Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-11-05 / 45. szám
2 1997. november 5. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A bestia Tokody Ilona szabadon szeret szárnyalni. De vezetni is imád, nemcsak énekelni. Minden órában zene A film Douglas Preston és Lincoln Child bestsellere alapján készült. Préston valaha a New York-i természettudományi múzeumban dolgozott, életének ez a szakasza ihlette a könyvet és a belőle készült filmet. A bestia sok-sok ismert hollywoodi produkció elegye. Az Indiana Jones-fil- mek egyes motívumait éppúgy felfedezhetjük benne, mint a Jurassic Parkét vagy a Nyolcadik utas: a Halálét. Az alkotók minden idők leghatásosabb thrillerét akarták létrehozni. Ennek a nagyra törő ambíciónak az eredménye finoman szólva is kétes. A film mintha minden eddig látott hasonló műfajú munka paródiája lenne. Ahogy mondani szokás: a kevés több lett volna. A néző adrenalinszintjének „csúcsra járatása" érdekében mindent bevetnek: a titokzatos dél-amerikai sátánjelképet, a „kothogát”, amelynek szerepére csak a film végén derül fény, aztán egy áltudományos elméletet a vírusról, amely az emberi génállományba jutva alapvető fizikai változásokat idéz elő. A film fő produkciója persze a „bestia". „Ez a lény testesíti meg az iszonyatot, amellyel szemben tehetetlen vagy” - mondja a négy és fél méter hosszú, másfél méter magas, 680 kiló súlyú, részben mechanikusan, részben a digitális technika segítségével mozgatott modell tervezője. „Azt akartam, a lény megjelenése annyira gusztustalan legyen, hogy már a puszta érintését se lehessen elviselni.” Nos, ez sikerült. S ha valakinek kedve kerekedne egy éjszakát a múzeumba zárva vele tölteni, nézze meg A bestiát! Olyan nagyon nagyot nem fog csalódni. Ha pedig mégis, nyugodtan szidja az alkotókat. Olykor-olykor ők is bestiák. Heti hír Ford jó fiú lesz „Ezután csak jó fiú leszek!” Épp az Air Force One-ban nyújtott remek szerep után fogadkozott így Harrison Ford, hozzátéve, ugyancsak elege van már abból, hogy a komisz forgató- könyvek mindig csak má- sodhegedűsi szerepet kínálnak neki, ehhez pedig már semmi kedve. Hogy betartja-e ígéretét, senki sem tudja, az viszont biztos, hogy Ford némileg megenyhülve rögtön azt is kibökte: „Mindig azt csinálom, amit jónak látok...” Ez vonatkozik az újabban fülébe fűzött aranykarikára is... Az érzelmekről keveset... Larry Rienerman felvételei Réfi Zsuzsanna _____________ Im ád vezetni. Szerinte ugyanis az autóval való közlekedés kicsit hasonlít a színpad világához, ugyanúgy százszázalékos koncentrációt követel és próbára teheti az embert, hogy mire képes. Figyelem és fantázia kell mindkettőhöz. Ráadásul a kocsiban is szabad ember. Bár e világjáró operaénekesnő a színpadi szárnyalást szereti a legjobban, amikor biztos szereptudással és tökéletes technikával valóban feloldódhat a zenében. Sőt úgy véli, a színpadon még őszintébb lehet, mint a mindennapokban. Hiszen akkor hiteles egy alakítás, ha a művész valóban az adott szereplő életét éli. Tokody Ilona magánemberként sokkal zárkózottabb, s nem szívesen beszél az érzelmeiről. „Az életben az ember nem járkálhat nyitott szívvel. Ráadásul azt gondolom, a császár mindig megtartja saját titkait. Addig érdekes valaki, addig van meg a varázsa, amíg nem tudunk róla mindent, s a misztikumot meg kell őrizni. A művész nem adhatja ki magát, nem lehet csak érzelmi lény. A legbelsőbb problémákat pedig úgyis magának kell megoldania, fölösleges bárkinek mesélgetni róluk. Sajnos, sokan visszaélnek azzal, hogy a művészek sokkal sebezhetőbbek. Ettől függetlenül szeretem az embereket, fontosak számomra az emberi kapcsolatok. Teljesen egyetértek Dé- mokritosszal, aki szerint semmit sem ér annak az élete, akinek nincs egyetlen barátja sem. Ezeket a viszonyokat ápolni kell, bár nekem néha nincs elég időm, hiszen rengeteget utazom külföldi turnékra, de azt gondolom, a kapcsolatokban nem a találkozások mennyisége, hanem az intenzitásuk számít. Van olyan barátom, akivel félévente beszélünk egymással, de tudom, hogy ő mindig van és lesz nekem. Ez az igazi szeretet.” A mai napig ugyanolyan örömmel fogadja a rajongókat, az autogramkérőket, pedig az eltelt két évtized alatt, míg bejárta a világ nagy operaszínpadait, s olyan partnerekkel énekelt, mint Jósé Carreras vagy Plácido Domingo, megszokhatta a népszerűséget. ,A közönség szeretete számomra most is ugyanolyan megható és meglepő, sőt zavarba hozó, mint pályám kezdetén. S ha látom, hogy a nézők néhány órára elfelejtették a gondjaikat, az engem is boldoggá tesz és feltölt. Szeretek adni. Számomra ez természetes, hiszen néptanító papámtól azt tanultam, mindenkin segíteni kell, akár művészi élménnyel, akár egy-egy emberi gesztussal. S mivel mindenben maximalista vagyok, addig gyötröm magam, míg a legjobb produkcióval nem tudok a publikum elé lépni.” Persze nemcsak a muzsikáról szólnak a napjai... „Bennem a nap minden órájában szól a zene, de emellett rengeteg minden érdekel, nyitott szemmel szeretek járni a világban. Nem tudom, mi az, hogy unatkozni. Rettentő nagy tudásvágyat oltottak belém. Élvezettel olvasom a filozófiai, pszichológiai műveket, mostanában Jung könyvei sorakoznak az ágyam mellett, de szívesen megnézek egy-egy jó színházi előadást vagy balettprodukciót is. A jó erőnlétért pedig naponta tornázom. A rajzfilmeket külön imádom, valószínűleg a bennem lakó gyermek miatt élvezem ennyire ezeket a produkciókat. De a kreatív házimunkákban, amelyekben szabadon engedhetem a fantáziámat, is remekül érzem magam. Szívesen főzök például, de képtelen vagyok valamit kétszer ugyanúgy elkészíteni. Mindent úgy és annyiszor szeretek csinálni, amíg örömet találok benne.” Azért ez a hivatás valahol rabszolgamunka is, hiszen folyton oda kell figyelni arra, hogy mit eszik, mit iszik, mikor fekszik le a művész, s a napi gyakorlás nagyon ritkán hagyható el. ,Amikor Szegeden még zeneiskolába jártam, s kiválasztottam magamnak a fuvolát, teljesen beleőrültem a hangszerbe, egész nap muzsikáltam. Míg a többiek játszottak, rohangáltak, szórakozni jártak, én zenéltem. Egy percig nem éreztem ezt áldozatnak, ma is ugyanígy tennék. Olyan nincs, hogy nekem ne legyen feladatom, nincs az a tökéletes szereptudás, amelyen még ne lehetne javítani. Hónapokig készülök a fellépéseimre, „Mindig mindenben maximalista vagyok...” s valóban mindent alárendelek az éneklésnek. S bár iszonyatos teher és felelősség egy ilyen isteni adomány, mint a hangom, mégis boldog vagyok vele, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek.” Viszont roppant múlandó ez a pálya. Egy-egy előadás, koncert varázsa visszahozhatatlan. „Bár mindig előre szeretek nézni, akadnak azért olyan pillanatok, amikor én is szeretném megállítani az időt, amikor úgy érzem, egy-egy produkció fölött angyalok őrködnek. A mi művészetünk valóban tiszavirágéletű, de éppen ezért, a megis- mételhetetlensége, a titokzatossága miatt szeretem olyannyira, így mindig más lehetek, s ha kicsit másképp is, de újból és újból átélhetem a zenei varázslatokat.” A magánéletben sokkal zárkózottabb... Alekszandr Szolzsenyicin utolsó lapjai. Három évvel ezelőtt tért haza két évtizedes száműzetéséből. (1.) Háború, láger, kínok, fájdalmak és a pokol tornáca Halmai Katalin Alekszandr Szolzsenyicin 1918. december 11-én született az oroszországi Kiszlovodszkban. A rosztovi egyetem matematika szakának elvégzése után a Vörös Hadsereg katonájaként harcolt a második világháborúban. 1945-ben egy Sztálint bíráló levele miatt nyolcévi szabadság- vesztésre ítélték: büntetését munkatáborban és a politikai foglyok speciális kutatóintézetében töltötte le. Ezekben az években kezdett el írni, főleg verseket. Még a börtönben fedezték föl, hogy rákos beteg, de a halálos kórból szerencsésen kigyógyult. Sztálin halálának napján szabadult, ám ugyanekkor háromévi belső száműzetésre ítélték. Első könyvét, az Iván Gyenyiszovics egy napja címűt 1962-ben publikálta. A szovjet munkatábor foglyának életét bemutató mű egy csapásra ismertté tette a nevét hazájában és azon túl is. A Pokol tornáca és a Rákosztály című kötetei 1968-ban jelentek meg külföldön. A zsarnokságot és a kormányt bíráló írásai miatt a hatvanas évtized közepétől kezdve műveit betiltották a Szovjetunióban. Könyveit a- zonban továbbra is kiadták a nyugati országokban, hazájában pedig illegálisan terjesztették. A stockholmi bizottság 1970-ben Alekszandr Szolzse- nyicinnek ítélte az irodalmi Nobel-díjat, ám az író nem jelent meg a kitüntetés átadásán - attól tartott, ha elutazik a svéd fővárosba, soha többé nem engedik vissza hazájába. 1974-ben, nem sokkal azután, hogy a Gulag-szigetcsoport első kötete megjelent Párizsban, az írót letartóztatták és hazaárulás vádjával perbe fogták. Brezsnyev és köre végül jobbnak látta, ha Szolzsenyicint az ország határain kívül tudja, ezért megfosztották állampolgárságától és kitoloncolták a Szovjetunióból. Az író előbb Svájcban telepedett le, majd az egyesült államokbeli Vermont- ban élt. Hatalmas méretű regényt írt hazája XX. századi történelméről Vörös kerék címmel. A kommunizmus bukását követően a szovjet hatóságok ejtették ellene a hazaárulás vádját, visszanyerte állampolgárságát, és az idős író 1994. május 27-én hazatérhetett két évtizedes száműzetéséből. Vlagyivosztokban lépett először orosz földre, de két hónapig tartott, amíg megérkezett Moszkvába. Vonaton tette meg az utat, közben 7 kisebb-nagyobb településen szállt meg. Utazását az angol BBC finanszírozta, ám Szolzsenyicin csak úgy egyezett bele a forgatásba, ha az elkészült filmet a hazájában is bemutatják. Erre a mai napig nem került sor. Nem volt nehéz beleszeretni, mondja a felesége. Natalja 30 éves és nagy jövő előtt álló, kiváló matematikus volt, amikor megismerkedett a nála húsz évvel idősebb íróval. Akkora már túl volt egy házasságon, egyedül nevelte Dimitrij nevű fiát (őt nem sokkal az Oroszországba való visszatérésük előtt veszítette el), rengeteget sportolt, csónakkal és alpinista fölszereléssel bejárta az egész Szovjetuniót. „Aki elolvasta az Iván Gyenyiszovicsot, annak egyáltalán nem volt nehéz beleszeretni Szolzsenyi- cinbe” - mesélte Natalja. ,Ám a szerelem és a rajongás kevés lett volna ahhoz, hogy egy együtt töltött élet után boldogságot érezzék. Ehhez az kellett, hogy az ő harcát én is a magaménak érezzem. Semmit sem áldoztam föl Alekszandr Iszájevics kedvéért. Nehéz az életem, mert nem könnyűek azok a célok sem, amelyeket magunk elé állítunk.” Natalja Szolzsenyicina élete - ahogy ő fogalmaz - „mozgalmas, forrongó, vidám és fárasztó”. Nincs benne egyetlen nyugodt pillanat sem. Közös gyermekeik - Jermoláj, Ignat és Sztyepán - egyelőre még az Egyesült Államokban élnek. A legidősebb Kína-szak- értő, a középső egy philadelphiai zenekar karmestere, a legkisebb pedig várostervezést tanul a Harvardon. Számukra még nem jött el az idő a haza- költözésre.