban járt a losonci Kármán József Színkör. Denizliben visszavárják őket. A friss forrás édes íze Vezetőnk, Irmák Irvin és Vladimír Sadílek A szerző felvétele PUNTIGÁN JÓZSEF ______________ „M ondj igent a művészetnek! - Denizli színházi fesztiváljának jelszava akarva-akaratlan is elgondolkoztatott. Legyen bárhol az ember, beszéljen bárkivel, bármilyen nyelven, ha akarja, mindig közös nyelvre, közös gondolatokra talál. A losond Kármán József Színkör denizli (Törökország) előadása után jó néhányan jöttek a színpadra, hogy gratuláljanak. Számunkra, számomra a legszebb ajándékot az jelentette, amikortö- rök vengédlátóink azt próbálták elhitetni velünk, hogy bemutatott darabunk - ,A forrásnak sós íze, avagy szemeik vannak, de nem lámák, füleik vannak, de nem hallanak” - témáját Harold Pinter törökországi minta szerint dolgozta fel. Nehéz lett volna, s őszintén szólva nem is nagyon akartuk meggyőzni őket arról, hogy Pinter „csak” egy, sajnos sok országra érvényes témát dolgozott fel... A darabot leszámítva három rövid, angolul előadott felvezető részletet magyarul játszottunk. A „Nevető nap és síró felhő” jelképével megrendezett 13. fesztivál csupa szép és maradandó emléket hagyott a Színkör valamennyi tagjában. Ezt segítette elő az a szeretet és figyelmesség, amellyel vendéglátóink elhalmoztak bennünket, a színház technikusaitól kezdve egészen a város polgár- mesteréig. Közülük is magasan kiemelném vendégkísérőnket, a teheráni Irmák Irvint, aki kedvességével, talpraesettségével szinte minden kívánságunkat teljesíteni tudta. Egyénisége, szellemi gazdagsága és tájékozottsága egyben azt is bizonyította, hogy az országban, ha lassan is, de teret kap a női egyenjogúság, annak elismertetése nemcsak a férfiak kiszolgálására, hanem az alkotómunkára is alkalmas. Az amatőr színházak idei fesztiválja gyermekszínházak seregszemléjéből nőtte ki magát nemzetközivé. A vendéglátó Denizli város mellett a további szervezők az LATA (International Amateur Theatre Association - Az amatőr színjátszók nemzetközi szervezete) és a TOBAV (Turkisch State Theatres Opera and Ballet Member Foundation) volt. A fesztivált a városi önkormányzaton kívül 12 pénzintézet, szállodák és üzemek sora támogatta anyagilag vagy más módon. A résztvevők számára a fesztivál ideje alatt két nagy fogadást rendeztek, melyen lehetőség nyílt a nemzetközi színházi élet jelentős egyéniségeivel találkozni és beszélgetni. Ezt nem lehetett nem kihasználni. Meglátogatta a fesztivált Szlovákia törökországi nagykövetének helyettese, Urban Rusnák, aki kis fogadást adott a Kármán Színkör tagjai részére. Ezen, a színházi kérdések mellett, a jelenlegi törökországi és szlovákiai problémák is szóba kerültek. A fesztivál zárófogadásán a Színkör tagjai találkoztak Tamer Leventtel, az Amatőr Színházak Nemzetközi Szövetségénekjelen- legi elnökével is. A Kármán József Színkör a résztvevő hat hazai és öt külföldi (a Színkörön kívül román, orosz, macedón és német) csoport közül egyedüli volt, amelynek költségeit magának kellett biztosítania. Sőt a lehetőséget is magának kellett megkeresnie. A csoport régi vágya, hogy arra alkalmas darabjait fesztiválokon mutassa be. Évek óta kereste (s most is keresi) azokat a lehetőségeket, amelyeken keresztül ezt el lehet érni. Abban, hogy a csoport Szlovákia képviseletében kijuthatott a törökországi fesztiválra, javarészt szlovák nemzetiségű, színházat szerető emberek segítettek. Sokan látták közülük a Színkör bemutatóit, s kritikus értékeléseik mellett egyértelművé tették azt is, hogy azok alkalmasak az igényes fesztiváli megmérettetésekre. „Mi akkor vagyunk boldogok, ha Önök is azok.” E szép gondolat a város polgármesterénél tett látogatásunkkor hangzott el, s hogy vendéglátóink ezt így is érezték, annak lépten- nyomon tanújelét adták. Szereplésünkkel jó egynapos munkát adtunk a denizli Kultúra és Művészetek Háza technikusainak és a szervezőknek. A városban ugyanis még nincs a miénkhez hasonló színpad. Az előadás díszletének igényessége meglepte a szervezőket. Szükségleteinket magyar- szlovák—angol-török és a nemzetközi mutogatás nyelvén próbáltuk elmondani és megbeszélni. Azt, amiről kijelentették, hogy nem tudják biztosítani, helybéli (terem) kutatásokkal és feltáró munkával magunk biztosítottuk (legalábbis a fontosabb részét). Tudatosítottuk azt is, hogy Pató Pál úr feltehetőleg törökországi ismereteit is összefoglalta akkor, amikor azt mondta: „Ej ráérünk arra még”. A törökországiak nem sietősek. Amit megígérnek, azt mindig teljesítik, csak egy kicsit várni kell. A fesztiválon - nem versenyjelleggel - összesen 21 előadást mutattak be, ami átlagosan napi három-négy előadást jelentett. A németországi Sandkom Theater két előadást is tartott. Siegfried Kremer rendezésében Peter Herrmann Máskén und Magié című darabját, valamint egy, tájainkon inkább a „performansz” kategóriába sorolható bemutatót Formádon of the Peace Symbol címmel. Ez utóbbihoz egy kb. 4 m hosszú és 50 cm vastag fatörzsből a címbeli béke jelképeként egy királyi arcot faragtak ki motoros favágó fűrésszel. A produkciót néptánc-összeállítás és Rita Bergmann éneke vezette be és zárta le. Talán a legtöbb nyíltszíni tapsot kapta az orosz Bum, town színjátszó csoport Bertehev: Sing, Songs Rather Than Counting Rubel című bemutatójáért, Alekszandr Kalasnyikov rendezésében. Mint arról a cím is árulkodik, zenéstáncos játékot láthattunk, mindvégig pergő ritmusban előadva. A jellegzetes orosz népi motívumokat megjelenítő díszlet, az eredeti orosz hangszerek dallamossága, s a csoport képzett énekeseinek hangja megtette a hatását akkor is, ha a külföldi csoportok közül tartalmát tekintve ez a bemutató volt a legkevésbé igényes. Búcsúajándékként Irmáktól egy kis elefántszobrocskát (Törökország jelképe) kaptunk, azzal, hogy hozzon számunkra szerencsét. Jó tudni, hogy több ezer kilométer távolságban várnak, visszavárnak bennünket. „Mi akkor vagyunk boldogok, ha Önök is azok.” Heti kultúra Könyvespolc Josef Skvoreckÿ: Pléhkatonák El lehet képzelni, milyen arcot vágott Smiricky őrmester, amikor a főhadnagy váratlanul megkérdezte tőle: vajon hány elvtárs van felkészítve a Fucík-jelvény megszerzésére? Kábé tíz, válaszolta az őrmester, ugyanis ennyire becsülte a mindenre elszánt meg az apatikus őrülteknek a számát, akiket esetleg rá lehet beszélni, hogy vállalkozzanak a vizsgára... Azt hinné az ember, hogy vérbeli katonaregényt olvas, de már az ötödik lapon látja, hogy erről szó sincs, ez is csak annyira katonaregény, mint a Svejk vagy A 22-es csapdája. A katonai környezet csak egy közönséges cilinder, amelyből elő lehet varázsolni a minket körülvevő imbecillis és sok tekintetben abszurd világot, a tudathasadást, a hülyeség diadalmenetét, a butítás lassú mérgét, az összes mindennapi idiotizmust, fel lehet mutatni a kollektív utálat összetartó erejét, amelynek az a lényege, hogy az egészséges gondolkodású tömeg leleményesen rátalál a szabadság, helyesebben a szabadulás lehetőségeire. Összekacsintva röhög a hatalom hülyeségein, és megpróbálja kijátszani. Ennyi volna mindössze a szabadulás, de azért ez is valami... A Pléhkatonák műfaja kristálytiszta. Kelet-európai bur- leszk. Erre mondják, hogy azt csak azon a tájon értik igazán, ahol a K. und K. helyébe lépett a komm. und szoc., ezáltal egy húron pen- dülünk, és olyan vájt fülünk nőtt, hogy az bámulatos. Azért mondom, hogy nem katonaregény, mert akár a helyőrségi fogda egy éjszakájáról, akár a civil élet illatáról, akár a néphadsereg kultúrversenyének hadosztály-selejtezőjéről, akár az öregkatonák pokoli búcsúestjéről, akár a regényt indító idült hadgyakorlatról van szó, orrunkat megcsapja, szemünket pedig csípi az a kesernyés füst, amelynek pamacsai még itt lengedeznek a fejünk felett. A Pléhkatonák nagyon jó könyv. Jelentős író regénye. A mű a könyvhét slágere lehetett volna, csakhogy a slágerek manapság úgy születnek mifelénk, hogy nem kell megszerezni hozzá a Fucík- jelvényt, hanem kijelölik, hogy kié legyen. A most hetvenhárom éves Skvorecky nem ismeretlen a színvonalas irodalomra fogékony magyar olvasók előtt, hiszen emlékezetes munkája volt a Gyávák, az Egy detek- tívregény-olvasó ötletei, vagy a Borüvka felügyelő szomorúsága, a Csoda. A szerzőről tudni érdemes, hogy 1969-ben Kanadába emigrált, s húsz év után hazájába visszatérve Havel elnök egyik tanácsadója lett. A Pléhkatonákat pedig 1954- ben írta az asztalfiókja számára. (Európa Könyvkiadó, Budapest) Kiállítás Pozsonyban, a Panská utcai Hofmann Galériában árusítással egybekötött kiállításon mutatja be alkotásait Budai-Tomovics Marianna. Sajátos hangulatú képei a női szépséget hirdetik, finom színösszeállításban. Regény asztalokról közben levették a fehér lepedőket: csak most derült ki, mi minden rejtőzött alattuk. Balról jobbra négy tálcán rántott csirke, két tálcán marhasült, egyen vagdalt hús, három tálcán erősen fűszerezett, rizzsel körített csirkehús, amit chicken bognak hívnak, egy hordócska párolt marhahús főzelékkel, két négyszögletes üvegtálon metélttel együtt pirított csirke, egy tálka berbecue, mellette roston sült sertéshús erősen fűszerezve; mindez perceken belül eltűnik. Aztán mindenféle furcsa étellel teli lábasok kerültek sorra, ezeknek a titka csak akkor derült ki, amikor valaki belemélyesztette kanalát a lábasba, és így áttörte az étel finom kérgét, amely a sütés következtében keletkezett rajta, csak így lehetett megtudni, mi van az edényben. Azután fazekak következtek saját termésű vetemé- nyekből készített főzelékekkel, bennük füstölthús-darabok, hogy a főzelék ízletesebb legyen; a főzelékek után legalább öt féle burgonyasaláta, ezután ugyanilyen mennyiségben különféle módon elkészített pirított makaróni sajttal és tojással, aztán, meglepő módon, egy tálca finoman szeletelt sonka. Ennek ugyan a húsok között lett volna a helye, de valaki, akinek Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 5.rész gusztusa támadt rá, kétségtelenül azért tette ide, hogy azok, akik majd felfedezik, szégyelljenek venni belőle, mert mire ideérnek, a tányérjuk már tele lesz hússal. A sonka után aszpikos készítmények kerültek sorra a legkülönbözőbb színekben, mint a karácsonyfadíszek, még kék is volt közöttük, aszerint, hogy a háziasszonynak éppen mi jutott eszébe, vagy mit olvasott ki és akart kipróbálni a női folyóiratok receptjeiből. Végül savanyúuborkás és befőttes- üvegek következtek, majd biszk- vitek, szendvicsek, kukoricapogácsa és sok más, lisztből készített meleg sütemény, amely nélkül egy rendes déli ember nem is tudna jóllakni. Csakhogy itt, a patak partján, a forró sütemények és a többi meleg étel már régen kihűlt, de ezzel mindenki számolt, úgyhogy nem érezte hátránynak. A sokféle kenyér között ott volt a közönséges fehér amerikai vattakenyér is, amelyet géppel vékonyka szeletekre vágnak, átlátszó igelitpapírba burkolják, és úgy árulják. Ez a készen vásárolt kenyér sohasem hiányzott innen, és rendszerint azok hozták, akik nem tudtak meglenni nélküle, vagy akik nem főztek otthon, úgyhogy mást nem tudtak az ünnepi vacsorára hozni. Az asztalsorra merőlegesen álló és azzal T betűt alkotó asztalt jégkockákkal és teával telt műanyag poharak borították. A rántott csirkegyomorral és májjal megrakott tálacska már régen eltűnt. Mihelyt a lepedőket levették, gyerekek és szárnyas rovarok szállták meg az asztalokat. A hangyák már régen fölfedezték az ételeket, és hosszú soraik úgy kanyarogtak a tálak között, mint valami megelevenedett barna fonál. Az emberek a prédikátorra vártak, és az nemsokára meg is jelent, száraz sötét öltönybe öltözve, és végre megáldotta az ételt. Aztán az emberek is végiglépkedtek az asztalok előtt, minden ételből vettek valamit, és továbbmentek, kezükben a túl súlyos tehertől lefelé görbülő papírtálcákkal. Titokban az édességekkel megrakott asztalok felé tekintgettek, ezekhez csak üres tálcával lehetett odamenni. De mégis akadtak néhányan, akik nem vártak, és az édes süteményt rátették a húsra meg a főzelékre... A gyerekek többnyire csak húst és édességet vettek, aztán beszaladtak az erdőbe, hogy senki se figyelmeztesse őket semmire, és semmit se vegyen el tőlük. Red a kis teherkocsijában ült két férfival és lehajtott fejjel hallgatta, amit mondanak neki. Egyikük megveregette Red vállát, mire Red bólintott, és kis idő múlva kocsijával elindult az erdőbe. A két ember sokáig nézett utána, aztán visz- szamentek a piknikasztalokhoz. Az emberek az étellel megrakott papírtálcákkal a kezükben ott ültek le, ahol éppen lehetett, kitárt ajtajú és nyitott ablakú autóikban, a tisztás alatti lejtőn, a szakállas fák gyökerein. Némelyek összerakható vászonszékeket hoztak magukkal, és azokra telepedtek le, papírtálcával az ölükben. Ettek és arról beszélgettek, ami lent történt a pataknál, időnként hallani lehetett Melanie és Red nevét. Az eset nem csökkentette az étvágyukat, mintha tudták volna, hogy az életnek tovább kell folynia, mint a pataknak, és hogy testüknek ugyanolyan igényei vannak, mint az éhes jószágnak, éppúgy megköveteli a maga szükségleteit, még ha jégeső hullana is az égből, vagy bármi egyéb történne is. Az édességgel megrakott asztalt csakhamar sok ember vette körül, válogattak a finomságokból, de voltak olyanok is, akik gondolkozva álltak csontokkal és egyéb ételmaradékokkal teli tálcájukkal a kezükben, nem tudva eldönteni, hogy az után a rengeteg ennivaló után, amit már elfogyasztottak, megkockáztassanak-e még egy szelet csokoládé- vagy kókusztortát, citromos vagy mogyorós pie-t, kandírozott gyümölcsöt vagy bármi mást a rengeteg csábító eledel közül. Némelyek az ételmaradékokkal teli tálcára tették az édességet, mások, a kényesebbek, új papírtálcát hoztak maguknak, mentegetőzve, hogy másképp nem ízlene nekik a sütemény. Egy ember, aki már másodszorjött süteményért és még csirkemellett is tett hozzá, megjegyezte, hogy ma azért maradt annyi étel, mert Red Dixon nem jött oda az asztalokhoz. De senki se nevetett a szellemességén, ellenkezőleg, rosszallóan pillantottak rá telhetetlensége miatt, mintha nem is közülük való lett volna. - Jaja - sóhajtott föl vállat vonva a falánk férfiú. Elálldogált még egy kis ideig az asztal mellett, aztán fütyörészve visszasétált a fája alá. (folytatjuk)