Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-31 / 53. szám
Kultúra 1997. december 31. 13 Reméljük, a jövőben kevesebbet kell bámulnunk az akváriumi halakat Csatornák (h)arca Szinte minden csatornán: Kék lagúna Juhász Katalin __________________ Né hány hete különös szindróma figyelhető meg a magyar ajkú lakosság körében: azok is több időt töltenek a tévé előtt, akik eddig nem elsősorban a távirányító intenzív nyomkodásával töltötték szabad idejüket. Mióta az MTV 2- t szerencsésen fellőtték az űrbe, a helyén támadt űrt egyszerre két új tévécsatorna is igyekszik betölteni. így a populáció azon szerencsés része, amely nincs kiszolgáltatva kábeltévé-szolgáltatója kénye-kedvének, a Duna Televízióval együtt összesen öt magyar nyelvű csatornát foghat. Ezek részletes műsorelemzése helyett most amolyan globális helyzetkép következik a tévénéző szemszögéből. Mi már annak idején, a cseh „tévéforradalom” után megtanultuk, mi a különbség a közszolgálati és a kereskedelmi adók közt. Az utóbbiak betörése új utakat nyitott a televíziózásban, nemcsak gazdasági, hanem „ideológiai” értelemben is, még ha ezt a szót igyekszünk is elkerülni. Többnyire mindent tagadtak, ami a monopol állami tévét addig jellemezte. Ez a totális szembenállás a nézőknek is választási lehetőséget kínált, aztán hogy, hogy nem, egyre több direkt politizálás került a dologba, hisz ne felejtsük el: Közép-Európában élünk. Acsatomák szócsőszerepe nálunk a Markíza megjelenésével kezdődött, és valószínűleg épp napjainkban tetőzik. A magyarországi helyzet, legalábbis így kívülállóként nézve, másként fest. Az új kereskedelmi adók nem ellenségnek, inkább versenytársnak tekintik a Magyar Televíziót, mindkét részről megfigyelhető a depolitizálási szándék, ehelyett a szórakoztatás és ismeret- terjesztés dominál. Verseny indult tehát a néző kegyeiért, aki nem győzi kapkodni a fejét, sőt talán egy kicsivel közelebb érzi magát Európához is. Ezzel együtt természetesen megszűntek a 60-80 százalékos nézettségű műsorok, a készítőknek kevesebb büszkél- kednivalójuk, és sokkal több munkájuk lesz a jövőben. Már az is sikernek lesz mondható, ha egy műsor 20-30 százalékos nézettséget ér el. (Csak példaként említem meg, hogy az Egyesült Államok legnépszerűbb show-mű- sorának eddigi rekordja 2,5 százalék.) Az új adóknál nagyon fontos feladat az egyéni arculat kialakítása. Itt nem elsősorban a vizualitás egészére gondolok, mivel ez a design-szakemberek (jó) ízlésétől függ. Ami mérvadó lehet, az a saját, belső gyártású műsorok színvonala. Egy-egy csatorna nívóját a szerkesztők, műsorvezetők fel- készültsége, szakértelme határozza meg. Az átvett programok (szappanoperák, sorozatok, filmek stb.) általában minden csatornán ugyanazok, legalábbis egész Közép-Európa ugyanarról a műsorpiacról él. Persze itt is fontos, ki hogyan válogat, és főleg mennyi pénze van. Az új magyar kereskedelmi adók látszólag előnyösebb helyzetben vannak, mivel multinacionális tőke áll mögöttük. A köztudottan anyagi gondokkal küzdő Magyar Televízió viszont „patinás” múltjának köszönhetően maradhat versenyben. Az évtizedek során kialakult nézői szokások, a bevált tévés „panelek”, a kipróbált emberállomány mind-mind helyzeti előnyt jelenthet. Viszont később éppen ez lehet az oka a rugalmasság hiányának, ezért lesz nehéz újat és formabontót létrehozni, hogy az anyagiakat ne is említsük. A másik oldalon a kereskedelmi adók, akiknél a profit az úr, gyakran megfeledkeznek a minőségről, ahogy ezt a nyugati példák is mutatják. A már említett két új magyar adó egyike különösen veszélyeztetett helyzetben van, hála annak a bizonyos multinacionális tőkének és az ezzel járó külföldi „beleszólási jognak”. A mostani műsorstruktúra felelősei egyelőre nem fárasztják egyéni elképzeléseikkel a szórakozni vágyó nézőt, javarészt megfelelnek nekik a hasonló nevű anyacég indexemelő ödetei. És akkor még nem is szóltunk olyan apróságokról, mint a nemzeti jelleg megőrzésének kérdése, a minőség preferálása a vizuális szemét helyett, a reklámidő túltengése a műsorok rovására. Az utóbbi hetek lázas igyekezete, nézőcsalogató filmjei, exkluzivitásra való törekvése mindenesetre biztató, sőt akár holtversenynek is tekinthető. Reméljük, ez minél tovább így marad, és a jövőben kevesebbet kell látogatnunk a videotékákat, vagy bámulnunk az akváriumi halakat. Két csábos fiú a most futó Savannah-ból A másik oldalon a kéreskedel- mi adók, akiknél a profit az úr. Heti kultúra Könyvespolc JiríMenzel: Hát, nem tudom... Az Oscar-díjas cseh film- és színházi rendező, színész, Jirí Menzel (1938) munkásságát a magyar közönség a Szigorúan ellenőrzött vonatok hatalmas sikere óta megkülönböztetett figyelemmel kíséri. Most íróként ismerhetjük meg. A kötetben olvasható tárcáiban ugyanazt a szellemes és elbűvölő, a kisemberek életének fontos kérdéseit megdöbbentő őszinteséggel megfogalmazó, a társadalmi és emberi torzulásokat feltáró, a sznobizmust, az erkölcsök és értékek megingását bemutató, a pöffeszkedő kis- polgáriságot remek szatírával ostorozó Menzelt ismerhetjük fel, akit filmjeiből jól ismerünk. Tárcáit olvasva nem tudom. Ez az a fénykép, amelyen úgy nézek ki, mint egy boldog idióta. Különösebben boldog nem vagyok, de idióta sem. Csak néha úgy nézek ki. úgy érezzük, hogy ezeket a történeteket a szerző valójában nem is Csehországban, hanem valahol a Duna-Tisza közén vetette papírra. (Kalligram Kiadó, Pozsony) Lapozgató Film Jam/4 Megjelent a cseh mozilap új száma. Színes tartalmából csupán néhány írásra hívjuk fel olvasóink figyelmét: interjú Sylvester Stallonéval, portré Gary Old- manről, forgatási riport a Csap da, csapda, kis csapda rendezőjével, Véra Chytilovával. Regény néger asszonyok egymás mellett laktak, és amikor úrnőik missziós gyűlést tartottak vagy vendégeket hívtak, akkor az egyikük autója ment kettejükért és vitte vissza őket az ajándékba kapott élelemmel együtt. A tanárnők levetett ruháit viselték, és amikor vasárnap templomba mentek, hátulról nem lehetett őket megkülönböztetni a tanárnőktől. Munka közben vezetéknevükön szólították úrnőiket, egymás között „az enyém”-nek hívták őket. A tanárnők elutazása után a két néger asszony együtt ült egyikük viskójában a viaszosvászonnal letakart asztalnál. A tanárnőkről beszélgettek. A viskó négy betonkockán állt, a szél minden oldalról ostromolta, de odabent otthonos meleg volt. Az ablakkeretekben csillám volt üveg helyett, a kályhában tűz ropogott, az asszonyok felváltva rakták rá a fát, nem elégedtek meg addig, amíg olyan fullasztó meleg nem lett a szobában, mint augusztus közepén. A viskóban két helyiség volt, az egyik alvásra szolgált, a másik étkezésre meg mosásra. Mind a kettő túl volt tömve ruhával meg mindenféle limlommal, amivel még jó néhány más visFekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 27. rész kőt is meg lehetett volna tölteni. A szobában sült hús illatozott, meg a közkedvelt collard greens, a sötétzöld levelű, káposztaízű jellegzetes déli zöldség.- Én csirkét főzök - mondta az az asszony, aki most vendég volt itt. - Hát te?- Malacfarkat - felelte a másik.- Gondoltam, hogy megint malacfarkat. Érzem a szagát. Én jobban szeretem a csirkét.- Nincs jobb a malacfarknál, ha jó puhára főzöd. Csak erős mustár kell hozzá meg kukori- calángos. Nincs jobb a malacfarknál. A háziasszony fölállt, odament a tűzhelyhez és belenézett a fazékba. A rózsaszínű malacfarok O alakúvá kerekedett, az egyik vége hegyes volt, a másik nagy húscsomóban végződött. K ocsonyásán megduzzadt, ami azt jelentette, hogy már majdnem annyira megpuhult, ahogy az asszony kívánta. Mint minden déli, ő is az olyan puha ételeket szerette, amelyek a hosszú főzéstől szinte szétmállottak.- Kérsz? - kérdezte az asszony a barátnőjét.- Nem. Otthon vár a csirke. -Mikor jönnek vissza?- Az enyém nem mondta.-Az enyém se.- Mit gondolsz, mi lesz? Mi történik velünk?- Azt csak az édes Jézus tudja. A szomszédasszony átment a maga viskójába megnézni a csirkét. A háziasszony négy tojást tört föl, beletöltötte egy kukoricaliszttel telt tálba, egy kis tejet töltött hozzá, megsózta, borsot hintett rá, megkeverte és az egészet egy zsírral kikent lábasba töltötte, lejjebb csavarta a gáztűzhely lángját, aztán falapátkával a kezében várt, amíg a lángos alul rózsaszínűre pirul, hogy megfordíthassa; közben felemelte annak a fazéknak a tetejét, amelyben a malacfarok főtt, és mélyen beleszagolt. Behunyta a szemét, és elmosolyodott foghíjas szájával. Aztán belepillantott abba a fazékba is, amelyben a főzelék főtt. E közben a tanárnők megérkeztek a tengerpartra. Myrtle Beach valaha kis település volt, de rövid idő alatt városkává növekedett, szállodái csaknem olyanok voltak, mintha Miamiban állnának. A tanárnők egy olyan hétvégi házban laktak, amely annak az egyetlen tengerparti strandnak a szomszédságában állt, ahol négerek fürödhet- tek. A tanárnők nem tehettek mást, a két víkendház már régen került családjuk birtokába, sokkal előbb, mint ahogy ezt a partrészt a hatóságok a négereknek engedték át. A két nő úgysem szeretett sétálni, hímzést hoztak magukkal, a televíziót nézték, más nem érdekelte őket. A partra csak a kutyát engedték ki, hadd szaladgáljon ott és kergesse a sirályokat. A néger strand ebben az időszakban elhagyatott volt, a négerek nem áhítozták sem a tengeri szelet, sem a napozást. Nem szerettek úszni sem, tulajdonképpen nem volt okuk a strandra járni. Ezzel vigasztalódtak a tanárnők, valahányszor eszükbejutott, hogy a nyaralóik közvetlenül a néger strand mellett állnak. A telepre csak néhány régi nyaraló tulajdonosa érkezett... nyáron turistáknak adják bérbe a nyaralóikat. A tanárnők befűtöttek a gázkályhákba, és előhúzták táskájukból a hímzésüket. Ugyanúgy szerették a forrósá- got a szobákban, mint a néger asszonyok. Egymás után a kályhához léptek, felhúzták a ruhájukat, és melengették az ülepüket. Odakint morajlott a tenger, rikácsoltak a sirályok, bent szólt a televízió, és a tanárnők jól érezték magukat. R engeteg jó ételt és italt hoztak magukkal, és nevettek, amikor eszükbejutott, hogy a kolléganőik otthon, Lamingtonban az iskolaválság miatt mérgelődnek.- Amikor rosszkedvű vagyok, mindig kijövök a tengerpartra - mondta az egyik.- Én is - felelte a kolléganője. - Legközelebb a mi nyaralónkba mehetnénk.-Az a Crescent strandon van? -Ott.- Szóval mindjárt az Atlanti fölött - nevetett a másik. (folytatjuk)
