Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-22 / 43. szám
Kultúra 1997. október 22. 13 Tizenhét börtönév élményeit írja életregénybe Fatos Lubonja Egy szép albán kísérlet Archív-felvétel Miklós Gábor _____________ Ti zenhét börtönév meglátszik az egykori rabon. Én legalábbis így képzeltem. Amikor a tiranai hotel presszójában a 47 éves fiatalos, szakállas emberrel megismerkedtem, nem láttam rajta a börtönélet nyomait. Fatos Lubonja már vagy hat éve szabadult. Előzőleg angolul olvastam egy novelláját. A spaci rézbányáról szólt, ahol több mint tíz évig raboskodott. Az írás egyszerű volt és megdöbbentő. A történet egy rabtársáról szólt, egy politikai fogolyról, akit határátlépési kísérletért kétszer is munkatáborba zárnak. Eqerem, Lubonja a rabság és a lázadás történetét foglalta novellába. a meghunyászkodó, betegségbe menekülő, majd a maga emberségére ébredő kényszermunkás példáján Lubonja a rabság és a lázadás történetét foglalta novellába. Hőse belehal az őrök kínzásába. Azért tartják „a hidegben” és verik, mert amikor sorakozónál elhangzik a „Sapkát le! ” parancs, kilép a sorból és elüvölti magát: Ember vagyok! Az Eqerem í995-ben jelent meg egy antológiában. Lubonja börtöntörténeteit azóta is folyamatosan adja ki. A presszóban azt kérdezem tőle: ambíciója-e, hogy „albán Szolzsenyicinként” emlegessék? Nem éri váratlanul a kérdés, valóban vannak hasonló elemek az életrajzában, s az ő munkájában is központi helyet foglal el a láger. Végül is alig múlt húsz, amikor elvitték és tizenhét évig tartották fogva. De nem akarja, hogy az ő írásait Szolzsenyicinnel összefüggésbe hozzák. „Ez másik történet.” Lubonját nem sokkal azután fogták le, hogy 1973-ban apját letartóztatták. Az idősebb Lubonja fontos szerepet töltött be a tiranai hierarchiában, az állami rádió- és televízióbizottság elnöke volt. Enver Hodzsa az átkos kulturális liberalizmus fő alakját „Nem vagyok albán Szolzsenyicin" látta az idősebb Lubonjában, akit ideológiai elhajlása miatt tíz évre ítéltek. Fia hamarosan követte: egy házkutatás alkalmával megtalálták naplóját, s abban néhány kritikus megjegyzést. Ez elég volt ahhoz, hogy „ellenséges agitációért” hétévi kényszermunkára ítéljék. A családból senki nem maradt szabadon: anyját és feleségét is internálták egy északi hegyi faluba. „A tizenhét év nem is volt olyan sok, mondja furcsán szerény- kedve. Mások, például papok, antikommunisták hosszabb ideig raboskodtak.” 1979-ig volt a spaci rézbányában, aztán különböző börtönökben, munkatáborokban tartották. Eközben egy második percben újra elítélték. „Kilenc rabtársammal együtt »szocialistaellenes összeesküvéssel« vádoltak. Én megúsztam huszonöt évvel, három barátomat kivégezték. A történetet megírtam a Második ítéletben. Ez egy dokumentumregény, 1996-ban jelent meg. Lubonja ismerői azt mondják, hogy a könyvben nincs gyűlölködés, gyűlölet. „Félelmetes utazás a totalitarizmus labirintusában” - írja a könyvről egy kritikus. „A barátaimnak akartam emléket állítani” - mondja az író. Egészen 1987-ig járta Albánia lágereit, míg 1987-ben a tiranai központi börtönbe szállították. Apját ekkor engedték ki innen. A család újra csak 1990 nyarán találkozhatott, amikor a diákmegmozdulás lemondásra kényszerítette Enver Hodzsa örökösét, s végre őt is kiengedték. A munkatáborban nem írhatott. Cigarettapapírra írta titokban A végső mészárlást. „Ez egy dramati- kus formában megírt regény, az Ödipusz-legendát dolgoztam fel újra, és a hatalomról szól. 1994-ben jelent meg.” A legutolsó börtönévben engedték meg neki, hogy írjon. A börtönnaplót később A tizenhetedik év címmel adta ki. Amikor Tiranában találkoztunk, Lubonja A Fórum a demokráciáért névvel alakult szervezet vezetője volt. Az ország forrongott, s az író politizált. Megírja-e mindazt, ami az utóbbi években történt, lesz-e regény a piramisjáték nyomán kitört lázadásokból, az albán észak és dél konfliktusáról? Lubonja azt mondja, ezek a közelmúlt eseményei. Az írók ilyen helyzetben nem az irodalom, hanem a publicisztika eszközével dolgozzák fel és értik meg mindazt, ami körülöttük történik. Ő hazája körülményei között fontosnak tartja a politikai tevékenységet is, mert a társadalomnak szüksége van az értelmiségi orientációra. Lubonja szerint az albánok menekülési ösztöne, a tömeges emigráció a En megúsztam huszonöt évvel, három barátomat kivégezték. legegyszerűbb válasz arra, hogy nem tudnak együtt élni az otthoni körülményekkel. Nem annyira a szegénység űzi el őket, mint a bizonytalanság. Az író negyedéves folyóiratot ad ki. A Perpjekja (Vállalkozás, kísérlet) a szépirodalom mellett történelemmel és politikával is foglalkozik. Azt gondolja, hogy szükség van ilyen értelmiségi folyóiratokra. Emlékeztetni kell az albánokat, hogy eddig valahányszor alkalmuk volt megszabadulni a zsarnokságtól, akkor új despoták jöttek, és az elnyomás folytatódott. Ezért az ő folyamatosan megjelenő börtönelbeszélései is emlékeztetik a könnyen felejtőket. Heti kultúra Heti jegyzet Az átlagról Vas Ottó Mikor e szót hallom: NADSTANDARDNÉ, szívem tájékát simogató melegség önti el, szememre enyhe párás homály telepedik a meghatottságtól, hiszen minden egyéb hozzá kapcsolódó szöveg meghallgatása nélkül is tudom, engem, szegény nyugtalan, alaptalanul rettegő magyart akar nagy jóakaróim egyike megnyugtatni, hogy ne féljek, mert nekem itt „minden nagyon szép, minden nagyon jó”, minden kis jogocskám átlagon felüli, legyek hát mindennel megelégedve! Ne féljek, de főleg ne szóljak, ne írjak, ne olvassak, ne tanuljak anyanyelvemen (csak alternatív módon, hiszen ez az érdekem), ne akarjak kétnyelvű bizonyítványt, ne kutassam, miért váltják le a magyar iskolaigazgatókat, miért rúgják ki állásukból volt kollégáimat, miért akarnak „önkéntes alapon” tisztán gazdasági okokból, mégis titokban összevonni egyik napról a másikra magyar tannyelvű gimnáziumokat a szlovákokkal, mivel mindez része ama körültekintő programnak, amellyel bölcs állami vezetésünk még magasabb szintre akarja emelni a már amúgy is átlagon felüli nemzetiségi jogaimat ebben a korrekt módon kül- és belpolitizáló, jószomszédi kapcsolatokat ápoló, hídépítő politikussal teli kicsiny országban. De mindez még semmi. Az utóbbi hetekben átlagon legfelülibb jogommá vált, hogy ha nem tetszik az élet ebben a toleráns országban, akkor a beneái hagyományokat ápolandó, hazát cserélhetek (persze ugyancsak tisztán önkéntes alapon) egy magyarországi szlovákkal. És még bizonyára ez sem minden, hiszen nálunk átlagon felüli, felülibb, lég- és leges- legfelülibb jogok kifundálásában (főleg, ha kisebbségekről van szó) a határ a csillagos ég. Heti hír Sirály-siker Nyitrán Az idei nyitrai színházi fesztivál egyik legnagyobb sikerét a Budapesti Kamaraszínház Alföldi Róbert rendezte Sirály produkciójával könyvelte el a szakma. Képünkön Trepljov és Nyina, azaz Kamarás Iván és Szalai Mariann. Kovács Zita felvétele Regény V annak ilyen nők, gondolta Harvey; megbo- londítják a férfiakat, annál is inkább, mert a férjük rendszerint csúnya, éppúgy mint fordítva, a jóképű férfiaknak rendszerint csúnya feleségük van, és ez az aránytalanság valamiképp ingerli a kívülállókat, osztozni szeretnének a párok szebbik felén, mintha joguk volna rá. Harvey néha annyira féltékeny volt, hogy őszintén kívánta, bárcsak valami baleset érné a feleségét, ami kárt tenne a szépségében. Persze nem gondolt semmi komoly dologra, csak valami kis hibára, ami lehetővé tenné, hogy kizárólag a magáénak érezhesse Magdát. Ő akkor is szeretné, ugyanúgy mint most, testtel-lé- lekkel; a felesége és a neveltje volt egy személyben. Ő csinált belőle igazi dámát. A hasán fehérlő jégvirágokon kívül semmi hibát sem talált rajta. És azokat a jégvirágokat is mindennél becsesebbnek érezte; vitathatatlan bizonyítékai voltak annak, hogy ebbe a ruganyos lánytestbe behatolt a hímtagjával, az ikrek pedig kettős szavatosságot jelentettek arra, hogy ami benne kicsírázott, az az ő magja volt. Két fekete takarítónő csoszogott le Harvey irodája előtt, szappanos víz csöpögött a vedreikből. Hangosan beszélgettek Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 18. rész a maguk néger zsargonjában, amelyet Harvey sohasem igyekezett megérteni. - Csupa fiúval és klimax utáni vénasszony- nyal vagyok körülvéve - mormolta Harvey, amikor az asszonyok eltűntek, aztán hevesen Magda fényképéhez hajolt, mintha valóban ott állt volna előtte. - És te tudod, miért! - kiáltotta szemrehányóan. Lamington városában emberemlékezet óta nem volt olyan nyilvános gyűlés, mint ez a mai, amelyet a hajdani színházba hívtak össze, mert oda fértek be a legtöbben. Egy vidéki ember, aki késő este tért haza onnan, azt mesélte a családjának, hogy az kész cirkusz volt, de amikor Dóra Clairwater lépett oda a mikrofonhoz, olyan csend támadt a túlzsúfolt teremben, hogy még a patkányok hugyo- zását is hallani lehetett a padló alatt. A gyűlésen néhány néger is részt vett ünneplőbe öltözve; egymás mellett ültek, mint valami küldöttség, mindjárt a színpad előtt, ahol a megvilágított vészkijárat volt. Többnyire a helyi néger iskolák tanítói és a helyi néger templomok prédikátorai voltak, s a szemükben elszántság, büszkeség és az a tudat tükröződött, hogy történelmi perceket élnek át és ők részesei mindannak, ami itt készül. Mindannyian az NAACP tagjai közül kerültek ki: az egyesület akkor még csak a kezdeteknél tartott. Tumipseed reverendus, az Első Baptista Templom prédikátora igyekezett megnyugtatni az ideges közönséget, amely az erkélyen és a jobb és bal oldali üléssorokat egymástól elválasztó közben szorongott és mindenütt, ahol csak állni lehetett. Mrs. Turnipseed nem hiába hívta a férjét Spidernek, Póknak. Rév. Turnipseed teste kicsi és gömbölyű volt, végtagjai hosszúak, mintha kicserélte volna őket valakivel, aki most rövid karokkal és lábakkal jár a világban. A tisztelendő úr a színpadon állt, és hangosan imádkozott nyugalomért és higgadtságért, de imája közben is hallani lehetett, hogy a közönség haragosan zúgolódik, ami a vallásos délieknél hallatlan dolognak számított. Mihelyt rév. Tumipseed kimondta a végleges Áment, a szülők egymás után a színpadra léptek, és hangot adtak felháborodásuknak amiatt, amit az iskolákban a gyerekeikkel tenni készültek. Gyermektelen emberek is megjelentek a színpadon, akik valamikor a városi iskolákba jártak, és most kötelességüknek érezték védeni őket a fenyegető veszedelemtől. Sokan már előre leírták felszólalásuk szövegét, és újra meg újra elolvasták, mielőtt fölmentek a színpadra. Mások papír nélkül léptek a nyilvánosság elé, de amikor szemben találták magukat a reájuk meredő arcok tengerével, zavarba jöttek, és csak a felét mondták el annak, amit eredetileg mondani akartak. Az egyik ilyen izgatott férfi fölszaladt a színpadra, megragadta a mikrofont, köhintett, de amikor lenézett a terembe és föl a túlzsúfolt erkélyre, képtelen volt egyetlen szót is kimondani, és megszégyenülten visszaült a helyére. Néhány ilyen szónoki kísérlet után a mikrofon elkezdett akadozni, aztán krákogni, aztán áthatóan sivítani a hallgatóság feje fölött, mint valami láthatatlan hangvonal. Az óriási nyalókákat ábrázoló kulisszák mögül, amelyek még a februári Szent Bálint-ünnepségekkor rendezett színjáték óta maradtak a színpadon, kiszaladt egy fiatalember, és megpróbálta elhallgattatni a mikrofont. Úgy babrálgatott vele, mint valami kis állattal, melynek valami bántódása esett, de az átható sípolás nem szűnt meg, csak éppen néhány fekvéssel magasabbra hágott.- Dobjátok el, és beszéljetek nélküle, de hangosabban -javasolta valaki izgatott hangon az erkélyről. A teremben ülő fiatal lányok bedugták a fülüket, és úgy nevettek, mint amikor szenvedélyes udvarlóik kergetőznek velük, vagy amikor vadul forgó körhintán ülnek.- Csináljanak már valamit azzal a vacakkal! - kiabáltak mindenfelől az emberek, s végül a bejáratnál egy hatalmas, bozontos kutya kitátotta a száját, és elkezdett panaszosan üvölteni.- Hol van Clyde? Tedd le, boy, és engedd oda Clyde-ot - kiabáltak az emberek a fiúra, aki hiába próbálta elhallgattatni a mikrofont.- Clyde, Clyde! (folytatjuk)
