Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-12-03 / 49. szám

8 1997. december 3. Egy pozsonyi kiállítás margójára. Pillanatképek Annie Leibovitz életéből. Leplezetlen „bombák” Szabó G. László Van néhány bolondos történe­te... Gyerekes vigyorral meséli: vagy másfél évtizeddel ezelőtt, ami­kor többórás késéssel beállított ügyeletes szerelméhez, dühében a férfi kikapta kezéből a frissen előhívott filmtekercseket, és töp­rengés nélkül a kandalló füzébe dobta. Annié Leibovitz, az akko­riban már Amerika-szerte ismert és elismert fotográfus nem csi­nált nagy jelenetet. Toporzéko­lás helyett fogta a gépét, és az ol- vadó-sercegő filmek közé vágta. Aztán összeszedte a cuccait, és egy életre távozott. Legnagyobb szerelme azóta is - a sötétkamra. Vagyis a fotózás. Alanyaival sok­szor a hetedik mennyországban jár, máskor a pokol szálkás desz­káin, mezítláb. Keith Haring képzőművészt a saját lakásában fényképezte. Hogy eredeti le­gyen a háttér, Keith, nagy neki­buzdulásában, hullámzó fekete vonalakat pingált Annié szobájá­nak hófehér falára. Aztán a búto­rokat is átfestette. Szék, asztal, ágy, minden „összefolyt” a falak­kal. Keith Haring azonban ma­gát is „beolvasztotta” a képbe. Mezítelen testét ugyanolyanra festette, mint a szobát. Annié Leibovitz azonban még ennél is többet akart. Lecsalta őt az utcá­ra, és ott fotózta. Úgy, ahogy volt. Pucéran. Zebracsíkosan. Stilizált. Teátrális. Hiperrealista. Leginkább ezek a jelzők kísérik összetéveszthetetlen alkotásait. Mások kivételes látásmódját, stí­lusát, esztétikai érzékét, szelle­mességét, sajátos humorát, mély humánumát dicsérik. Magas, szálfatermetű nő, a leg­többször feketében. Léptei hosz- szúak, tekintetében nyoma sincs a fénynek. De az elméje világos­ság! Mozdulatai energikusak, gesztusai már-már férfiasak. Szí­vós, erős, határozott alkat. Pá­lyája 1970-től meredeken ível felfelé. A Rolling Stone fotósa­ként kezdett New Yorkban, ké­sőbb pedig a Life, a Vogue, a Ti­me, a Newsweek, az Esquire foglalkoztatta. Jelenleg a Vanity Fairnek dolgozik, és új albumá­nak anyagát gyűjti. Annié Leibovitz napjaink egyik leghíresebb és legjelesebb port­réfotósa. Nála nagyobb híresség­nek talán csak nemrég elhunyt kollégája s jó barátja, Robert Mapplethorp számított. Wa­shingtonban, a Smitsonian Inté­zet galériájában 1991-ben ő volt a második élő fotográfus - és az egyetlen nő! akinek alkotása bekerült a világ legértékesebb portrégyűjteményébe. 1996-ban olimpiai arcképeivel aratott osz­tatlan sikert. Világhír ide, világ­hír oda, Annie Leibovitz ma, negyvennyolc évesen is azt mondja: „Munkáimat látva gyakran kétségbeesem. Sokszor ugyanis csak a tíz százalékát tu­dom megvalósítani annak, amit elképzeltem. Nem azt látom a képen, amit a fejemben. Talán mert nem vagyok elég gyors, elég ügyes, talán mert megelőz a pillanat...” Első képeit, még gyerekként, fény­képezőgép nélkül komponálta. Édesapja a légierőnél teljesített Grahamnél tanult, közben ren­geteget fényképezett. Eleinte én is a családunk hétköznapjait örö­kítettem meg. A Rolling Stone ti­zenkilenc éves koromban közöl­te első képemet. Egy izraeli kibucban dolgoztam hatvanhét nyarán; gyümölcsöt szedtünk, és én lefotóztam pár elhagyott lét­rát a fák között. Miután megje­lent a kép a lapban, újabb és újabb lehetőségeket kaptam. A legnagyobbat 1975-ben, amikor végigfotózhattam a Rolling Stones turnéját. Pedig nem vol­tam én rockfotós egy percig sem, inkább csak fotóriporter. Nehéz feladat volt. Mick Jaggerék mel­lett rászoktam ugyanis a drogra. Nem sok hiányzott hozzá, hogy tönkretegyem az életem. Sze­rencsére még időben eljött a pont, amikor azt mondtam, vé­ge, és abba is hagytam. De nem „Sokszor csak a tíz százalékát ______tudom______ me gvalósítani ______annak,______ am it elképzeltem.” szolgálatot; ezredes volt, gyakran költözött a család. Hat gyerekkel persze nem könnyű a vándor­élet, főleg ha egytől egyig eleve­nek. Annié legtöbbször a hátsó ülésről nézte az elsuhanó tájat. .Általában két-három évente keltünk útra. Pokoli távolságo­kat tettünk meg. Sokszor napok­ba telt, míg megérkeztünk a kije­lölt helyre. Én egész úton fejben fényképeztem. Bámultam kifelé az ablakon, és nyomkodtam a képzeletbeli gombot. Ez volt az egyetlen szórakozásom. Tizen­nyolc évesen festészetet tanul­tam San Franciscóban. Akkori­ban minden kép a rettenetről szólt. A vietnami háború bizo­nyos fokig mindannyiunk életét felkavarta. Fotózni igazából anyám hatására kezdtem el, aki balett-táncosnő volt. Marta kevesebb, mint nyolc évembe telt, míg teljesen kivetkőztem a turné emlékeiből.” Közben megszállottan dolgo­zott. Ott volt a woodstocki fesz­tiválon, az Apollo 17 fellövésé­nél, John Lennon koncertjein, Nixon nyomában. Sztárokat, po­litikusokat fosztott meg nimbu­szuktól, a zenében pedig az energiát kereste. Képeivel soro­zatban „robbantott”. Minden egyes felvétele, portréja kedé­lyeket borzolt. „Akkoriban szinte vámpíréletet éltem. Nappal ritkán láttak, éj­szaka annál gyakrabban. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem, kilehelem a lelkem. Ma már job­ban figyelek magamra, nem ha­gyom, hogy elnyeljen a képek vi­lága. Az viszont így is gyakran megtörténik velem, hogy fotózás miatt lekésem a repülőgépet. Fi­atal koromban sokszor nem is mentem haza. Ott éltem, ott aludtam a száradó filmtekercsek között. Az évek múlásával aztán változik az ember. De a szenve­dély marad. Mick Jagger egyszer azt nyilatkozta rólam, hogy a végeredmény kedvéért képes va­gyok halálra gyötörni az alanyo­mat. Lehet, hogy igaza van. Nem tudom. Vannak azonban olyan helyzetek is, amikor nekem kell rengeteget kibírnom. A múlt hé­ten például tizenkét órát vára­koztam a tengerparton, hogy egy híres szörfbajnokot a megfe­lelő fényviszonyok mellett fotóz­hassak. Iszonyú hideg volt, majd megfagytam, tizenöt perccel a fotózás előtt kék volt az ajkam. Vagy pár évvel ezelőtt, amikor Demi Moore-ral dolgoztam... Ti­zenhárom órán át vártam, míg az egész testét befestették. Mert azt találtam ki, hogy festett öltö­nye legyen.” Ezt megelőzően, 1991 júliusá­ban egy másik fotóval sokkolta a világot. Demi Moore nyolc hóna­pos terhesen, mezítelenül állt a gépe elé. Ez is a Vanity Fair cím­lapja volt, amelyet Amerikában több helyütt is obszcénnek titu­láltak. Annié Leibovitz képei az­óta is „időzített bombák”. A „robbanásveszély” csaknem minden alkotásánál fennáll. Sting mezítelen testét aranyfes­tékkel vonta be, és a lebukó nap fényébe állította. Joe Dallessand- rót, a Je t’aime főszereplőjét síró csecsemővel a karján fényképez­te le. Cindy Crawfordot örök Évaként, csupasz testén tekergő­ző kígyóval. Cári Lewist a start pillanatában, „izzó” állapotban. Martina Navratilovát az idő megállíthatatlan kerekével. Wil- lem Dafoe-t köldökéig nyitott fe­kete bőrdzsekiben. De fotózott már börtönben is. Karácsonyt a rácsok mögött. Szarajevóban ké­szült sorozatán a születés és a halál pillanatát is megmutatja. Két pár használt cipő egy kifosz­tott élelmiszerbolt hűtőpultján. Vércsíkok egy földön fekvő, gaz­dátlan kerékpár mellett. Döbbe­netes erejű képek! Erős, energi­kus, megállíthatatlan. Még a ri- nocérosznak is a bőre alá lát. „Számomra a fotózás olyan, mint a szeretkezés - állítja. - Ak­kor élvezem igazán, ha látom, érzem, hogy a másiknak is jó.” Lefotóztam én már magamat is természetesen. De azok a képek soha nem tetszettek. Ezt a port­rét Róbert Mapplethorp készítet­te rólam 1983-ban. A néger férfi­akról szebb portrékat csinált, sokkal szebbeket. Én viszont nem vagyok sem néger, sem fér­fi, és hadd mondjam ki azt is: olyan szeretnék lenni mindig, amilyennek ő látott.” Vanity Fair, 1995. februári szám. A címlapon: Brad Pitt. „Az imidzséből indultam ki. Ab­ból, hogy Amerikában ő a golden boy. Aranysárga bőrszerkóban és tűzpiros ingben fényképeztem, lobogó szőke úgy komponáltam, jék az egyéniségét, az érzékiségére azt akartam sabbá tenni. Neki n „Ezt a képet különösen szeretem. Pelé lába mellett Whoopi Gold- berg a tejjel teli fürdőkádban. Ez elég régi felvétel. Whoopi kezdő színésznő volt akkoriban. Láttam őt egy filmben, amelyben a lány, akit játszott, ki akart bújni a feke­te bőréből, és csak súrolta, súrol­ta, hátha alatta fehér lesz. Ebből a jelenetből indultam ki, amikor a kádba fektettem. Hideg fehér festék helyett langyos tejben lu­bickol. Már csak a vaj hiányzik. Ha az is meglett volna, ma el­mondhatná: én voltam az egyet­len ember az életében, aki tej- ben-vajban fürösztötte.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom