Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-23 / 30. szám

8 1997. július 23. Ripor Szabó G. László Most is volt nyelvturmix. Prágá­ban, a Hviezdoslav Színház ven­dégjátékán szlovák-magyar- orosz szókeverékek mozgatták az Ahogy tetszik sorrendben 37. és 38. előadását. Lent, a nézőté­ren ugyanis Eszenyi Enikő „vezé­nyelte” pozsonyi színészeit. „Kak szobáka” - szólt az instruk­ció az Orlandót alakító Milán Mikulcíknak. - „Úgy ülj pán Labuda mellett, mint egy hűsé­ges kutya.” S amikor a frissen diplomázott színész odakuporo­dott a Frigyes herceget játszó Marian Labuda lábához, akkor Eszenyi azt kiáltotta fel a szín­padra, hogy „To iszté vécserom! Este ugyanígy!” De voltak ennél megmosolyogtatóbb szócsava­rások is. „Igyime klapci, igyime.” Nem igyjom és nem igyeme. „Igyime.” Szlovákból és oroszból keverve. Olyat is hallottam, hogy „Nem szmejátsza!” Meg hogy „dve óra ebéd uzsé”. Jó hangulatú próba volt, az biztos. Amikor Orlando hangszer nélkül hegedül szerelmes Rosa- lindájának, Milán Mikulcík - ter­mészetesen hirtelen jött rende­zői ódét nyomán - magyar nótát „húzott” a fülébe. Az a szép, az a szép - dúdolta lázasan-lelkesen -, akinek a szeme kék... a Neme­si Színház nézőterén pedig fel­zúgott a taps. De nemcsak itt, nemcsak ennél a jelenetnél. A közönség ugyanis minden po­ént, minden szójátékot megér­tett. Különös varázsa volt mindkét es­tének. És nemcsak azért, mert a Nemesi Színház a világ egyik legszebb klasszicista épülete, ha­nem mert 1787-ben, tehát épp 210 évvel ezelőtt itt volt Mozart Don Giovannijának az ősbemu­tatója, amelyet megrendelésre, száz aranydukátért komponált a zseni. S ha már Mozart: 1983- ban itt, ebben a színházban for­gatta Milos Formán több Os- carral jutalmazott Amadeusát. S ezek között a pompázatos fa­lak között mutatták be 1974- ben, az akkor még Szolnokon dolgozó Székely Gábor rendezé­sében, Örkény István Macskajá­tékát is, amely több mint 400 előadást ért meg Dana Medrická és Vlasta Fabiánová főszereplé­sével. E legendás páros szelleme, a helybeliek állítása szerint, ma is érezhető a színházban. Érezhe­tő, mert a repertoár az Ödi- pusztól a Van aki forrón szered­ig a lehető legszélesebb választé­kot kínálja, s Prága legjelesebb színészei viszik sikerre a darabo­kat. Prózát, musicalt, balettet egyaránt. Ladislav Chudík, Stano Danciak, Jozef Vajda, Ingrid Timková és a többiek már nemegyszer fellép­tek a Nemesi Színházban. Ta­pasztalatból tudják: Prága szere­ti a pozsonyi színészeket. Szeret­te a régmúlt években is, amikor a televízió, a Csehszlovák Te­levíziói!) minden hétfőn, az esd Enikő irányításával létrejött Ahogy tetszik, megnőtt a szlovák színház ázsiója. Szakmabeliek és szakmán kívüliek ugyanazt állí­tották Prágában: a pozsonyi szí­nészek vendégjátéka jó ideje je­les ünnepnek számít a cseh fővá­ros kulturális életében. Lábúdéért és Chudíkért egyéb­ként is rajong a cseh közönség. Színészi és emberi nagyságuk előtt régóta meghajol. A ’89-es forradalmi események, az or­szág kettészakadása és az elmúlt évadbeli színészsztrájk során ta­núsított magatartásukkal pedig a lehető legnagyobb tiszteletet vívták ki maguknak. Színpadra lépésük első percében szinte minden szempár felcsillant a né­zőtéren. De jutott gazdagon az elismerés­ből fiatal kollégáiknak is. Diana Rögtön az első előadás után a legrangosabb társulatok igazgatói hívták meg rendezni. órákban eredeti szlovák tévéjá­tékot kínált a nézőknek. A rend­szerváltás, illetve az ország ket­tészakadása óta újabb és újabb tévéállomások születnek, a fris­sen készült szlovák tévéfilmek azonban éppen hogy csak átlé­pik a morva határt, ott aztán meg is rekednek. A régi szép időknek amúgy is be­fellegzett! Egy évben talán tíz té­véjáték sem készül a Szlovák Te­levízióban, így maradnak a prá­gai vendégszereplések. S mivel a cseh színház az utóbbi években kevesebb remekművet produkál, mint egykoron, még a híres Cinoherní klubban sem szület­nek mostanában egetverő sike­rek, Pozsonyban pedig olyan előadások mennek telt házak előtt, mint a Martin Huba ren­dezte Cseresznyéskert, a Jozef Vajdicka által színpadra vitt Isadora Duncan vagy az Eszenyi Mórová, Richard Stanke, Danica Jurcová, Ján Gallovic és nem utolsósorban Kassai Csongor gyakran kapott különtapsot. Két este tombolt a közönség az óriási ékszerdoboznak is beillő Nemesi Színházban. Marian Labuda mindezt egyetlen mon­dattal kommentálta: „Eniké, divadlo veliké.” Ami szabad for­dításban annyit jelent: Enikő színháza igazi színház. Bizonyít­ja ezt az is, hogy rögtön az első előadás után a legrangosabb tár­sulatok igazgatói hívták meg rendezni. Voltak, akik minden korábbi ter­vüket félretéve már a következő évad első hónapjában Prágába várták, mások azzal is megelé­gedtek, hogy akkor jön, amikor jönni tud, csak ígérje meg, hogy dolgozni fog náluk. Hajnalig tartó ünneplések után nem lehet interjút kérni. Prága és Pozsony között félúton, per­zselő nap alatt a buszban, annál inkább. Legelső rendezésével, a Leonce és Lénával Nyugat-Európa több városában is vendégszerepeit. Magyar rendezőként, szlovák színészekkel Prágában - ez azért másféle helyzet.- Büchner darabját Amszter­damba, Grazba, Bécsbe és Ber­linbe vittük el, aminek azért is örültem, mivel magyar színház külföldre mostanában ritkán utazik. Egyrészt a nyelvi akadá­lyok miatt, másrészt pedig nincs egy intézmény, amelyik anyagi­lag támogatná az utat. Pedig jók az ilyen vendégjátékok. Szeretik a társulatok, és örömmel várják a nézők is. Külföldön ugyanis va­lahogy megduplázódik a színé­szek tehetsége. Mindenki a leg­jobb tudását akarja megmutatni. Pozsony és Nyitra után ez a két prágai előadás felért egy újabb premierrel. Meddig lehet fokoz­ni a sikert?- Én nem akarok méricskélni. Hogy hova, meddig tud fejlődni az előadás, fogalmam sincs. Szerintem azért vannak olyan remek formában a színészek, mert egy éve játsszák már a da­rabot. Fejükben a szöveg, a tes­tükben minden mozdulat. Sok mindenre nem kell már odafi­gyelniük, ami kezdetben eset­leg nehezítette a dolgukat. Most sokkal felszabadultabbak, ami kimondottan jót tesz egy Shakespeare-darabnak. A Pozsonyban töltött három hó­nap előtanulmányul szolgálhat jövőbeli prágai rendezéséhez.- Erőtanfolyam is volt ez a há­rom hónap, nemcsak előtanul­mány. De hozzá kell tennem: Pozsonyban komoly segítőtár­saim voltak. Martin Porub- jaktól, a színház fődramaturgjá­tól és Peter Mikulík igazgató úrtól mindent megkaptam, amire a munkámhoz szüksé­gem volt. Még a szereposztás­ban is mellettem álltak. Prága ilyen értelemben több nehézsé­get tartogat számomra. De nem félek. Ez a négy nap, amelyet ott töltöttem, hatalmas lendü­letet adott. Menekülés a dölyf, az erőszak birodalmából (III) Köbölkúti Varga József Visszafelé haladva az időben, ugyancsak a szavak és tettek sze­rencsés találkozásának vagyunk szemtanúi a Rákóczi-féle sza­badságharc esetében is. Egyazon ellenség: a Habsburg-monarchia reakciós, expanzív politikája el­len. Az elnyomás - egyfelől az emberi jogok lábbal tiprása, másfelől viszont az állandó poli­tikai függőségi viszony - az ön- rendelkezés bárminemű remé­nye nélkül egy csatasorba állított tömeget és politikust egyaránt. A türelem államapparátus és ál­lampolgár számára egyformán ajándék. Az egyiknek azért van rá szüksége, hogy terveit nyu­godt társadalmi légkörben való­síthassa meg, a másiknak meg jogbiztonságot, megfelelőbb életkörülményeket (például munkalehetőségek felkutatása) teremt. A türelmetlenség, mi­ként többször is hangsúlyoztuk, rossz tanácsadó, hiszen a „kez­deményezőt” idővel hátrányos helyzetbejuttathatja, s nem utol­sósorban akár teljesen elszigetel­heti. Vajon a súrlódások, feszült­ségek elkerülése miatt szükség van-e a megbékélésre? Egyén­nek és társadalomnak a kompro­misszumkészség mások szemé­ben mindenekelőtt erkölcsi tisz­teletet kelt önmaga iránt, s ugyanakkor szubjektív kiegyen­súlyozottságot is sugall. A meg­értés háttérbe szorítja a dölyfös- ségre, tévedhetetlenségre való hajlamot... Erre legkiválóbb módszer: a másik fél szemével látni a világot. Az okfejtésekben az ő mentalitását követni, érzel­mi síkon ugyanarra a hullám­hosszra hangolódni, tisztelni az ellenfelet. Filozófiai eszmefutta­tásunkat támasszuk alá egy pél­dával, amely jellemzően felvil­lantja a türelemre és megbéké­lésre törekvő uralkodó példaké­pét! Irodalomtörténeti tudomá­sunk van arról, hogy a Habsbur­gok kezdeményezésére indított, ám csúfos kudarcba fulladt erdé­Ketten a tapsolok közül: Jin Dienstbier, a neves cseh po­litikus és Vlasta Chramos- tová, a cseh színjátszás egyik legtekintélyesebb egyénisé­ge. „Rég szórakoztam ilyen nagyot - mondta Dienstbier. - Labuda mindig jó, de a fő­szerepet játszó két színész­nő... Mórová és Jurcová... tüneményesek! A rendezést külön nem tudom megítélni. Nekem az egész t ahogy van. De ho jós, törékeny, fial ta ki az egészei gondoltam voln Chramostová, al események után : játszhatott, a köv vakkal gratulált E kőnek: „Megszór zed - kevés! Ke nagy élményt.” lyi hadjáratban Báthory Istvánnak, Erdély fejedelmének fogságába esett többek között Balassi Bálint is. A fejedelem azonban vendégként bánt fog­lyával; hűsége jeléül a költő Bá- thoryt követte Lengyelországba is, amikor királlyá választották. Vagyis: nem az erősebb individuum győzött a kiszolgál­tatott fölött, hanem a józan ész a meggondolatlanság ellenében. Hányszor kellene valamennyi­ünknek a történelem tükörképé­be néznünk! Tisztelettel és mél­tósággal megbocsátani egymás­nak... Visszakanyarodva a tole­rancia magasztos eszméjéhez, ez az állapot tulajdonképpen tudati alapokon nyugszik. Összefüg­gésben van a magatartásformá­val és a gondolkodásmóddal. Messzemenően meghatározza il­letve meghatározhatja egy-egy nép-nemzet arculatát. Bújócska, izgalmas játék ez... Sajnos, a ma­gyar ember viselkedése és véle­kedése a világról többnyire még ma is a régmúlt idők arisztokra­tizmusára épül, a dicsőséges múlt igézetére. Egyén és társa­dalom ennek a múltidézésnek melengetője, ami egyáltalán nem baj, csak a jelen bonyolult­ságának szövevényében anakro­nizmusként hat, s ember és kö­zösség haladásának inkább ke­rékkötője, semmint előremozdí- tója. Az összefogás nemes egy­szerűsége helyett a mindennapi életben a szétziláltság, a széthú­zás bomlasztó ereje diktál (ma napság az öt párt és mozgalom hűen szimbolizálja a megosztó ságot). Azt hiszem, méltán ne­vezhetjük ezt a helyzetet sokkc tudathasadásnak, kár, hogy le­hetetlen kivetíteni e politikai te kintélyek lelkivilágát, amelybe mindenképpen keveredik önzé dölyf, előkelősködés, de azért - vitathatatlanul - némiképp tud tos nemzetféltés is. Valljuk be őszintén: vajon valaha segítet­tünk-e embertársainknak, ha mód adódott rá, vagy csak kézi gyintéssel elintéztük az ügyet? Vajon szívből örültünk-e olykoi mások kiugró sikereinek, vagy inkább a düh, a kárörvendés ta misága vonzott bennünket? Gondolom, az eredmény nem kétséges... Mennyi nagyot aka­Két nap, amely megrengette a cseh főváros színházi életét Ahogy Prágában is tetszett

Next

/
Oldalképek
Tartalom