Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-07-16 / 29. szám

Kultúra 1997. július 16. 13 Fejtörő játék ez a könyv, izgalmas „keresztrejtvény” Az Esterházy-rejtély Esterházy Péter Kovács Zita felvétele Köbölkúti Varga József Eszméltető és elgondolkodtató monográfia. Igazi tudományos erudícióval megfogalmazott könyv, nem nélkülözve a magán- véleményt sem, amelyet azonban a szerző nyelvtudósok, nemegy­szer filozófusok véleménynyilvá­nításával is alátámaszt. Kulcsár Szabó Ernő gondolkodásmódjá­nak középpontjában az „Ester­házy-rejtély” alappillérei: a szö­veg, valamint a nyelvi konstruk­ció állnak. Nem könnyű azonosulni az Ester­házy Péter című monográfia anyagával; gyakorta kell harcolni a sorokkal, bekezdésekkel, fejeze­tekkel. A szerző nem lezárt életpá­lyát tárgyal, hanem egy hosszabb pályaszakaszt, az Egy nő „papi­rusztekercsével” bezárólag. Ezért nem lehet a monográfia összefog­lalójeliegű és végérvényes. Kulcsár Szabó szemszögéből az elsődlegesség inkább a történet szövegvizsgálatát érinti, hiszen Esterházyra amúgy is általánosan érvényes, hogy „a történetet értel­mező szövegből úgyszólván teljes mértékben hiányoznak a narratív szerveződés ismérvei”. Pontosab­ban: az esemény helyett a nyelv az elsődleges történetképző elem. Nemegyszer idegen-ismert szö­vegeket emel „az eredetiség igé­nyével” saját munkáiba, s ezáltal szabad utat enged a gondolatok burjánzásának, a hagyomány to­vábbélésének. Kulcsár Szabó Ernő külön fejeze­tet szentel Esterházy Péter két leg­kiemelkedőbb művének, a Ter­melési-regénynek és a Bevezetés a szépirodalomba címűnek. A Termelési-regény esetében előbb összefoglalásképpen ismerteti az egyes irodalomtudósok különbö­ző nézeteit (Szegedi-Maszák Mi­hály, Bojtár Endre, Balassa Pé­ter...), hogy aztán szakértői szem­pontból, megtoldva személyes feltételezéseivel kifejtse, misze­rint a történtek a szövegből követ­keznek, s ennek a műnek csupán akkor ismerjük fel meghatározó jellegzetességeit, „ha úgy tekint­jük, mint a regényt, amint írja ön­magát”. Mindez természetesen feltételezi a Kosztolányi öröksé­géhez való vonzódást, aki azt val­lotta, hogy „a nyelv él, lüktet, fej­lődik. (...) Sohasem készül el”. így tehát a Termelési-regény olvasó­jának is olyan befogadásra kell be­rendezkednie, ahol a határ szö­veg és másik szöveg, nyelv és má­sik nyelv, közlésmód és másik közlésmód, tapasztalat és másik „A szerző üde szín­folt az irodalmi palettán...” tapasztalat rendjei közt húzódik meg. Esterházy az események időrendjének felbontásával kü­lönböző időket és tereket közelít egymáshoz, sőt egyidejűsít. Kul­csár Szabó Ernő a Termelési-re­gényt a nyelv felszabadítását ösz­tönző regénynek nevezi. A Bevezetés a szépirodalomba ugyancsak a szövegközpontúság ismérvei alapján elemzi a .jelen­ségeket”, s fontos szerepet szán a matematikai arányszerűségnek, az idő keretszerű akalmazásának (pl. az évszakok, napszakok több­nyire külsődleges megjelölése), s így az írás is olyan beszéddé válik, amelynek a tárgyiasult formája a végtelen szöveg. Esterházynál sokszor csaknem leheteüen meg­állapítani, kihez is tartoznak az aktuális beszédmegnyilvánu­lások; vajon az író, vagy a szerep­lő, esetleg más személy „közle­ményéről” van szó. Mindent egybevetve, Kulcsár Szabó Ernő Esterházy Péter kap­csán közvetve felteszi a kérdést: milyen irányban fejlődhet tovább az író efféle „nyelviségre” tá­maszkodó és összpontosító el­képzelése? Ennek a belső bizony­talanságnak egyik folyománya, hogy az utóbbi időben a prózaíró inkább a publicisztika felé orien­tálódik, amelyet Kulcsár Szabó ugyan irodalmi melléktermék­nek nevez, ámde mégsem elha­nyagolható, mert annyira átfogó igényű és távlatú, mint csaknem egyetlen jelentékenyebb epikus elődjéé sem. Ezek az írások olyanformán beszélnek a politi­kai rendszerváltás külső és belső körülményeiről, hogy távlatot nyitnak annak számos lényeges művelődési, gondolkodásbeli és történeti-regionális vonatkozá­sára. Esterházy Péter kivételes jelen­ség a magyar irodalomban: új, eddig kevésbé ismert utakon in­dul el, fókuszpontja a nyelv, amelyből „kifejti” a történetet. Ebből a szempontból a prózaíró epikája nemcsak Krúdy, Koszto­lányi, Csáth, Márai vagy Ottlik művészetének örökérvényűségé- ből táplálkozik, hanem szorosan kapcsolódik ahhoz a késő (tán posztmonarchikusnak is nevez­hető) hagyományhoz, amelynek Musil, Broch, Schnitzler vagy Handke éppúgy részese, mint Svevo és Calvino, Tandori és Oravecz vagy legújabban Chris- toph Ransmayr is. A „nyelvelem­ző” érdeklődés a Bécsi Kör nyelv- filozófiája - elsősorban Camap és Wittgenstein - révén összekap­csolódott a nyelvre vonatkozó kérdéskomplexum matematikai­logikai érdekeltségével, s nyilván összefüggött Esterházy termé­szettudományi tanulmányaival is. A monográfiában értékesnek tarthatjuk a prózai műveinek idő­rendi felsorolását, valamint az Esterházymunkáiról készített vá­logatott szakirodalmat, sőt a gaz­dag fényképmellékletet is. Fejtörőjátékez a könyv, izgalmas „keresztrejtvény”, ám ha sikerül ráhangolódnunk a szerző hul­lámhosszára, eddig még ismeret­len - pontosabban a magyar iro­dalomban nem számottevő - analitikus módszer (a nyelv felőli poetológiai megközelítés) része­sei leszünk. A szerző üde színfolt az irodalmi alkotás szerkezeti­esztétikai megközelítésének pa­lettáján, amelyet egyre többen művelnek, s ilyenformán a régi kritikai relációkat átértékelik, mássági horizontjait kitágítják. Heti kultúra Könyvespolc Huszár Tibor portréit jól is- külföldön is gyakran kiállító merik olvasóink. A pozsonyi fotóművész albumát. Benne Slovart könyvkiadó most jeles irodalmi és közéleti egy vaskos kötetben adta ki a egyéniségek remek arcképei. TIBOR HUSZAR Hollywoodi hír Csak külsőleg szerény Nem éppen a Hollywoodban divatos paradicsommadár­szerelésben, hanem a nagy­nénje által varrt, egyszerű szabású, hosszú, fekete ruhá­ban fogadta a szakma elisme­rését Julianna Margulies leg­újabb filmje, a Paradicsomi út Los Angeles-i bemutató­ján. A Vészhelyzet csábos főnénije ezúttal a második vi­lágháború idején japán fog­ságba eső, bátor amerikai asszonyt játszik. Filmbéli partnerében, Glenn Close-ban rokon lélekre ta­lált. Együtt örültek a premier után felcsattanó tapsnak. Egyikük sem „ÖltÖzte túl” az ünnepi eseményt. Juliannát az egyik kötekedő riporter megkérdezte, hogy szerinte nem álszerénység-e ez a jótékonyan takaró (!), jellegtelen, kis fekete ruha. „A filmben annyi tarka, rikító ruhát kellett magamra húzni, hogy jólesik most az egyszí- nűség. Azonkívül karcsúsít, és egyáltalán nem jellegte­len. Főleg, ha olyan személy viseli, aki önmagában is ér­dekes! Mint én. Mert ugye, ezért kérdezett?!” - hangzott a színésznő csípős válasza. Regény A tűzpiros hajú lány el­engedte a fa törzsét, és bizonytalanul elin­dult a Fekete-patak felé. Tekintete végigsiklott a vízen a prédikátorig, mintha föl akarta volna becsülni a kettejük közötti távolságot. A prédikátor kétségbeesetten kérő szeme és a lány felé nyújtott karja hirte­len azt a látszatot keltette, mintha ő lett volna veszélyben és a lánytól várna segítséget. A termete a felére látszott zsugo­rodni, mintha valaki a víz alatt derékban elvágta volna a testét, és ő csak úgy lebegne a felszí­nen, és megkísérelné menteni, ami még menthető. A lány ad­dig gázolt a vízben, amíg a combja feléig nem ért, aztán el­hagyta az ereje, és belerogyott a vízbe. A férfiak közül néhá- nyan odarohantak, és kihozták a partra, aztán az asszonyok vették gondjaikba. Gyengéden lefektették a homokos lejtőre, és halkan beszéltek hozzá. Kis­sé szétvetett lábával és karjával azt a látszatot keltette, mintha állva feküdne.- Ez a gyerek beteg - mondta a prédikátor felesége, aki hosszú haját copfokba fonva és a feje köré csavarva viselte, mint va­lami mohakoszorút; a haja szí­ne is olyan szürke volt, mint a fákról foszlányokban lógó mo­háé. Jólelkű asszony volt, min­denki szerette. Most kék törül­Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 4.rész közővel törölgette a lány sápadt arcát, anyásán simogatta a hom­lokát, és félresimította a nedves hajtincseket a szeméről. A lány arca így, csapzott hajjal, amely elvesztette megszokott, tüzes fényét, olyan volt, mint egy gyereké - selymes és védtelen.- Engedjetek hozzá - kiabálta Red -, komédiázik, hogy to­vább vétkezhessen. Azért nem akarja, hogy megkereszteljék. - Jobbra-balra hánykolódott, ki akarva szabadulni a férfiak szo­rításából, akik nem engedték, hogy elmozduljon a helyéről. A prédikátor sietve kigázolt a vízből, úgy mozgatva a könyö­két, mintha evezne, aztán át­ázott ruhájában letérdelt a lány mellé.-Ah, szerencsétlen gyermek, könyörüljön rajtad az Isten, és bocsássa meg a te vétkeidet - suttogta a prédikátor buzgón. Ruhájából csörgött a víz, iszap­pal teli cipője alatt két kis po­csolya keletkezett, amelyet nyomban magába szívott a szomjas homok. A prédikátor behunyta a szemét, és arcát a szakállas fák felé emelve áhíta- tosan imádkozni kezdett. A lány közönyösen a semmibe né­zett, mintha semmit sem érzé­kelne maga körül.- Kerüljön a pokolba! - kiabálta Red fájó nyelvvel, és megint a lányhoz akart menni, de a férfi­ak leteperték a földre, és ráül­tek a karjára meg a lábára. Red nagy hasa hevesen emelkedett és süllyedt, de a férfiak csak nézték, ráülni nem mertek.- Gyónd meg bűneidet, lányom- kérte a lányt a prédikátor. - Mondj meg mindent Jézusnak, ő megbocsát. - Mialatt várta, hogy a lány megszólaljon, a há­ta mögött jelt adott, hogy a gyü­lekezet énekelni kezdjen. Egy férfihang belekezdett az Amazing Grace-be, és a többiek nyomban csatlakoztak hozzá. A halk, kedves dallam lebegni kezdett a gyülekezet fölött, mint a köd a patak fölött, el­szállt a tisztás felé, ott átfutott a fehéren terített piknikasztalo­kon, átbújt a beparkolt autók nyitott ablakain, aztán a szakál­las fák koronái közé repült, és onnan végre emelkedni kezdett a sötétedő égbolt felé, ahol már semmi sem állta útját. A egyik megkeresztelt lány halkan sírni kezdett, mások maguk elé me­redtek, mintha valami csodás történésnek lennének a tanúi. A vallásos déliek számára ritka, becses idő következett el - a bű­nök megvallásának ideje, a mennyországba jutás gyerekes örömének ideje, annak a hitnek az ideje, hogy Isten hallja min­den szavukat, és kívánságaik szerint rendez majd el mindent. Még a patakban fekvő kő is haj­landó volt valamilyen bűnt be­vallani, csakhogy vezekelhes­sen. A prédikátor a magatehe­tetlen lány kezét fogta, és az ar­ca szent lelkesedéstől ragyo­gott. - Mondj meg mindent Jé­zusnak - suttogta a lány arcába. - Most itt van velünk, föléd ha­jol, rád lehel. A lány kedvetle­nül elfordította a fejét. A prédikátor csettintett egyet meglepetésé­ben. - Most már csak maga az Isten adjon békét neked - mondta reszkető hangon, és nehézkesen felállt, átázva és testben-lélekben kime­rülve. Nagy, csillogó könnyek hullottak a szeméből, és ő nem igyekezett őket sem visszatarta­ni, sem letörölni.- Az én lányom kurva - kiabálta Red, és újra hánykolódni kez­dett a férfikarok és térdek szorí­tásában. - Ha az anyja most lát­ná... ez hamarabb vinné el, mint a rák. Engedjetek oda hozzá... agyonverem azt a szajhát.- Nyugalom, Red, csak nyuga­lom - csitítgatták az emberek, és még erősebben fogták, nehogy kiszakítsa magát a kezükből. Is­merték fiúkora óta, tudták, mire képes. Az ének tovább zengett, mialatt néhány asszony kivitte a lányt a tisztásra.- De hiszen beteg - szólalt meg a prédikátor felesége az asszo­nyok mellett haladva. - Jó ideje figyelem már, és tudom, mit beszélek. Vigyék el autón a nő­véremhez, és hagyják nála, amíg Red ki nem dühöngi magát. Imádja, azért dühöng annyira. Nem tudja, hogyan bánjon a ser­dülő lányával. Éppen ma lett ti­zenöt éves. Az asszonyok szótlanul vitték a lányt, a prédikátomé szavaira nem válaszoltak. - Aztán mind­járt jöjjenek vissza a közös va­csorára - rendelkezett tovább a prédikátomé, és lement a patak­hoz. Az asszonyok szótlanul vit­ték a lányt az autók felé, és talán föl se fogták a vacsorára való meghívást. Lassan, óvatosan lépkedtek, szemükben még az isteni küldetés dicsfénye ragyo­gott. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom