Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)

1997-09-24 / 39. szám

Kultúra 1997. szeptember 24. 13 Krzysztof Zanussi első könyve sokakat gondolkodóba ejt Ideje lenne meghalni? Zanussi színésze, Artúr Zmijewski A birtoklás jogában Kovács Zita felvétele Heti kultúra Heti jegyzet Őszi elégia Szalai Zoltán ________________ Id eje meghalni - sokkolja Krzysztof Zanussi debütáló köny­vének már a címével az olvasót. A komor mondat azonban ne té­vesszen meg senkit, az íróként el­ső alkalommal bemutatkozó vi­lághírű lengyel rendezőnek esze ágában sincs öngyilkosságot el­követni. A könyv címét a harmin­cas-negyvenes évek lengyel szí­nészfejedelmétől, Jerzy Lesze- zynskitől származó anekdotából kölcsönözte, aki a neki színész­ként bemutatkozó ifjú titánnak csak annyit válaszolt: - Szóval Ön kolléga, színész. Nos, akkor ideje meghalni. Zanussi a tréfás történettel saját keserűségét szeremé érzékeltet­ni, keserűségét afelett, hogy letű­nőben van egy korszak, a „magas kultúra” korszaka. Haldoklik az európai film is, amely egykor iga­zi találkozást jelentett a rendező­Zanussi azonban nem pesszimista, biztos abban, hogy az értékek mostani pusztulása új értékek születését segíti elő. vei, akinek mondanivalója volt a közönség számára. „... A hatva­nas években Európában valósá­gos ünnepélyt jelentettek Anto­nioni, Fellini, Visconti, Resnais, Truffaut, Bunuel és az érzésem szerinti legnagyobb rendező, Bergman filmjei. Hol hasonlít­hatták magukat akkor az ameri­kaiak ezekhez a géniuszokhoz? Ma éppen fordítva van. Ha időn­ként feltűnik egy komoly film, mint például a Holt költők társa­sága, akkor kiderül, hogy az ame­rikai alkotás... Európában sava­nyú vagy keserű filmek készül­nek (például Greenaway vagy Almodovar alkotásai). Változnak az idők. Ma már szinte leheteüen nem angol nyelvű filmet forgat­ni... Azaz: ideje meghalni széle­sebb, európai értelemben is” - ír­ja Zanussi. A művész azonban nem pesszimista, biztos abban, hogy az értékek mostani pusztu­lása új értékek születését segíti elő. Vagy ahogy ő fogalmaz: „ide­je meghalni, hogy éljünk”. Zanussi könyve igyekszik nem untami az olvasót, az eszmefut­tatásokat visszaemlékezések, anekdoták, érdekes történetek színesítik. A rendező szokásától eltérően szót ejt magánéletének bizonyos vetületeiről is. Beszél olasz gyökereiről, ükapjáról, aki a Velence-Lvov vasútvonal építé­sén dolgozott és lengyel nőt vett feleségül. Később gyógykezelés­re visszautazott hazájába, majd saját halálhírét költötte. A való­ságban azonban új feleséggel új életet kezdett Itáliában. A távoli Lengyelországban maradt csa­ládjához a bátyja nevében írt le­veleket. Zanussi néhány történetének po­litikai éle is van. 1981 karácsonya a lengyel szükségállapot beveze­tése után néhány nappal Agostino Cassaroli bíboros, a Va­tikán akkori „miniszterelnöke” Rómában azt mondta a rendező­nek: - Ne aggódjon, Lengyelor­szágban nem lesz tragédia. Ez az egész nem tart soká. ...Néhány év. Nem több, mint tíz év. Nem sokkal e párbeszéd előtt Zanussi II. János Pál életéről for­gatott filmet. Az egyik jelenetet, amelyben a szovjet csapatok fel­szabadítják Krakkót, a város fő­terén vették fel. Délután a szállo­dában csörög a telefon. A vonal másik végén egy izgatott hang angolul beszél. Az Egyesült Álla­mok nagykövetségének diplo­matája a varsói külügyminiszté­riumból telefonált, ahol éppen akkor tiltakozott, mert az ameri­kai katonai műholdak tankokat és nagy tömeget láttak a krakkói piactéren. Zanussi megvallja: nemzedéke a volt szocialista blokkon belül Magyarországot érezte magá­hoz a legközelebbinek. „Jól is­mertük magyar kortársainkat és osztoztunk velük szekpticiz- musukban és rendszerellenessé- gükben.” Zanussinak különösen jó kapcsolata volt Szabó István­nal, akit ő ajánlott Manfred Dumiok német producer figyel­mébe. Durniok előzőleg Za- nussit győzködte arról, hogy meg kellene filmesíteni Klaus Mann Mefisztóját. Zanussinak azonban fenntartásai voltak az ügyben., Amikor Oscar-díjat ka­pott, megnéztem a Mefisztót és megértettem, hogy ez a film ró­lam is szól. Manfred ezt előbb megérezte, István pedig megér­tette. Máig sajnálom, hogy ezt a filmet nem én csináltam meg” - vallja Zanussi. Zanussit magát is érezhetően foglalkoztatja, hogy miért nem fordult szembe Wajdához ha­sonló nyíltsággal a kommunista rendszerrel. (Könyvében egy helyen keserűen jegyzi meg: „A közönség a mi segítségünkkel a hatalom ellen tapsolt. Mi pedig azt hittük, hogy nekünk tapsol­nak.”) Természetesen felteszi a kérdést: nem tehetett volna-e többet az adott helyzetben. A Zanussi megvallja: nemzedéke a volt szocialista blokkon belül Magyarorszá- got érezte magához a legközelebbinek. válasz: „Sokkal többet kockáz­tattam volna, ha nyíltan az el­lenzék oldalára állok. El kellett volna szakadnom a művészettől - filmeket ugyanis nem lehet a polcoknak csinálni.” Hogy a művész felmentheti-e magát ezen az alapon, nehéz dilemma. Igazi Zanussi-filmbe illő kérdés. Vas Ottó ___________ Hé t hosszú tanév telt el a rendszerváltás óta, és iskolá­inkban semmi sem változott. A rendre megígért nagy re­formok elmaradtak. Megje­lent ugyan néhány kozmeti­kázott tankönyv, átpofoztak néhány tantervet, megjelen­tettek egy-két „hangulatkel­tő történelemkönyvet”, de „sürgősebb teendői miatt” egyetlen kormány sem fogott hozzá „szocialista oktatási rendszerünk” átépítéséhez. Másra (másoknak) kell(ett) a pénz. A gyerek, az ifjúság, a jövő nemzedék művelődésé­nek fejlesztése várhat. A leg­jobb betömni a száját a szoci­alizmusból már jól ismert módszerrel: minden előké­szítés nélkül kilencévesre emelni az alapiskola osztá­lyainak számát. Ha pedig már nagyon követelik a pe­dagógusok az új rendszer végleges tanterveit, tanköny­veit, az illetékesek gondol­nak egy „nagyot”, és vissza­állítják ismét a nyolcéves alapiskolát. A pedagógusok ezekből a zseniális lépések­ből tudják meg, hogy az ok­tatásügy élén ismét hozzá Tony Banks és Mike Rutherford mellé új fiú állt a Genesisben. Ray Wilson hu­nem értők állnak, s hogy a hátuk mögött még mindig az a kövületként megőrzött ap­parátus dolgozik, amely a szép pártos időkből ismeri az álreformok bevált trükkjeit. Vannak persze próbálkozá­sok, reformocskák, amelyek a nemzetiségi (főleg a ma­gyar nyelvű) oktatás és okta­tók életét akarják megkeserí­teni, de a lényeg, hogy a ha­talom az oktatást (mivel „Az ész bajjal jár”) - anyagilag és erkölcsileg egyaránt - szán­dékosan sorvasztja el. A helyzeten csak úgy lehetne változtatni, ha a politika kar­mai közül kivennénk az ok­tatásügyet és a pedagógu­sokra bíznánk reformjának kidolgozását és végrehajtá­sát, költségvetésének meg­határozásával együtt, és ha a miniszter maga is pártoktól független szakember lenne. Amennyiben ezt nem sikerül megoldani, a politikusok (annak ellenére, hogy saját gyerekeikről is szó van) rö­vid úton teljesen tönkrete­szik az iskolarendszert, pe­dig úgy ’90 táján még mind­nyájan egy új, politikamen­tes iskola hívei voltak. „De hol van már a tavalyi hó?” szonnyolc éves, tizennégy éve zenél, és kimagaslóan énekel. Szépjövővárrá. Zenesarok Új tag a Genesisben Regény E manuel megkérdezte a szüleit, hogy miféle em­ber az; azt felelték, hogy albínó és hogy már ők is látták. Közben jelentőségteljesen egymásra néztek és másra terel­ték a szót. Emanuel aztán megke­reste ezt a szót a lexikonban, és attól kezdve az ember mégjob- ban érdekelte, mint azelőtt. A le­xikonban az állt, hogy az ilyen embereknek kevés a festékanyag a bőrükben, és a szemük rózsa­színű. A lexikon elfelejtette meg­említeni, hogy vajon a néger albínóknak is rózsaszínű-e a sze­mük, vagy csak a fehér albínóknak. Erről Emanuelnek magának kell majd meggyőződ­nie. A lexikonokat fehér emberek írják, tehát lehetséges, hogy in­formációik csak a fehérekre vo­natkoznak. Emanuel tudta magá­ról, hogy mulatt, fekete-fehér ke­verék, mert édesanyja családjá­nak egyik nőtagján erőszakot kö­vetett el egy néger az Afrikából rabszolgákat szállító hajón, édes­apja családja pedig Jamaicából származott, de albínókról eddig nem hallott, és ilyen embert itt lá­tott Lamingtonban először életé­ben. Sohasem foglalkozott etni­kai rendellenességekkel, de itt olyan problémakörrel találta ma­gát szemben, amelyben a bőr szí­nének a száj és az orr formájának legcsekélyebb árnyalata is szere­pet játszott, mert éppen ezek az adottságok döntötték el az ember Fekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 14. rész jövőjét. Emanuel éles eszű fiú volt, és már régen észrevette, hogy a négerek is különbségeket tettek egymás között, és hogy az uppity niggerek kerülték azokat, akik még ragaszkodtak afrikai szokásaikhoz vagy a Tamás báty- ja-féle jámbor emberekhez tar­toztak. Emanuel nem volt tisztá­ban családja társadalmi helyzeté­vel, és bántotta, hogy bőrének színe bizonytalan, mert ez épp­úgy elválasztotta a fehérektől, mint a feketéktől. Vagy igazi né­ger vagy igazi fehér szeretett vol­na lenni. Az albínó felfedezése az utcán megdöbbentette, de meg is örvendeztette. Ráébredt, hogy az albínó helyzete rosszabb a mulat­ténál is. Sokkal rosszabb. Feltű­nést keltett a négerek között is; amerre csak ment, az emberek utánanéztek, a gyerekek nevet­tek a háta mögött. Amikor Ema­nuel találkozott vele a lamingtoni utcán, megállt előtte és izgatott­ságában meg se figyelte a szeme színét. Csak másodszor. Ekkor olyan érzése támadt, hogy az albínó eredetileg néger volt, a legfeketébb néger, akin erőszak­kal vagy az ő beleegyezésével kí­sérleteket hajtottak végre: az utolsó cseppig kiszívták belőle a festékanyagot. Egyszóval kifehé­rített néger volt, vagy olyan né­ger, akitől már születésekor meg­vonták a színt, mint a fehér cso­koládétól. Azt is látott már a szu­permarketben, és az is éppúgy meglepte, mint az albínó az ut­cán. Nem hitte, hogy csokoládé, és amikor senki se nézett oda, megszagolta. Látta, hogy valaki már kíváncsi volt rá, és az átlát­szó papírba apró lyukat kapart. Emanuel a lyukon keresztül egy kis darabkát tört le belőle ügyes ujjaival, és a szájába dugta. Ellen­szenves szappanízt várt, de csaló­dott, a fehér csokoládénak igazi csokoládéíze volt, sötétben nem lehetett volna megkülönböztetni a barna csokoládétól. Az albínót nyilván nem zavarta, hogy feltű­nést kelt az utcán. Fiatal volt még, megközelítőleg olyan idős, mint a bőbeszédű tornatanár, az öltönye és megjelenése alapján ítélve főiskolás, uppity nigger. Mit kereshetett itt? Miért néztek össze Emanuel szülei, amikor kérdezősködött róla, és miért vál­toztattak oly gyorsan témát? Az albínó nem volt helybeli, az biz­tos. Máshonnan jött ide és ener­gikus lépteiből, karjai lóbálásából és abból, hogy nem törődött a gyerekek nevetésével és a felnőt­tek álmélkodásával, biztosnak látszott, hogy valamilyen célja van itt és hogy azt el is akaija ér­ni. Emanuel térdben behajlította a lábát és a falnak támasztotta a talpát. A falon ezer meg ezer talp- és tenyémyom volt. Most már senki se szólt ez ellen semmit. A tanév elején, amikor frissen fes­tették a falakat, a tanárnők tiltot­ták a falnál álldogálást és azt, hogy bármely más módon pisz- kítsák a falakat. De mihelyt meg­jelenik az első talpnyom, gyorsan követi a többi is, végül mindenki odanyomja a lábát, mintha írás­beli enegedélye volna rá. Ugyan­ezt tette Emanuel a fehér csoko­ládéval a szupermarketben. Min­denhez csak egy bátor ember kell, aki megteszi az első lépést, és ezzel utat nyit az utána követ­kezőknek, akik azt az első lépést sohasem merték volna megtenni. Emanuel nem tartozott az úttö­rők közé, de azok közé sem, akik a menet végén kullognak. Tet­szett neki, hogy két véglet között áll, és éberen figyelheti, mit csi­nálnak a két egymással ellenkező végen állók. ár a bőre színe is se­gített neki ebben, érezte, hogy ez a legbiztonságosabb helyzet, tudta, hogy a madarak és az apró élőlények is olyan mene­dékhelyet keresnek, amelynek a színe az övékkel azonos vagy leg­alább hasonló hozzá. Az osztály­társai békén hagyták, megszok­ták már, nem bántották, de nem is hívták maguk közé. A tanárnők és a tanárok is barátságosabbak voltak hozzá, mint a többiekhez, senki se kiabált rá, igaz, nem is volt miért. Lamingtonban készült valami, a néger templomok zsú­folásig megteltek, az emberek hangosabban énekeltek, mint máskor és ujjongó ámeni-tkiál- tottak a prédikátor csaknem min­den szava után; láncot alkotva egymásba karoltak és jobbra-bal- ra hajlongtak, mint a táncmulat­ságokon. Ezen a jelentőségteljes napon sok-sok diák elhatározta, hogy lekési az autóbuszt, csak hogy megtudhassa, mi történt a tanári kar gyűlésén. Legtöbben közülük azok voltak, akik súlyos pénzeket és értékes tárgyakat fektettek be fogadásaikba, és ezért nem volt türelmük holnapig várni. De Harvey Alexander meg­sejtette szándékukat, és ezért most személyesen irányította a városon kívülre induló buszok forgalmát. (folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom