Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-26 / 48. szám
Kultúra 1997. november 26. 13 Benkő Géza: „A színházban tanult alázat a magánéletemre is kihat” Felrázni a szellemi életet Prikler László felvétele Zsebik Ildikó Valószínűleg kevesen tudják rólad, hogy az érettségi vizsgákat követően először a prágai református teológián kezdted meg tanulmányaidat, s csupán egy év elteltével döntöttél úgy, hogy a színház lesz az életed. Ma hogy érzed, helyesen tetted? Meggyőződésem, hogy igen. Nekem ugyanis a színház az igazi otthonom, a világot jelentő deszkákon vagyok az, aki valójában vagyok. Ráadásul vallom, hogy az igazi művésznek „Az eufórikus boldogság az én életemben is ritka.” pozitív értelemben - megvan a maga végzete. Ami pedig a teológiát illeti, én ezt a választást sem tartom ott és akkor tévedésnek, sőt talán be kellett volna fejeznem az egyetemet, hisz mai tudásom még alaposabb, sokrétűbb lenne. Az is igaz viszont, hogy akkor öt év hátrányban lennék önmagámmal szemben a színpadon. Manapság egyébként - bár tiszteletben tartom mások vallásosságát, hitemet igen, ám vallásomat nem gyakorolom. Mi játssza a legfontosabb szerepet a pályádon: a tehetség vagy pedig az elvégzett munka? Főiskolásként Milos Pietor rendező úr az egyik órán a következő kérdést intézte hozzánk: Mit gondolnak a következő szituációról? Létezik két színész, egyazon szerep. Az egyik 80 százalékos tehetséggel van megáldva, ám a produkció sikeréhez mindössze 20 százalékos munkával járul hozzá. Társa tehetsége mindössze 20 százalék, ám az elvégzett munka a 80 százalékot is meghaladja. Vajon melyikük alakítása lesz jobb? „En Klskövesden vagyok otthon... Némi vita után olyan döntést hoztunk: valószínűleg a kevésbé tehetséges, ám szorgalmas kollégáé. Bár fogalmam sincs arról, hogy belém hány százaléknyi tehetség szorult, én is osztom egykori évfolyamtársaim véleményét. Pillanatnyilag milyen szerephez lenne leginkább kedved? Én hihetetlenül sok jó szerepet játszom, igazán nincs okom panaszra. Ám ha meg kellene neveznem pillanatnyi szerepálmom, akkor Jozef Ignác Bajza: Barátunk, René című művének kétszereplős változatát említeném. Egyébként milyen tulajdonságok jellemzőek rád? Egyrészt hihetetlenül türelmetlen vagyok önmagámmal szemben, azonnal tökéletesen megformált figurát szeretnék mutatni a próbákon, hogy azt már „csak” még tökéletesebbé varázsoljam. Másrészt úgy érzem, élvezem embertársaim bizalmát, ugyanis sokan lelki szemétládájuknak használnak. Furcsa mód, engem meg ez egyáltalán nem fáraszt. Boldog ember vagy? Engem is folyamatosan érnek apró örömök, tehát általában ilyen-olyan okom mindig van a boldogságra. Az eufórikus boldogság viszont az én életemben is ritka. Mire vagy a legbüszkébb? Arra, hogy a színházban tanult alázat a magánéletemre is kihat, s hogy szüleim büszkék színházi alakításaimra. Optimistán látod a felvidéki magyar kultúra jövőjét? Ha az utóbbi idők színvonalas színházi bemutatóira gondolok, feltétlenül. Érzem a szín- házcsinálás akarását. Talán ha kevesebb lenne a belső torzsalkodás, még olajozottabban mehetne a munka. Mindehhez persze a nézők aktív támogatása is kell. Élted elmúlt tíz évét szűkebb szülőföldedtől, a Bodrogköztől távol töltötted. Mit jelent ma számodra ez a táj, az ott élő emberek? Egyértelműen az otthonomat. Én Kiskövesden vagyok otthon. Ott lenne a legcsodálatosabb dolog színházat csinálni, és a kultúrán át felrázni a vidék szellemi életét. Milyen kár, hogy nagy valószínűséggel mindez csak beteljesületlen vágy, álom marad! Heti kultúra----------------Kö nyvespolc Fülöp Antal: Piszkos ember „És itt van!... Mintha egymást folytató feszült álmok során át érkezett volna, ahogy hamvas szárnya, fehérbe simulva, spirális pályája utolsó, nyflsebes ívére siklik, könnyeden, akár egy tóra, annak tudatában, hogy lepedőburkom alatt felkészülésem már megtörtént... Egy pillanat, az észrevétlen- ség egy - talán - meg sem villanó pillanata alatt, már su- hanásában vagyok, felívelő szárnyamon még lámpák fénye viliódzik el, ahogy a hunyorgó tágasság felé emelkedtem, szinte beleszédülve csillagfényhálóval beszőtt mélységébe... S mintha egyszerre megbénultam volna, egy másik, láthatatlan, fölém feszülő hálónak ütközve, melynek szövését azonban nem érzem, valami körém gerjesztett erőtér tart egyszerre fogva, és lefelé kényszerít, sötét épülettömbök közt meredő csupasz fák közé, le a hóval borított föld felé, s akár egy lidérces álomban, szárnyam fehérbe simuló tisztaságára, ahogy széttárva súlyomat nehéznek érzi, mocskos, bagóié színű váladék freccsen, majd egészen fekete, s érzem, amint a rejtőző alattomosság, valahol ott a közelemben, kielégülve elenged...” Fülöp Antal regénye, amely eredetileg a Madách-Poso- nium könyvkiadó gondozásában jelent meg, évekkel ezelőtt Madách-díjat kapott. A kötet második kiadása a közelmúltban jelent meg, ami kisebbségi irodalmunkban ritka jelenség. Kiállítás Száz naiv festmény Pezinokban, a Szlovák Nemzeti Galéria ottani kiállítótermében, a most felújított Schaubmar-malomban száz naiv művész alkotásait láthatják ezekben a napokban az érdeklődők. Regény ed Dixon házacskájában sem beszéltek sokat a nyilvános gyűlés után. Legalábbis nem fölöslegesen. Keménykötésű férfiak gyűltek ott össze. Tapasztalt halászok és vadászok, akik ritkán beszélgettek, ha egymás között voltak, és ha beszélgettek, akkor csak férfidolgokról, férfinyelven, nőket nem engedtek be maguk közé. Most olyan hangosan kiabálhattak, ahogy akartak. Red házát baráti körének tagjai vigyázták, beparkolt autókban ülve. Lányai, Melanie és a húga a szobács- kájukban feküdtek, de nem aludtak, hogy is alhattak volna, amikor annyi férfi volt a házban. Suttogva beszélgettek. Megszokták már az ilyen éjszakázást, különösen az utóbbi három évben, az anyjuk halála óta. Attól kezdve gyakran jöttek össze apjuk barátai a házban. Késő éjszakáig maradtak ott, aztán szürkületkor puskával a vállukon kimentek a nem messze fekvő mocsaras erdőbe, amelyen a Fekete-patak folyt át. Néha fehér lepedőt terítettek magukra, arcukat, fejüket hegyes, magas fehér csuklyával födték el, amelybe a szemük magasságában két lyuk volt vágva.- Hány híd vezet az iskolákFekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 23. rész hoz? - kérdezte Red. Az asztal sarkán ült, mindig valami magasabb helyet választott magának, hogy mindenki lássa, amikor beszél. Itt a maga emberei között volt, megeredt a nyelve, és ő élvezettel nézte hallgatósága arcát.- Ez a négy - felelte az egyik vendég és ujjával Lamington térképének négy pontjára mutatott.- Mennyi dinamit kell ahhoz, hogy felrobbantsuk mind a négyet? - kérdezte Red tárgyilagosan, mintha a suprettje pultja mögül azt kérdezte volna a vevőtől, hogy mennyi szalámit kér. A kérdést ahhoz a barátjához intézte, aki kiismerte magát a robbanóanyagokban. A hajdani bányász gondolkozni kezdett, számolgatott valamit az ujjain, aztán tovább gondolkozott. - Harminchárom patron - felelte végül szakértőhöz illő határozottsággal, és nagyot húzott az előtte álló konzervdobozból, amely a Budweiser sör feliratot viselte.- És hány darabunk van már?- kérdezte Red türelmetlenül. - Hogy hány patronunk?- Hát mi másunk, az istenit? A bányász elnevette magát. - Te még mindig azt hiszed, hogy a dinamitot szabadon lehet vásárolni, mint a sörétet. A dinamithoz engedély kell, azzal nem lehet tréfálni.- Hány darabunk van már, a többi nem érdekel - mondta Red.- Épp tegnap számoltam.-No és? - kiáltott rá Red a barátjára. Nem bírta az ilyen időhúzást.-Huszonkilenc.- Mennyi idő alatt tudod felhajtani a többit? Holnapra? - kérdezte Red.-Megbolondultál? Fogalmad sincs, mi minden kell ahhoz. Először...- Ez nem érdekel - szakította félbe Red a robbanóanyagszakértőt. -Azt akarom, hogy minél előbb megszerezd, érted?- Föl akarod robbantani a hidakat...? - kérdezte az egyik férfi, aki nem volt olyan vad, mint a többi, és csak azért tűrték meg itt, mert jól értett a motorokhoz. Örökösen autók alatt feküdt és babrált a beleikben; olcsón, sőt ingyen is javította a barátai agyonnyúzott tragacsait; legtöbbjüknek kis fehér teherautója volt, puskahevederrel ellátva. Red nem felelt, de a tekintete felelt helyette. Szigorúan nézte a hídrobbantást emlegető férfit, aztán a többiekre pillantott feszülten várva, mit szólnak a dologhoz. allgatott, tetszett neki, hogy mindannyian elcsendesedtek, mint a gyűlésen, amikor Dóra Clairwater szavaira vártak. Aztán rosszallóan megcsóválta a fejét.- Az ember hányingert kap tőletek - szólalt meg végre. - Vénasszonyok vagytok, beszart vénasszonyok. Szar van az ereitekben vér helyett. Tele vagytok szarral. - A padlóra köpött.-Veled tartunk, Red, de a fene egye meg, ha elkapnának bennünket. Nekem családom van - mondta a robbanóanyag-szakértő.- Nekem is van családom - szólalt meg másvalaki a helyiségben.- Mindnyájunknak van családja, nem? - izgult föl Red. - Miért csináljuk ezt, ha nem a gyerekeinkért, a családunkért, a városunkért, az államunkért, Amerikáért!?- Ezt mondd a rendőrségnek.- Milyen rendőrségnek? A rendőrök a mi pártunkon állnak.- Az nem biztos; az utolsó percben ellenünk fordulhatnak. Nekik is van családjuk.- Nyaljátok ki a seggemet a családotokkal együtt - csattant föl Red, és oldalra fordulva megint a padlóra köpött. Dühösen lóbálta a lábát és lihegve lélegzett, mint verekedés után.-Te! Azt, hogy így beszélj a családomról, azt nem tűröm el! - kiáltotta egy magas termetű, aránylag még fiatal ember, fölállva a helyéről. Noha Red az asztalon ült, a másik egy jó fejjel magasabb volt nála. Szétterpesztette a lábát, és a szeme megvillant.- Nem, Red, ezt nem tűröm! Csinálj a majmokkal, amit akarsz, akár föl is robbanthatod őket a hidakkal együtt, de a családomat hagyd békén, mert ha nem, drágán megfizetsz érte. (folytatjuk)
