Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-23 / 30. szám
8 1997. július 23. Ripor Szabó G. László Most is volt nyelvturmix. Prágában, a Hviezdoslav Színház vendégjátékán szlovák-magyar- orosz szókeverékek mozgatták az Ahogy tetszik sorrendben 37. és 38. előadását. Lent, a nézőtéren ugyanis Eszenyi Enikő „vezényelte” pozsonyi színészeit. „Kak szobáka” - szólt az instrukció az Orlandót alakító Milán Mikulcíknak. - „Úgy ülj pán Labuda mellett, mint egy hűséges kutya.” S amikor a frissen diplomázott színész odakuporodott a Frigyes herceget játszó Marian Labuda lábához, akkor Eszenyi azt kiáltotta fel a színpadra, hogy „To iszté vécserom! Este ugyanígy!” De voltak ennél megmosolyogtatóbb szócsavarások is. „Igyime klapci, igyime.” Nem igyjom és nem igyeme. „Igyime.” Szlovákból és oroszból keverve. Olyat is hallottam, hogy „Nem szmejátsza!” Meg hogy „dve óra ebéd uzsé”. Jó hangulatú próba volt, az biztos. Amikor Orlando hangszer nélkül hegedül szerelmes Rosa- lindájának, Milán Mikulcík - természetesen hirtelen jött rendezői ódét nyomán - magyar nótát „húzott” a fülébe. Az a szép, az a szép - dúdolta lázasan-lelkesen -, akinek a szeme kék... a Nemesi Színház nézőterén pedig felzúgott a taps. De nemcsak itt, nemcsak ennél a jelenetnél. A közönség ugyanis minden poént, minden szójátékot megértett. Különös varázsa volt mindkét estének. És nemcsak azért, mert a Nemesi Színház a világ egyik legszebb klasszicista épülete, hanem mert 1787-ben, tehát épp 210 évvel ezelőtt itt volt Mozart Don Giovannijának az ősbemutatója, amelyet megrendelésre, száz aranydukátért komponált a zseni. S ha már Mozart: 1983- ban itt, ebben a színházban forgatta Milos Formán több Os- carral jutalmazott Amadeusát. S ezek között a pompázatos falak között mutatták be 1974- ben, az akkor még Szolnokon dolgozó Székely Gábor rendezésében, Örkény István Macskajátékát is, amely több mint 400 előadást ért meg Dana Medrická és Vlasta Fabiánová főszereplésével. E legendás páros szelleme, a helybeliek állítása szerint, ma is érezhető a színházban. Érezhető, mert a repertoár az Ödi- pusztól a Van aki forrón szeredig a lehető legszélesebb választékot kínálja, s Prága legjelesebb színészei viszik sikerre a darabokat. Prózát, musicalt, balettet egyaránt. Ladislav Chudík, Stano Danciak, Jozef Vajda, Ingrid Timková és a többiek már nemegyszer felléptek a Nemesi Színházban. Tapasztalatból tudják: Prága szereti a pozsonyi színészeket. Szerette a régmúlt években is, amikor a televízió, a Csehszlovák Televíziói!) minden hétfőn, az esd Enikő irányításával létrejött Ahogy tetszik, megnőtt a szlovák színház ázsiója. Szakmabeliek és szakmán kívüliek ugyanazt állították Prágában: a pozsonyi színészek vendégjátéka jó ideje jeles ünnepnek számít a cseh főváros kulturális életében. Lábúdéért és Chudíkért egyébként is rajong a cseh közönség. Színészi és emberi nagyságuk előtt régóta meghajol. A ’89-es forradalmi események, az ország kettészakadása és az elmúlt évadbeli színészsztrájk során tanúsított magatartásukkal pedig a lehető legnagyobb tiszteletet vívták ki maguknak. Színpadra lépésük első percében szinte minden szempár felcsillant a nézőtéren. De jutott gazdagon az elismerésből fiatal kollégáiknak is. Diana Rögtön az első előadás után a legrangosabb társulatok igazgatói hívták meg rendezni. órákban eredeti szlovák tévéjátékot kínált a nézőknek. A rendszerváltás, illetve az ország kettészakadása óta újabb és újabb tévéállomások születnek, a frissen készült szlovák tévéfilmek azonban éppen hogy csak átlépik a morva határt, ott aztán meg is rekednek. A régi szép időknek amúgy is befellegzett! Egy évben talán tíz tévéjáték sem készül a Szlovák Televízióban, így maradnak a prágai vendégszereplések. S mivel a cseh színház az utóbbi években kevesebb remekművet produkál, mint egykoron, még a híres Cinoherní klubban sem születnek mostanában egetverő sikerek, Pozsonyban pedig olyan előadások mennek telt házak előtt, mint a Martin Huba rendezte Cseresznyéskert, a Jozef Vajdicka által színpadra vitt Isadora Duncan vagy az Eszenyi Mórová, Richard Stanke, Danica Jurcová, Ján Gallovic és nem utolsósorban Kassai Csongor gyakran kapott különtapsot. Két este tombolt a közönség az óriási ékszerdoboznak is beillő Nemesi Színházban. Marian Labuda mindezt egyetlen mondattal kommentálta: „Eniké, divadlo veliké.” Ami szabad fordításban annyit jelent: Enikő színháza igazi színház. Bizonyítja ezt az is, hogy rögtön az első előadás után a legrangosabb társulatok igazgatói hívták meg rendezni. Voltak, akik minden korábbi tervüket félretéve már a következő évad első hónapjában Prágába várták, mások azzal is megelégedtek, hogy akkor jön, amikor jönni tud, csak ígérje meg, hogy dolgozni fog náluk. Hajnalig tartó ünneplések után nem lehet interjút kérni. Prága és Pozsony között félúton, perzselő nap alatt a buszban, annál inkább. Legelső rendezésével, a Leonce és Lénával Nyugat-Európa több városában is vendégszerepeit. Magyar rendezőként, szlovák színészekkel Prágában - ez azért másféle helyzet.- Büchner darabját Amszterdamba, Grazba, Bécsbe és Berlinbe vittük el, aminek azért is örültem, mivel magyar színház külföldre mostanában ritkán utazik. Egyrészt a nyelvi akadályok miatt, másrészt pedig nincs egy intézmény, amelyik anyagilag támogatná az utat. Pedig jók az ilyen vendégjátékok. Szeretik a társulatok, és örömmel várják a nézők is. Külföldön ugyanis valahogy megduplázódik a színészek tehetsége. Mindenki a legjobb tudását akarja megmutatni. Pozsony és Nyitra után ez a két prágai előadás felért egy újabb premierrel. Meddig lehet fokozni a sikert?- Én nem akarok méricskélni. Hogy hova, meddig tud fejlődni az előadás, fogalmam sincs. Szerintem azért vannak olyan remek formában a színészek, mert egy éve játsszák már a darabot. Fejükben a szöveg, a testükben minden mozdulat. Sok mindenre nem kell már odafigyelniük, ami kezdetben esetleg nehezítette a dolgukat. Most sokkal felszabadultabbak, ami kimondottan jót tesz egy Shakespeare-darabnak. A Pozsonyban töltött három hónap előtanulmányul szolgálhat jövőbeli prágai rendezéséhez.- Erőtanfolyam is volt ez a három hónap, nemcsak előtanulmány. De hozzá kell tennem: Pozsonyban komoly segítőtársaim voltak. Martin Porub- jaktól, a színház fődramaturgjától és Peter Mikulík igazgató úrtól mindent megkaptam, amire a munkámhoz szükségem volt. Még a szereposztásban is mellettem álltak. Prága ilyen értelemben több nehézséget tartogat számomra. De nem félek. Ez a négy nap, amelyet ott töltöttem, hatalmas lendületet adott. Menekülés a dölyf, az erőszak birodalmából (III) Köbölkúti Varga József Visszafelé haladva az időben, ugyancsak a szavak és tettek szerencsés találkozásának vagyunk szemtanúi a Rákóczi-féle szabadságharc esetében is. Egyazon ellenség: a Habsburg-monarchia reakciós, expanzív politikája ellen. Az elnyomás - egyfelől az emberi jogok lábbal tiprása, másfelől viszont az állandó politikai függőségi viszony - az ön- rendelkezés bárminemű reménye nélkül egy csatasorba állított tömeget és politikust egyaránt. A türelem államapparátus és állampolgár számára egyformán ajándék. Az egyiknek azért van rá szüksége, hogy terveit nyugodt társadalmi légkörben valósíthassa meg, a másiknak meg jogbiztonságot, megfelelőbb életkörülményeket (például munkalehetőségek felkutatása) teremt. A türelmetlenség, miként többször is hangsúlyoztuk, rossz tanácsadó, hiszen a „kezdeményezőt” idővel hátrányos helyzetbejuttathatja, s nem utolsósorban akár teljesen elszigetelheti. Vajon a súrlódások, feszültségek elkerülése miatt szükség van-e a megbékélésre? Egyénnek és társadalomnak a kompromisszumkészség mások szemében mindenekelőtt erkölcsi tiszteletet kelt önmaga iránt, s ugyanakkor szubjektív kiegyensúlyozottságot is sugall. A megértés háttérbe szorítja a dölyfös- ségre, tévedhetetlenségre való hajlamot... Erre legkiválóbb módszer: a másik fél szemével látni a világot. Az okfejtésekben az ő mentalitását követni, érzelmi síkon ugyanarra a hullámhosszra hangolódni, tisztelni az ellenfelet. Filozófiai eszmefuttatásunkat támasszuk alá egy példával, amely jellemzően felvillantja a türelemre és megbékélésre törekvő uralkodó példaképét! Irodalomtörténeti tudomásunk van arról, hogy a Habsburgok kezdeményezésére indított, ám csúfos kudarcba fulladt erdéKetten a tapsolok közül: Jin Dienstbier, a neves cseh politikus és Vlasta Chramos- tová, a cseh színjátszás egyik legtekintélyesebb egyénisége. „Rég szórakoztam ilyen nagyot - mondta Dienstbier. - Labuda mindig jó, de a főszerepet játszó két színésznő... Mórová és Jurcová... tüneményesek! A rendezést külön nem tudom megítélni. Nekem az egész t ahogy van. De ho jós, törékeny, fial ta ki az egészei gondoltam voln Chramostová, al események után : játszhatott, a köv vakkal gratulált E kőnek: „Megszór zed - kevés! Ke nagy élményt.” lyi hadjáratban Báthory Istvánnak, Erdély fejedelmének fogságába esett többek között Balassi Bálint is. A fejedelem azonban vendégként bánt foglyával; hűsége jeléül a költő Bá- thoryt követte Lengyelországba is, amikor királlyá választották. Vagyis: nem az erősebb individuum győzött a kiszolgáltatott fölött, hanem a józan ész a meggondolatlanság ellenében. Hányszor kellene valamennyiünknek a történelem tükörképébe néznünk! Tisztelettel és méltósággal megbocsátani egymásnak... Visszakanyarodva a tolerancia magasztos eszméjéhez, ez az állapot tulajdonképpen tudati alapokon nyugszik. Összefüggésben van a magatartásformával és a gondolkodásmóddal. Messzemenően meghatározza illetve meghatározhatja egy-egy nép-nemzet arculatát. Bújócska, izgalmas játék ez... Sajnos, a magyar ember viselkedése és vélekedése a világról többnyire még ma is a régmúlt idők arisztokratizmusára épül, a dicsőséges múlt igézetére. Egyén és társadalom ennek a múltidézésnek melengetője, ami egyáltalán nem baj, csak a jelen bonyolultságának szövevényében anakronizmusként hat, s ember és közösség haladásának inkább kerékkötője, semmint előremozdí- tója. Az összefogás nemes egyszerűsége helyett a mindennapi életben a szétziláltság, a széthúzás bomlasztó ereje diktál (ma napság az öt párt és mozgalom hűen szimbolizálja a megosztó ságot). Azt hiszem, méltán nevezhetjük ezt a helyzetet sokkc tudathasadásnak, kár, hogy lehetetlen kivetíteni e politikai te kintélyek lelkivilágát, amelybe mindenképpen keveredik önzé dölyf, előkelősködés, de azért - vitathatatlanul - némiképp tud tos nemzetféltés is. Valljuk be őszintén: vajon valaha segítettünk-e embertársainknak, ha mód adódott rá, vagy csak kézi gyintéssel elintéztük az ügyet? Vajon szívből örültünk-e olykoi mások kiugró sikereinek, vagy inkább a düh, a kárörvendés ta misága vonzott bennünket? Gondolom, az eredmény nem kétséges... Mennyi nagyot akaKét nap, amely megrengette a cseh főváros színházi életét Ahogy Prágában is tetszett
