Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-11-05 / 45. szám

Sport 1997. november 5. Jan-Owe Waldner véget vetett a kínai egyeduralomnak Akit Gullit Pozsonyban pihentetett Már be akarta fejezni... A győztes fekvőpihenője a manchesteri diadal utáni pillanatokban CTK-felvételek Zola, a játékmester Zsigárdi László______________ Még tizenhét éves sem volt, amikor döntőt játszott a buda­pesti asztalitenisz Európa-baj- nokságon a négy évvel idősebb honfitársa és barátja, Michael Appelgren ellen. A kontinensvi­adal felfedezettje olyan nyu­godtan és szenzációsan ping­pongozott, hogy szinte őrületbe kergette a nagy esélyest. Már mindenki az új csillagot ünne­pelte, hiszen az első két szettet magabiztosan megnyerte, ám a tapasztalt és kemény fából fara­gott favorit mégis felkelt a pad­lóról és fordítani tudott. A vere­ség ellenére hatalmas tapsot ka­pott a közönségtől Jan-Owe Waldner. Stellán Bengtsson, a svédek minden idők talán legjobb asz­taliteniszezője a következőket mondta a fiatal tehetségről: „Már most, tizenhét évesen töb­bet tud, mint amikor én hetven­egyben, Nagojában világbajnok Jellemző értékelés: Waldner szinte cso­dákat művelt, min- den sikerült neki. lettem. Ha valaki, akkor ő a kö­zeljövőben legyőzheti a kínaia­kat...” Kellettek-e ennél elismerőbb szavak! És Bengtsson nem téve­dett. Hét évvel később véget ért az ázsiaiak egyeduralma férfi Útban az újabb vb-cím felé egyesben. Ez szenzáció volt a ja­vából, hiszen a vb-fináléban Jan-Owe Waldner és honfitársa, Jörgen Persson mérte össze ere­jét. Két évvel korábban, Delhi­ben ugyanilyen pozícióban volt, de a címvédő Jiang Jia-liang „le­mosta” őt. Mint később kiderült, Waldner már a döntő előtt ma­kacs gyomorfertőzéssel bajló­dott. Talán ha egészséges lett volna, megszorítja a kínait... Akkor, 1989-ben a dortmundi Westfalenhalléban már ő volt az esélyes, s ezt ellenfele, Persson is elismerte. Főleg azért, mert a csapatversenyben, melyet nem kis meglepetésre a svédek nyer­tek a kínaiak előtt, Waldner szinte csodákat művelt, minden sikerült neki. Sokan azt mond­ták, akkor is legyőzte volna el­lenfeleit, ha becsukott szemmel pingpongozik! A német közön­ség szívébe zárta a huszonnégy éves, szimpatikus skandináv fi­út. Úgy szurkolt neki, mintha hazai versenyző lett volna. Steffan Fetzner, a németek leg­jobbja a finálé előtt kijelentette: „Ő a világ legjobbja, egyszerűen utánozhatatlan, amit a zöld asz­talnál művel!” Végre sikerült a Waldner- bravúr, a korábbi balszerencsés finálék után Dortmundban fel­jutott a csúcsra - teljesen meg­érdemelten. A diadalt követően kijelentette: „Már a nyolcvan­hatos prágai Európa-bajnoksá­gon is jó formában voltam, hi­szen két aranyérmet szereztem, majd megnyertem a francia és a német nemzetközi bajnokságot, sőt aTOP 12-n is diadalmaskod­tam. Szinte biztos voltam ab­ban, hogy nyolcvankilencben megnyerem a világbajnoksá­got!” Nem úgy indult a dortmundi vb- döntő, hogy drámai csatával ér majd véget, ugyanis Waldner Az idén májusban Manchesterben újra felállhatott a dobo­gó legmagasabb fokára. 2:0-ra és 20:19-re vezetett Persson ellen. Az első meccslab­dát elszórakozta, s ezután hibát hibára halmozott. Ellenfele azonban nem adta fel, a sírból hozta vissza a meccset, és egyenlített. Évekkel később el­árulta, ha megint kikapott vol­na, szögre akasztja a pingpong­ütőt... Összeszedte minden erejét, és sikerült talpra állnia. Amikor megnyerte a dortmundi világ- bajnokság férfi egyesét, a Westfalenhalle egy emberként ünnepelte őt. Glenn Östh edző­nek könnyes szemmel csak eny- nyit mondott: „Köszönöm, na­gyon köszönöm, mester!” Arra a kérdésre, hogy mi a kü­lönbség a delhi és a dortmundi Waldner között, mosolyogva ezt válaszolta: „Öt kiló...” Az AIK Stockholmot és a lóverse­nyeket kedvelő Waldner azzal búcsúzott Dortmundtól, hogy nem ez volt az utolsó vb-diada- la. Nyolc évet kellett várnia a kö­vetkezőre! Az idén májusban, Manchesterben újra felállhatott a dobogó legmagasabb fokára. Ezúttal is szemet gyönyörködte- tően asztaliteniszezett, sorra aratta a látványosabbnál látvá­nyosabb győzelmeket. A finálé­ban szóhoz sem engedte jutni a fehérorosz Szamszonovot, aki ezt megelőzően négy kínait bú­csúztatott, Waldner csupán egyet. De hát ilyen a sorsolás... Szamszonov igencsak elismerő­en nyilatkozott döntőbeli ellen­feléről: „Már az első játszma után éreztem, nem sok keresni­valóm van ezen a meccsen...” Jan-Owe Waldner október har­madikén múlt harminckét éves, s úgy gondolja, még nem mond­ta ki az utolsó szót: „Ez a man­chesteri siker új erőt adott, s re­mélem, egy-két diadalt még el­könyvelhetek. De azért lassan a visszavonulás gondolatával is kell foglalkoznom...” Vajon meddig folytatja? Szabó Krisztián Ha valaki eddig azt hitte, hogy a Chelsea egy középcsa­pat, és a tipikus szigetországi labdarúgást erőlteti, ugyan­csak tévedett. A Slovan elleni KEK-találkozókon láthattuk, milyen a foci, ha magas szin­ten művelik. Az angolok jó színben tűntek fel, és köny- nyen meglehet, hogy a döntő egyik résztvevőjét láthattuk Pozsonyban. Ruud Gullit edző együttesében több nagy név is szerepel, ám a csapat irányítója a kis „nagy” ember: Gianffanco Zola. Az alacsony termetű olasz a tavalyi idény­ben érkezett a Chelsea-hez, és mindjárt az év futballistá­jának választották Angliá­ban. Játéktudását megcso­dálhattuk, ha csak felvételről is, a Slovan idegenbeli mér­kőzésén. Zola kimagaslóan a mezőny legjobbja volt. Ördö­gi cseleivel, váratlan húzásai­val nemegyszer hozta zavar­ba a szlovák kupagyőztes vé­dőit. Az egész találkozón vé­gig hajtott, s bár nem rúgott gólt, oroszlánrésze volt a 2:0- s győzelemben. A pozsonyi visszavágón sajnos nem lé­pett pályára, így nem láthat­tuk akcióban a kékek kedven­cét. Az edző megengedhette magának azt a luxust, hogy legjobb játékosát pihentesse a soron következő megmé­rettetésekre. Ki is ez a fiatalember? Zola Szardínián született, és ott is kezdett játszani a Nuorese csapatában. Húszévesen a harmadosztályú Torres szer­ződtette, ahol nyolcvannyolc mérkőzésen huszonegy gólt lőtt. Ez nem kerülte el a nápo­lyi vezetők figyelmét, és egy­millió márkáért már vitték is. Sokáig azonban nem termett babér számára a Vezúv váro­sában. Bekerülni abba a csa­patba, ahol többek között olyan játékosok rúgták a lab­dát, mint: Maradona, Careca, Camevale vagy Alemau csep­pet sem volt könnyű, ám ami­kor elkezdődtek Maradona kicsapongásai, fokozatosan kulcsemberré nőtte ki magát. A válogatottba is meghívták, de egy ideig itt is csak másod- hegedűs volt. Akilencvenné- gyes világbajnokságon is csak egyszer lépett pályára Nigéria ellen, és pár perc elteltével ki­állították. Ugyanebben az év­ben Scala edző a Parmába csábította, ahol igazi világ- klasszissá nőtte ki magát. A kék-sárga csapat színeiben megnyerte a KEK-et, az Olasz Szuperkupát és a 94/95-ös idényben az UEFA-kupát is. Zola brillírozott, a bajnokság­ban majdnem minden máso­dik mérkőzésen gólt lőtt. Ek­kor vetett szemet rá Ruud Gullit, a Chelsea játékosedzője és 4.5 millió fontért meg is szerezték. így emlékezik: „Pármát nem le­hetett összehasonlítani Ná- pollyal, ahol zajlik az élet. A helyiek, a forróvérű déliekkel szemben sokkal józanabbul ítélik meg a dolgokat, köztük a focit is. Miért fogadtam el az angolok ajánlatát? Felhívtam a csapatban játszó Di Matteót és Viallit, akik csak ennyit mondtak: Gyere, nem bánod meg - így hát igent mond - tam.” A mester szerint Zola Nagy harcban Szavicsevics- csel (balról) CTK-felvétel volt az utolsó láncszem, amely hiányzott a gépezet­ből, és nem beszélt a levegő­be, azt az eredmények bizo­nyították. Jelenleg tehát a Chelsea-nek nyújt megfizethetetlen szol­gálatokat, és nagyon elége­dett mostani környezetével. „Angliában az emberek bo­londulnak a futballért, ferge­teges hangulatot tudnak va­rázsolni a nézőtéren. Akkor is ünnepelve fogadtak, amikor legyőztük az angolokat a Wembleyben. Kívánom min­denjátékosnak, hogy megta­pasztalhassa, milyen is a lab­darúgás a foci szülőhazájá­ban” - mondta Zola, aki mára elnyerte az egész futballvilág elismerését. Mennyit ért Erban nyolcadik helye? Róbert Erban tavaly a nyolca­dik helyen ért célba férfi kajak ötszáz méteren az atlantai olimpián. Azt kérdezték tőle: Mit tett azzal a pénzzel, amit érte kapott? „Húszezer koro­nával ajándékoztak meg, de tisztán mindössze tizenötezer maradt. Ez az egész olimpiai jutalmam. Én azonban nem azért mentem az ötkarikás já­tékokra, hogy pénzt keressek. Mikor nyolcadik lettem, olyan boldogság árasztott el, hogy semmire sem volt szükségem, és a pénzre nem is gondoltam. Később beszéltem a portugá­lokkal. Ők csak a döntőbe kerülésért tízezer dollárt kaptak. Hozzájuk képest a mi jutalmunk nevetséges ösz- szeg.” Mit tanul Szalay a páston? Hat csapatvilágbajnoki címe után is van mit tanulnia Szalay Gyöngyi kiváló magyar párbajtőrvívónőnek: „Most például a lábszúrást gyakoro­lom, mert hiányzik a repertoá­romból. Edzőmmel, Borosné Eitner Kingával, akihez egyéb­ként továbbra is ragaszkodom, már el is kezdtük a munkát. Korábban a csuklószúrás sem ment nagyon, de úgy már sike­rült tust adnom versenyen is. Szóval, fejlődhetek még.” Hingisnek nem hiányzik az apja Martina Hingis, a női tenisz je­lenlegi legfényesebb csillaga már tíz éve apa nélkül él. Hingis Károly ugyanis Kassáról figyeli lánya boldogulását a fe­hér sport magaslatain. A prá­gai Sport Volno magazinjában megkérdezték a világsztártól: Sohasem hiányzott az apja? Válasza meghökkentő: „Nem, soha, mert édesanyámmal ki­váló a viszonyom. Apu ma a sajtóban elmarasztal azért, mert csak elvétve lát. De én harminc-harmincöt héten át Martina Hingis, a világjáró svájci teniszcsillag CTK-felvétel úton vagyok, így ugyancsak nehéz meglátni engem.” Kolczonay imádja a vívást Negyvennégy évesen sem gon­dol a visszavonulásra Kolczonay Ernő magyar pájbajtőrvívó: „Ha arra kíváncsi, meddig vívok még, nem tudok dátumot mondani. Addig csinálom, amíg jólesik, amíg bírom, amíg élvezem. Hogy meddig élvezem? Amíg többször nyerek, mint vesztek. És ez egyelőre így van, még versenyre késztetem a fiatalo­kat. Sajnos, ma kevesen szere­tik a vívást, sokan muszájból csinálják, én ma is imádom!”

Next

/
Oldalképek
Tartalom