Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-10-15 / 42. szám
1997. október 15. Kópé Keresgélő Kígyórandevú Kígyó Kázmér boldogan siklana a megbeszélt találkozóra, ahol már türelmetlenül várja a barátnője. Igen ám, de melyik úton kell elindulnia, hogy mielőbb odaérjen? Nagy László Vadászok lépnek Nyúl, a kölyködet fénybe ontva nem gondoltál a patronokra, most meg fiástul sírsz a körben, megőszültök, ha puska dörren, fácánkakas, pityergő párod fölött a fél-szárnyad kitárod bújok veletek bukva, lesve a tébolyító kökényesbe! Vadászok lépnek, lépnek, lépnek, villogásuk az égig ér, orrukon gőzök lobogói, talpuk alatt ropog a dér. Galambosi László Dobhang Ringass rojtos őszelő. Vándor vállán tekenő. Tekenőben vadnyulak nyaldossák a talpukat. Hegy kucsmáján lucfenyő Lohol az ősz, szügye nő. Kong a dérrel pántolt kő. A szél szorgos dobverő. Dobverő! Dobverő! Cserjén csörtet az ünő. Jön a vadász, bakot lő. Füstölög a puskacső. Móra Ferenc Világos után Szaladt már az osztrák mindenfelé a magyar földön, mint a nyúl, s amikor látta, hogy nem bír a Kossuth Lajos katonáival, segítségül hívta a medvét, az oroszt. Ez megjött az első hívásra. Egyszerre döntötték a muszkák a magyar rónát. A mi csapatunknak is jutott belőle kóstoló. Valahol a Nyírségen akadtunk össze, s keményen megtáncoltattuk egymást. Ki bírta tovább a táncot, nem tudom én azt megmondani. Valami ostoba ágyúgolyó úgy elvitte mind a két lábamat, hogy magam is utánuk estem. Csillagos, meleg éjszaka volt, ahogy szememet fölnyitottam. Nem volt már ott se magyar tábor, se muszka tábor. Aki ott maradt, az mind olyan csendes ember volt már, hogy azóta se szólalt meg. Pergett rám a harmat, és pergett a szememből a könny. Úgy éreztem, nem sok van hátra az életemből, s - istenem, hisz olyan fiatal voltam - mégis sajnáltam magam egy kicsit. Szülőfalumat, apámat, anyámat sose lássam többé? Szép hazám édes szabadságának, aminek bölcsőjét én is ringattam, többet ne örülhessek? Fölemelkedtem fektémből, amennyire bírtam, s utoljára körülnéztem az alvó mezőkön. Búzát aratni nem értek rá abban az esztendőben Magyar- országon, s a lábon maradt vetésben bűbájosán pitypalattyoltak a fürjek. Legalább kedves a fülemnek, szívemnek az a földi hang, amit utoljára hallok.- No, vitézs úr, hány hét a világ? - dörmögi egyszerre valaki a hátam mögött. Nagy kínnal hátrafordítom a fejem, s örömömben elsikoltom magam: - Nini, Tilinkó! Ó volt biz az, de milyen gúnyában, teremtő isten! Fél bakancs az egyik lábán, fél se a másikon, színehagyott, vörös sapka a fején, vörös sapka tetején egy kopott juhászkalap, rongyos honvédruha rajta, de ócska szűr annak a tetejében, s nincs nála se kard, se puska.- Az ám, én vadzsok, az öreg Tilinkó. Hanem most ne nagyon ismerkedzsünk, inkább saladjunk, mert kergetnek.- Nem szaladok én már sehova. Nincs má nekem arra való lábam, elvitte az ágyúgolyó. Én már csak itt pusztulok el. De most már azt se bánom, te legalább hírt adsz rólam otthon. A cigány végignézett rajtam kétszer- háromszor, aztán elvigyorogta magát, s megszorította a kezemet:- Hát akkor sép álmokat, vitéz úr! S azzal akkorát rántott rajtam, hogy egyszerre talpra ugrottam. Nem volt nekem kutya bajom se. Csak a szele csapott le az ágyúgolyónak, s derékig rám túrta a földet. Eszembe se jutott örülni, inkább szégyelltem magam, de Tilinkó a vállamra csapott:- Sebaj, Dióbél, jobb két lábon, mint edzsen se! így hamarabb elérjük Malajdokot.- Az ám - kaptam a szón mi az újság Malajdokon?- Hát ott is csak azs, ami másfelé. Nadzs a setítcség, mikor a nap nem sit. De majd elmondom én azst neked útközben. Most csak sedd a tenyeredbe a lábad, őst saladjunk Malajdokra.-Te mehetsz, Tilinkó, ha neked már elég volt a szabadságból - mondtam haragosan. - De én nem mehetek haza az édesanyám szoknyáján ülni. Nekem meg kell keresnem a katonáimat. Tilinkó nevetett, de úgy, mintha nyúznák. Ráncos, fekete képén csörgött a könny.- No, csak kerezsd, bibas. De erre már egészen fölmérgesedtem. Hiszen nem kívánom én, hogy énelőt- tem minden ember haptákot álljon, különösen nem kívánom az öreg Ti- linkótól, aki kölyökkorom óta tegezett, hanem azért így mégse lehet beszélni Kossuth Lajos hadnagyával. Meg is mondtam neki mindjárt:- Hé, Tilinkó közhuszár, vigyázz! Tán nem tudod te azt, hogy Törőcsik hadnaggyal beszélsz? A cigány végighemperedett a véres földön, úgy kacagott.- Hadnadzs? Jaj, csak figurás ember vadzs te! Hadnadzs vadzs ám, de a sehul sincs regementben. Madzsar szabadság? Madzsar hadsereg? Hol van azs már, Dióbél fiam! Kis mise, nagy mise, nincs mán abbul semmi se. Világosnál körülvett bennünket a tenger muska, lerakatták velünk a fedzsvert. Én is ott vótam, engem is megsarcoltak, még a hedegim is elvették, az iste tüzse pustítsa el ükét. Vótam a Kosút katonája, vadzsok az ország bujdosója, veled edzsütt, vitézs Törőcsik Dióbél hadnadzs úr. De ha idejiben hazsa nem eblábolunk innen, még rosszabul is végezshessük. Mert ha a nímet ránk tesi a kezsét, akkor sose látsuk többet a Csipóhalmot. Mert akkor a varnyú mondsa a semünknek, hods csecse bodsó. Beszélt, beszélt Tilinkó, mutogatott is valamit, de én se hallottam, se láttam. A halántékomban zúgott a vér, tüzes karikák táncoltak a szemem előtt. Erővel vissza akartam feküdni a halottak közé, de Tilinkó belém csimpaszkodott:- Nem udzs les azs, hé, azst mán majd csak utoljára hadzsuk. Valahodzs majd csak less, mert úgy még sose vót, hodzs sehodzs se lett vóna. Aztán nekivágtunk a világnak. Részlet Móra Ferenc Dióbél királyfi c. művéből Kovács Éva Illusztrációi Gondolkodom, tehát... s Madarász Ismerd fel a rajzon látható madarakat és a nevüket írd be az ábra megfelelő kockáiba. Segítségül néhány betűt előre beírtunk. Hol van? Ez az őslény a párját keresi. Vajon hol rejtőzködik?
