Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-31 / 53. szám
1997. december 31. Év végi mérleg 5 Hogyan alakult a világ sorsa, s a mi sorsunk a leköszönő esztendőben Az új rend közös keresése Délen a helyzet változatlan Marad a szégyenfolt GörfölZsuzsa __________ íg y visszatekintve, mintha igazából ez lett volna az első olyan év, amelyben egyértelművé vált: a régi, kétpólusú világ végérvényesen a múlté. Nem az amerikai-orosz csúcstalálkozók sikere vagy kudarca befolyásolta a világ sorsát, nem a keletnyugati, de még csak nem is az észak-déli párbeszéd keretében születtek valamiféle nagy, előrevivő döntések. Sokkal inkább az vált érezhetővé, hogy ez a kicsi bolygó túl sérülékeny, s bármely kontinens, bármely ország gond- ja-baja az egész emberiséget érinti. És éppen ezért mintha az együttműködés, az együttgondolkodás kapott volna nagyobb teret - de egyelőre csak kényszerből. Eltelt már hat-hét év azóta, hogy a sok készülődés, tervez- getés után végérvényesen aktuálissá vált a világszervezet átalakítása. S bár a reform még mindig csak a tervezésnél tart, azért az ENSZ alaposan megváltozott, még ha nem is vált amolyan világkormánnyá. Erre kényszerítették az olyan események, mint a közép-afrikai etnikai háború és az azt követő menekültválság, vagy éppen a természeti katasztrófák Kelet-Afri- kától Délkelet-Ázsiáig. Az éhezők, szenvedők, hontalanok felett már nem lehet szemet hunyni. Már nincsenek messze, hiszen a világ másik vége is közel van. Különösen érvényes ez Európára, amely ezt a mindenütt tapasztalható globalizálódást elsőként kezdte érzékelni - úgy nyolc évvel ezelőtt. A kommunista rezsimek bukása feletti eufórikus örömöt felváltó úgymond hétköznapi gondok éppen az elmúlt évben váltak meghatározóvá a kontinens számára. Nyugat-Európa a maga jól bejáratott demokratikus rendszereivel, közös piacával és közös védelmével, a bírálás, ellenőrzés és beleszólás bevált gyakorlatával mintha elbizonytalanodott volna, amikor szembetalálta magát a „vad kelettel”. Az Európai Unió és a NATO bővítéséről hozott konkrét döntés évében nagyon nagy volt a Nyugat bizonytalansága, egyszeriben égig értek a dilemmák: hogyan is kellenne okosan megtenni ezeket a lépéseket. Amikor az Európai Unió és a NATO évekkel ezelőtt felajánlotta a tagság lehetőségét a fiatal demokráciáknak, még joggal hitte, hogy ezek meg is maradnak demokráciáknak, sőt hogy fejlődni fognak. A realitás, mint tudjuk, egészen más. A volt szocialista országokban a büszke menetelés vánszorgássá lassult, ráadásul bal-jobb fordulatok tarkítják. így van ez Lengyelországban, Magyarországon, s ez körvonalazódik Csehországban is. Pedig ez a három ország az, amely biztosnak tudhatja a helyét mind a NATO-ban, mind az Európai Unióban. Ha közelebbről vesszük szemügyre őket, akkor azt látjuk, hogy Lengyelországban a visszatért konzervatívok léphetik át az euroatlanti küszöböt, amelyhez a poszt- kommunisták vezették el az országot. Ezzel szemben Magyar- országon a szocialista-liberális kormányzaté lesz ez a dicsőség, bár nem kizárt, hogy a „művet” mégsem ők fogják befejezni, hiszen májusban választások lesznek. Csehországban pedig éppen az idén rendeződtek át az erőviszonyok, mégpedig a szoc- demek javára, ami végül is a gyenge konzervatív koalíción belüli ellentétekhez, majd a legstabilabb közép-európai Klaus- kormányzat bukásához vezetett. Mindezeket egybevetve lehet-e csodálkozni azon, hogy a baltiak, de még Szlovénia és Románia csatlakozási kérelmét is kétségekkel fogadták? SZLOVÁKIA VALAMI EGÉSZEN MÁS. Ami a NATO-t illeti, viszonylag egyértelmű a helyzet, meg aztán itt nem is volt, nincs is akkora tolongás a kapu előtt. A három balti ország ugyan meglehetősen csalódott, de azért valahol mégis megértik: Oroszország nem az az állam, amellyel a NATO hajlandó lenne ujjat húzni, de már nem is az az ország, amelytől olyan nagyon kellene tartani az újrarendezett Európában. Bezzeg az Európai Unió! Legalább egy tucat állam kéri állhatatosan a felvételét ebbe a szövetségbe, amely a kívülállók számára a politikai és gazdasági kiváltságosok klubja, sőt amolyan véd- és dacszövetség, a jólét biztosítéka. Ebből valami igaz, valami nem. Tény, hogy három bővítést már simán átvészelt az Unió, a mostani, a legnagyobb azonban sok veszélyt hordoz magában. Kiélezheti a meglévő vitákat és ellentéteket, sőt újakat is szülhet a jelenlegi különösen kényes helyzetben, amikor a valutaunió megteremtése van folyamatban. Megfigyelhető, hogy lényegében minden tagállamnak van egy-két fa- voritja a tagjelöltek között, s bennük máris jövőbeni szövetségeseiket látják az Unión belüli küzdelmeikhez riválisaikkal szemben. Megfigyelhető azonban valami más is: Szlovákia amúgy istenigazából egyik tagországnak sem volt a favoritja, s lassan kialakult a konszenzus, hogy Szlovákia nem kell. Nem kell a vadkapitalizmusa, a politikai vazallusoknak elosztogatott beteg gazdasága, az állami felügyelettől megfélemlített pénzpiaca. Nem kell az önmagát szélsőséges szövetségesekkel erősítő egypárti diktatúrája, önkényeskedő kormánya, szajkózott demokráciája, a nemzetközi színtéren is sűrűn demonstrált arroganciája, szószegése. Amögött, hogy az Európai Unió egyes tagállamai azt javasolták, a demokrácia és a gazdaság fejlettségi szintjei közti lényeges különbségek ellenére mégis valamennyi társult tagországgal, így Szlovákiával is egy időben kezdődjenek a csatlakozási tárgyalások, nem mást, mint aggodalmat kell látni. Aggodalmat amiatt, hogy az elutasítottak - ha nem is végleg, de hosszabb időre bizonyára - „elvesznek” a civilizált Európa számára. Meg hogy éppen azok fogják megszenvedni ennek a következményeit, akik a legkevésbé érdemlik meg: a többszörösen hátrányos helyzetben lévő kisebbségek és a maroknyi elszánt demokrata. Európa szégyenfoltja a délszláv térség maradt. November végén volt immár két éve, hogy az érintettek aláírták a daytoni szerződést, de az még mindig kérdéses, hogy a tűzszünetből lesz-e belátható időn belül valódi békekötés, s hogy mikor lehet majd megrajzolni az új államok térképeit. Sőt még az is kétséges, hogy végül hány állam is lesz itt. Kezdjük Kis-Jugoszláviával. Koszovóban egyre feszültebb a helyzet, a majdhogynem színtiszta albán terület nemhogy az autonómiáról, de a függetlenségről, az Albániához való csatlakozásról sem mond le. A társország, Macedónia is egyre füg- getlenebbül politizál, főleg az ellenzék győzelmét hozó elnök- választás óta. Szerbiában a helyzet szemernyit sem javult, Milosevics úgymond szocialistái, felesége kommunistái még tartják magukat, miközben Seselj szélsőségesei egyre erősebbek. Horvátországban rendíthetetlennek tűnik Tudjman pozíciója. Bár a demokrácia esetenként eléggé messze áll tőle, változatlanul ő a függetlenségi harc hőse - s ez még jó ideig így marad. Mindaddig, amíg lesznek vitatott hovatartozású területek, főleg a Duna mentén. Talán már el is felejtettük, mi volt az IFOR, de tudjuk, hogy van SFOR, s nyilván megtanulunk még néhány új betűszót, amíg eljön az idő, hogy rendeződik a helyzet Boszniában. Még legalább kétévnyi nemzetközi katonai jelenlétre lesz ott szükség - és ez az optimista jóslat. Pedig a boszniai szerbek között idén bekövetkezett szakadás után, novemberi választásaiknak a megbékélést, az egységes Boszniát távolról sem predesztináló eredményei ismeretében itt az optimizmusnak helye nincs. A muzulmán-horvát föderációban sokkal jobb a helyzet, a külföldi segélyeknek köszönhetően a gazdaság felélénkült, a háborús károk helyreállítása is viszonylag jó ütemben halad. Viszont látni kell: a boszniai szer- bek makacsságát csak fokozza, hogy lemaradnak ezekről a javakról, s bármikor újra fellángolhatnak a harcok, ha megpróbálnak Szerbiához csaüakozni. Közben tovább folyik az Egyesült Államok és Európa egymásra mutogatása, a megfelelő megoldás egyre erőtlenebb keresgélése, miközben mind nyilvánvalóbb: itt a kard nem segít, ezt a gordiuszi csomót csak kibogozni lehet. görföl Javier Solana főtitkár a NATO védelmi minisztereinek december 2-i ülésén, amely döntött a szövetség új szervezeti felépítéséről - számítva már a három új tag besorolására is CTK/AP Nyugat-Európa mintha elbizonytalanodott volna... Szlovákia amúgy istenigazából egyik tagországnak sem volt a favoritja. Még legalább kétévnyi nemzetközi katonai jelenlétre lesz szükség Boszniában. „Örökzöld” konfliktusok Ajó szándék túl kevés Ahogy közeledett az év vége, látni kellett: még mindig nem lehet pontot tenni az Öböl-háború után, hiszen Irak változatlanul katonai fenyegetés forrása. A kurdok több országra kiterjedő küzdelme egy tapodtat sem vitte előbbre e többszörösen hontalan nép ügyét, csak újabb véráldozattal járt. Kambodzsában új szereplőkkel folyik a polgárháború, Észak-Korea éhezik, de továbbra is kommunizmust játszik. A nyugat-szaharai rendezést az ENSZ jövőre halasztotta, s Etópiának még mindig nincs központi kormánya. Szomália helyzete továbbra is a látványos rendezési kísérlet kudarcának „emlékműve”. Kö- zép-Afrikában a hutuk és a tuszik több országra kiterjedő konfliktusa csak elerőtlene- dett, de nem zárult le, viszont a nemzetközi segélyek elfogytak, a menekültek helyzete kilátástalan. A klasszikus „kis konfliktusok” sora folytatható lenne a szovjet utódállamok egymás közti és Oroszországgal szembeni viszonyával, az afgán helyzet nemzetköziesítésével. Ám ezeknél sokkal veszélyesebb az igazi „örökzöld” viszály: az arab-izraeli, illetve a palesztin-izraeli ellenségeskedés. Javulásnak semmi jele. Dél-Libanonban maradt az izraeli biztonsági övezet, a kölcsönös támadások oka és célpontja. Szíria és Izrael párbeszéde minden nemzetközi erőfeszítés ellenére sem indult meg, sőt esetenként még a korábban példásnak mondott egyiptomi-izraeli, s az újabb keletű jordán-izraeli viszony is nagyokat döccent - mert az oslói palesztin-izraeli rendezési terv kátyúba jutott. Netanjahu jobbodali kormánya és a jobbszélről verbuválódott szövetségesei ezt a rendezési tervet túl soknak tartják - a palesztinok viszont a minimumnak. Ilyen körülmények között nincs az a közvetítési kísérlet, amely sikerrel járna, főleg ha izraeli részről házrombolások Zaire-i madonna. A hónapokig tartó harcok a legsúlyosabb áldozatot és újabb építkezések, palesztin a polgári lakosságtól követelték. (CTK/AP) részről pedig terrorista merényletek mérgesítik tovább a helyzetet. Az a fura helyzet állt elő, hogy mind Arafat, mind Netanjahu kezét a szélsőségesek kötik meg. Ha nem akarják saját helyzetüket - s az sem ki- zárt: saját életüket - kockáztatni, kénytelenek figyelembe venni a vallási fanatikusok nézeteit is. Nincs más választásuk, hiszen indulatos fellépéseikkel ezek az erők mind több hívet szereznek maguknak, még ha taktikájuk - minél rosszabb, annál jobb - eléggé átlátszó is. Rabin meggyilkolása óta a rendezés esélye egyre kisebb. Pedig november 29-én volt már ötven éve, hogy az ENSZ döntött Palesztina felosztásáról egy arab és egy zsidó államra... gzs Európa déli részén volt az idén még egy feszültséggóc, mégpedig Albániában. A belpolitikai válság Itt odáig fajult, hogy csak külföldi - olasz - segítséggel sikerült rendezni. CTK/AP
