Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-12-17 / 51. szám
26 1997. december 17. Riport _______ Bállá István nemzetközi cipőpanteonja Budapesten. Másfél éve gyűjt, tavasszál kiállít. Halhatatlan lábbelik Zalatnay Sarolta hatvanas évekbeli ezüstcsizmája ma is divatos Szabó G. László______________ Bélyeget, lepkét, képeslapot bárki gyűjthet. Kalapot, kesztyűt, nyakkendőt is. De cipőt? Cipőt a bőrész gyűjt. Úgy, mint pamacsot a figaró. Intarziát a műbútorasztalos. Gyűszűt a megszállott szabó. Bállá István bőrész is, megszállott is. Bőrből komponált alkotásai mellett mániákus gyűjtő. És a színház szerelmese. Évekkel ezelőtt Tolnay Klári nyitotta meg kiállítását, aztán kis idő múlva ó indította (vándor)- útjára a Tolnay Klári életéről és pályafutásáról szóló bőséges anyagot. Amelynek minden egyes darabját természetesen ő kutatta fel. Odaadással, kitartással, kiapadhatatlan gyűjtőszenvedéllyel. Másfél évvel ezelőtt Bállá István fejében új ötlet fogant. Az indítást egy parányi cipő sugallta. Tolnay Klári legelső cipellője. „Nyeregben ültünk egy nagyvázsonyi lovas bárban. Kávéztunk, beszélgettünk Tolnay Klárival. Meg akart ajándékozni ki tudja, hányadik kiállításom megnyitója után. Én valami személyes emlékre vágytam tőle, felhívott hát pesti lakásába, és mondta-muto- gatta, hogy ez üyen váza, az olyan kép, közben láttam az arcán, hogy bármelyiket szívesen adta volna. Még a legértékesebbet is. Nekem viszont olyasvalami kellett, amiben benne a lelke. Amit hordott vagy viselt. Ami róla szólt. Hosszas válogatás után leakasztott a könyvespolcáról egy kiscipőt. Élete első cipőjét. Ez a fantasztikus ereklye adta aztán a gondolatot, hogy megszerezzem a fellelhető Tolnay Klári-relikviákat, és azokból állítsak össze érdekes anyagot, amely idővel körbeutazhatja az egész országot. Jó másfél évvel ezelőtt aztán ugyanez a cipő másodszor is felpiszkálta az agyamat. Lábbeliket kellene gyűjteni, jutott eszembe, híres-neves emberek, művészek cipőit, amelyeknek sorsuk van és beszédesek. A lelkesedés megvolt, az ötlet is tetszett a barátaimnak. Már csak teljessé kellett tenni, amit kitaláltam. Legyen lábszöveg is a cipőhöz, egy érdekes történet, és a művész vagy a közéleti személy aláírása. A kör azóta is bővül, már most több mint száz pár cipő gyűlt össze.” Zsákokban, dobozokban, műanyag tasakokban cipők, csizmák, belépők. Mutasd meg, mi van a lábadon, s megmondom, ki vagy, gondolja az ember, mert a kicsomagolt darabok láttán egyértelmű: ahogy a ruhánk, úgy a topánunk is elárul egyet s mást belső arcunkról. „Régebben azért néztem meg, ki mit hord a lábán, mert én magam is csináltam cipőket. A fazonra, a készítés technológiájára még ma is kíváncsi vagyok, főleg most, hogy egymás után kapom a különböző darabokat. Nagyon sok művésszel beszéltem, és szinte mindenki kecsegtetőnek tartja, hogy az ő cipője is bekerül egy ilyen gyűjteménybe. Százból talán hárman utasítottak vissza ilyen-olyan kifogással. Köztük egy olyan művésznő, aki a bütykeire hivatkozva azt mondta: neki annyira deformált a lába, hogy ő azt nem szívesen mutogatná ország-világ előtt. Igen, a cipő egyfajta lenyomat. Sok mindent elárul a gazdájáról. Esztergályos Cecília amerikai topánkáját küldte el, amely nemcsak mutatós, szarvasbőr bélésével nedvszívó is, a benne lévő apró redők pedig azért fontosak, mert kímélik a lábat. De itt van Csongrádi Kata üvegcipője is, amely ugyancsak Amerikában készült. Ilyet viselhetett a mesében Hamupipőke. Ilyen átlátszó, strasz- szos, üveggyöngyös darabot.” Nem egy színész olyan cipőt küldött, amely legkedvesebb szerepével kapcsolatos. Zenthe Ferenc a Tenkes kapitányában viselt csizmáját ajándékozta oda, amelyet több mint harminc éve őrizgetett. Marián Labuda arról Nem egy színész olyan cipőt küldött, amely legkedvesebb szerepével kapcsolatos. a mokaszinjáról mondott le, amelyben azokban a hetekben rótta Pest utcáit, amikor Szabó Istvánnal forgatott a Találkozás Vénusszal című filmben. Tatján Györgyi Los Angeles-i küldemé- nyénez a következőket írta: „Ebben a cipőben tettem be a lábam Amerikába.” Baila István számára minden egyes darab értékes ajándék. ,/Jföldi Róbert óvodáskori cipőjének fél párját adta oda, mondván: a másikat megtartja magának, mert számára is örök emlék. Az édesanyja öltöztette ugyanis pár számmal nagyobbra egy hajdani farsang alkalmából. Kőmíves Sándor a Gül baba című filmben viselte azt a török cipellőt, amelyet sikerült megszereznem. Hogy miért kunkorodik fel az orra? A törökök ugyanis valamelyik szentnek a csontját ékelték a cipő orrába, hogy az felfelé álljon, nehogy az ember megsértse a föld szellemét. így ugyanis nem tudott belerúgni. Voith Ági A kaktusz virága fekete-fehér, magas szárú cipőjéről mondott le a kedvemért a következő kísérőszöveggel: »A kedvenc színeim a fekete s a fehér. A két véglet. A sírás, a nevetés, a születés, a halál. A kettő között van egy kis élet. Például a színház.« Története, érdekessége, mint kiderült, minden cipőnek van. Lehet, hogy ebben vált vagy ebből lépett ki a nászéjszakán az illető, vagy ebben vette át élete legnagyobb kitüntetését. Tolnay Klári legelső cipője nemcsak azért érdekes számomra, mert ebben tanult járni, hanem mert esztétikailag is nagyon szép. Szattyánbőrből készült, kis selyemmasni és néhány csontgomb díszíti. De nálam van nem egy színpadi cipője is. Ahogy íefut a darab, mindjárt szólnak, hogy vihetem. Fizetnem szerencsére nem kell értük, igaz, nem is lenne miből, hiszen rengeteg utánjárással, telefonálgatással jár a dolog. Mai kifejezéssel élve: részemről ez nonprofit vállalkozás. Ebből a szerelemből még csak új cipőre sem futja.” Színészeken, táncosokon, operaénekeseken kívül Bállá István másokat is célba vett sajátos kérésével. írt a dalai lámának és Bül Clintonnak. Sőt még a Szentatyának is, Rómába. „Eleinte úgy gondoltam, száznál megállók. De iíü J gyűjtemény, egyre inkább úgy érzem, vannak még néhányan, akiket meg kell keresnem. Nagy, komplett anyagot szeretnék öszszeállítani. Tizenhat királyságot számoltam össze, és azokat sem fogom kihagyni. Tudomásom szerint Kanadában van egy cipőmúzeum, amelyben az őskori cipőmaradványoktól fogva egészen a manapság viselt extra darabokig körülbelül ötezer lábbelit állítottak ki. Ott a formán és a minőségen a hangsúly, nálam az a fontosabb, hogy kitől kaptam, és mi történt vele, amikor a cipőt viselte. Tábori Nórától például azt a mintapéldányt sikerült megszereznem, amelyben a Fővárosi Operett Színház előtt mint halhatatlan színész a lábnyomát adta. Még sáros is a cipő oídala. Elfelejtették letörölni neki, ő meg így ment benne haza.” Ütő Endre, a Magyar Állami Operaház címzetes főigazgatója a következőket írta ajándékába: „Tamási Áron úja: Azért va^ 1----------------1 _ T---------1 g^ yuiXA. c vuagGtil, IlUgy VaiaiIÜl otthon legyünk benne. Én nagyon jól érzem magam e mérsékelt övi Kárpát-medencében, csak jobban szeretném, ha örökös nyár lenne. A medve is szereti a hazáját, a telet mégis végigalussza. Ezért adom jelzésként is legkedvesebb papucs-cipőmet, mert ez kiegészítve egy ágyékkötővel már tökéletesen öltöztet és egyben boldoggá tesz.” A Budapesten tavasszal bemutatandó gyűjteménynek természetesen neve is van: Cipőpanteon. A „keresztanya” Für Anikó, a Madách Színház tagja. Szívhez szóló levelét ő is megírta: „Ha a cipőm beszélni tudna, énekelte Katona Klári az övéről, anno. Hát ez az immár csúf kis ma- musz tényleg sok mindent mesélhetne, hiszen az ő érdekesséTizenhat királyságot számoltam ösz- sze, és azokat sem fogom kihagyni. ge, hogy életem több mint harmadát kísérte végig. Kapcsolatunk már rátalálásom előtt kezdődött. Kisiskolás koromban is sóvárogva néztem osztálytársaim lábán a puha, meleg házicipőt. Azt gondoltam, aki ilyet hord, az még inkább otthon van otthon, hazaérkezve ebbe bújik bele, fizikailag is érzi az otthon melegét. Általában azoknál láttam ilyet, ahol hűvösebb fekvésű, hideg padlós, kevésbé jól fűthető volt a lakás. Hazaérkezve a szinte túl meleg központi fűté- ses otthonunkba hipp-hopp! megfeledkeztem a szőrmés papucsokról. Aztán teltek-múltak az évek és már a magam ura voltam, amikor megpillantottam őt, ha jól emlékszem, irreálisan olcsón, és abban a pillanatban világossá vált, hogy ő és én egymáséi leszünk, de hogy üyen sokáig, azt álmomban sem gondoltam. Jóban-rosszban mellettem volt, a Sirály, akkor Majakovszkij utcában, majd az eíső kerületi otthonomban, végül a színházi öltözőben melengette a lábam sok-sok hűvös estén, valamiféle komfortot lopva a kapkodó készülődésbe. Hiszem, ideje, hogy érdemei elismerése mellett nyugdíjazzam őt, de hogy egyszer a cipőpanteonba kerül, erről a dicsőségről sem ő, sem én nem álmodtunk.” Az alsó lépcsőfokon Esztergályos Cecília „aranygolyós’’ topánja Volcsánszky Zsuzsa felvételei Ez itt Tolnay Klári első cipője
