Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-22 / 43. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. október 22. • 30. évfolyam Riport Gondolatok egy még kiadatlan fotóalbum fölött. 32 oldalas színes magazin Heti teve- es rádióműsor 1997. október 25-től 31-ig Ajándékszóró E számunkban az Új Szó és a Vasárnap karácsonyi játékának játékterve. Hogyan kell rendesen elszegényedni? SZK/Sk: nyomorszint Vajon van-e fogalmuk az uraknak ott fönt arról, hogyan élünk? Méry Gábor illusztrációs felvétele Miklósi Péter _______________ Ok tóber első víkendjén mindkét nap egy-egy ijesztő gazdasági hírt hallottam. Az egyiket a pénzügyminiszter, Sergej Roziik közölte, aki kertelés nélkül bejelentette, hogy jövőre, a költségvetési előrejelzések szerint, még szorosabbra kell húznunk a nadrágszíjat. Másnap Mikulás Dzurinda, a Szlovák Demokratikus Koalíció szóvivője egy vitaműsorban pedig azt kürtölte világgá, hogy ez idén a költségvetés hiánya már kilenc hónap alatt 30 milliárdra rúgott! Aligha kell hozzá közgazdászdiploma, hogy bárki megértse e két adat lényegi összefüggéseit. És gyakorlati következményeit. Magyarán szólva: a Szlovák Köztársaság makro- ökonómiai sikereit szajkózó kormánypropaganda ellenére - vajon hogyan kell rendesen, bé- ketűrően elszegényedni? Ne tessék rögvest ingerülten félrehajítani az újságot, mondván, az SZK és az Sk kölcsönös viszonyát manapság több millió ember a saját bőrén tapasztalja Szlovákiában. (Egészen gyengék kedvéért: elég ideszületni, egy életen át tisztességesen dolgozni, s lehetőleg egy vagy több gyereket is felnevelni közben. Évtizedekig a szocialista, újabban a nemzetállami „demokráciában”.) Szó ami szó, valóban pofonegyszerű ez a dolog, bizonyíték rá, hogy az ország lakosságának zöme biztosan tudja rá a „receptet”. A „fejlődés” pusztán annyi, hogy amennyire a Képesek például akár tíznapi kosztpénzt egyszerre elverni a cipőboltban... szóéiban főbenjáró bűnnek számított a szegénység szót ki is ejteni; annyival többet beszélünk - no nem kormányzati szinten - mi, egyszerű halandók róla most és sajnos joggal. Egyre „látványosabban” jelenik meg az élet szinte minden területén. Az árak és a természetes rezsi- költségek folyamatos emelkedése közben a pénz beosztása már nem is művészet, hanem egyenesen holmiféle varázslat dolga. Különösen a lecsúszáshoz nagyon közel álló, attól nap mint nap egyre jobban rettegő polgár számára. S ez még nem minden, hiszen az élet van any- nyira fránya, hogy mindig közbejöjjön valami váratlan, előre nem látott dolog, ami az egész fillérre kiszámított családi büdzsét felborítja. És akkor azonnal „pazarolni” kezd a duhaj családfő, vagy annak felelőtlen neje! Képesek például akár tíznapi kosztpénzt egyszerre elverni a cipőboltban, mert a nagyobbik gyerek három hónapja hordott, méregdrága cipőjének javíthatatlanul levált a talpa. Jótállásra hivatkozva reklamálni ugyan lehet e silány minőségű topánt, ám addig sem járhat mezítláb az a büdös kölyök, aki nemcsak új cipőt, hanem előtte még nyaklevest is kapott. De elő-előfordulnak az olyan szégyenteljes és bűnös pazarlások is, mint csoki a gyereknek, egy üveg pezsgő a házassági évfordulón, ennek apropóján még hajfesték is, hiszen kinek van pénze arra, hogy fodrászhoz járjon... És egy-egy elgyengült pillanatban még az is előfordul a lágyabb szívű családanyákkal, hogy krőzusok módjára vásárolnak másfél-két kiló disznóhúst. Persze, e bűnösen pazarló életmódnak a famíliák sokaságában megvan a fizetésnap előtti kínos, leszegett fejjel elhadart következménye: a kölcsönkérés. Becsületszavamra mondom: nem stílusom a hallgatózás, de a minap akaratlanul is fültanúja voltam két kormánypárti honatya szociálpolitikai csevelyé- nek a szlovák parlament folyosóján. Az elszegényedésről, a létminimumról cseréltek eszmét, miközben az egyik dühöd- ten kifakadt: majd ő megtanítaná dolgozni ezeket. így mondta: ezeket. Nos, felelősségem teljes tudatában kijelentem: az „ezek” döntő többsége tud is, akar is dolgozni. És beosztani is tudna, ha lenne mit. Félretenni is tudna, ha volna miből... Viszont kőből levest főzni, ahogyan a mesebeli szegény ember tette, valóban csak a mesében lehet. Vezércikk Elterelten, elzártan P. Vonyik Erzsébet _________ Po ntosan öt éve történt. Először egy kavics repült a vízbe: Július Binder hajította, mintegy jeladásként a nagy dunai elterelő hadművelet megkezdésére. Majd egymás után zúdultak nyolcvan teherautóról a súlyos sziklák, kavicsok. Fájdalmasan nyögött a Duna, reményvesztetten sóhajtoztak a Duna menti emberek. Mások meg diadalittasan örömünnepet ültek, hogy legyőzték a folyót, s megmutatták a magyaroknak: nélkülük és akaratuk ellenére is új mederbe kényszerítették szlovák térfélen a Dunát. Binder úr visszaemlékezéseiben bevallotta: a szlovák nemzet büszke tagjaként adott zöldet a Duna-víz átterelésének a mesterséges mederbe. Nem tagadta, hogy erős politikai vonatkozása is volt a döntésnek, erről így vallott: „Ekkor még létezett a közös állam a csehekkel, de már tudtuk, hogy nem sokáig, a szerződést pedig Csehszlovákia kötötte Magyarországgal, nem pedig a később létrejött szlovák utódállam. Ez sorozatos bonyodalmakat okozhatott volna. Arról, ahogy döntöttem, ma is szívesen beszélek: egy pillanatig sem haboztam, hogy elterelni vagy nem elterelni”. A nemzeti büszkeségtől dagadó keblű vízügyes igazgatóval ellentétben egy szlovák ellenzéki politikus úgy vélte, hogy épp a határfolyó elterelésére kiadott Binder-utasítással vették kezdetét Szlovákiában a törvénysértő döntések. Már hallom is az ellenérvet: hiszen a hágai bíróság is áldását adta az erőműre, a meglévő létesítményekre, amelyeket nem kell porig zúzni. Igen ám, csakhogy a bírósági ítélet azt is kimondta, hogy a C variáns egyoldalú üzembe helyezése nem jogszerű, de facto: a Duna elterelése jogsértő. De most már lehetetlen meg nem történtté tenni az elterelést, marad a status quo és legfeljebb annyi javulás következhet be, hogy több vizet ad a dunacsúni zsilipkapukat nyitogató-csukoga- tó szlovák szomszéd a magyar félnek. Feltéve, ha meg tudnak állapodni. Miközben a szakértők vízköbméterekről, kártérítésről alkudoznak, a műmeder és az elposványosodó régi meder környékén élők továbbra is naponta szembe találják magukat a nagy nemzeti hőstett áldatlan következményeivel. Azzal, hogy szigetlakok lettek, akik túlsó partra került rokonaiktól és a külvilágtól napokig el vannak zárva, ha fúj a szél, ha háborog a csatorna vize, vagy éppenséggel befagyott, netán zajlik ajég. Öt éve abnormális körülmények között élnek. S akik megunták, elköltöztek, jó pénzű pozsonyiaknak adták el telküket, házukat. Manapság az építkezési telek négyzetméteréért már 750 koronát is megadnak. Összehasonlításként: a felvízcsatorna- építéshez potom negyven fillérért sajátították ki a termőföld négyzetméterét. Szembeötlően mind több a szlovák szó a hetvenes években még majdnem színmagyar három faluban, Vajkán, Bodakon és Doborgazon. Nyolcévfolyamos magyar alapiskolának se híre, se hamva a szigeten, csak csonka alsó tagozatos működik, a nagyobbacska diákoknak át kell kelniük a vízen. Sőt egyre többen jönnek rá, hogy Pozsonyba könnyebben eljut a gyerek iskolába, mint a csatorna túlpartján tíz kilométerre lévő Somorjára. Híd építését túl nagy luxusnak tartotta már a régi Husák-rendszer is, amely visszadobta a környékbeliek írásos kérelmét. Sőt a levél aláíróit zaklatták, beidézték. Pedig megépülhetett volna jóval csekélyebb költségekkel, még mielőtt víz került a mederbe. Az ábra ismerős: magyar vidéken hídépítéshez akkor sem fűlt a hatalom foga a Csallóközben, most sem - Párkánynál. így, öt év távlatából egyértelmű: a Duna ellopását elrendelő hazafiak két legyet ütöttek egy csapásra: a Duna elterelésével talán visszafordíthatatlanul elkezdődött a kis szigeten élő magyar ajkú lakosság elvándorlása és felhígulása.
