Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-07-09 / 28. szám
Szlovákiai magyar családi magazin Riport Az autóbuszjáratok megszüntetésével falvak tucatját vágták el g a világtól. 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. júl. 12-től 18-ig Nagyvilág Európa legnagyobb hadserege, ezernyi atomfegyverével, a káoszba ry süllyed. / Előre, a tíz legfejlettebb ország közé az egyre növekvő szegénységgel és létbizonytalansággal A „gazdasági csoda” árnyékában Valakinek már az is csoda, hogy egyáltalán életben van Prikler László felvétele Kövesdi Károly _____________ A kutyus a trolibusz ablakából nézett szomorú tekintettel. Nem tudom, milyen fajta volt, a kopott képről nem sokat lehetett megállapítani. Legfeljebb annyit, hogy vizslaféle. Erre utalt a lelógó, nagy füle, a kissé dülledt szeme. Megállótól megállóig, míg munkába nem értem. Aztán is eszembe jutott, többször a nap folyamán, ahogy bámult, otthontalanul, a kivertek könyörgésével, míg alatta ez volt olvasható: „Minden nap 90 koronába kerül, hogy életben maradhassak.” Mindig is a gyengém volt a kiszolgáltatott állat. Hasonlóképpen a gyermekhez. De ezúttal meghökkentem, és elkezdtem számolni. Ez a kutyus 2700 koronába kerül havonta. Ennyi a kutyamegőrzőben a szállás, az (állat)orvosi ellátás, a kaja, a villany, a takarítás, a személyzet bére, a bérhez kapcsolódó adó, egyebek. Szlovákiában a létminimum 1450 korona. Minimum ennyi kell egy ember életben maradásához, szemben a kutyus 2700 koronás igényeivel. A túlélési esély tehát nagyjából 2:1a kutyus javára. Mármost a legnagyobb szamárság lenne a kettő között párhuzamot vonni, mi több, szembe állítani egymással kutyát és embert. A kettő nem egy kategória. Mint ahogyan ember és ember sem alkot egy gruppot. Hiszen hogy lehetne egy napon emlegetni egy csúcsmenedzser negyven-ötvenezres fizetését egy munkanélküli két-három- ezres sikerdíjával, amiből lakbért, áramot, fűtést, egyebet fizet, s ha marad egy-két krajcárja, még azt a dőzst is megengedi magának, hogy táplálkozik, mi E „filozófia” szinte naponta új és új elemekkel bővül. több, ruházza, táplálja a gyermekeit. Rendszertelenül és egészségtelenül. Ki lehetne ugyan számolni, mennyi ruha dukál egy embernek, mennyi fehérje, vitamin kell a napi megmaradáshoz, hány évvel rövidül meg az ember élete, ha nem kapja meg a minimumot. Lehet, hogy Keltosováéknak, hosszú latolgatás és számolgatás után így jött ki az 1450 korona. A szlovákiai „gazdasági csoda” szerint tíz éven belül a világ tíz legfejlettebb országa közé fogunk tartozni. E lenyűgöző álomhoz tartozik az a stratégia is, mely szerint a szlovák kormány kéri az Európai Uniót, vegye tekintetbe az ország gazdasági fejletlenségét, szociális állapotát, kapjon kivételt a gazdasági megítélésben. Az ordító ellentét hátterében pedig a puszta adat: a létminimum 1450 koronája. Ez az egyik tartópillére a makroekonómiai csodának, amely magasba repíti az országot, valahová az Unió fölé, amely nem akarja tudomásul venni a szlovákiai realitásokat, belepofázik az ország belügyeibe, diktálni merészel a legdemokratább kormánynak, hogyan bánjon a népével. Pedig láthatja a világ, Meciar kormánya mindent megtesz, hogy megteremtse a reális szocializmus muskátlis kunyhóját és kiskertjét, háta mögött egy rogyadozó, szét- hullóban lévő birodalom eszmei támogatásával és kertészeivel. E „filozófia” szinte naponta új és új elemekkel bővül, meghök- kentőbbnél meghökkentőbb újításokkal gyarapodik. Például arra készül, hogy alaposan lefaragja a csúcsmenedzser, a vállalkozó, a középréteg fizetését. Na nem azért, hogy odaadja a szegényebbeknek vagy a kutyu- soknak. A Meciari „filozófia” a milliárdosok rétegét építi, amely hatalmasra halmozott tőkéjével megtámogatja a politikai hatalmat, míg az ország lakóinak nyolcvan százaléka a harmadik világ szintjére süly- lyed. így ötvöződik a kommunista ideológia a vadkapitalizmus gyakorlatával, amelyben kutya és ember jótékonyan ösz- szemosódik. S ha létezhet Európa közepén olyan nép, amely mindezt látva, ugyanazt a vezért isteníti és tolja fel a trónra, akkor - már csak a túlélési esély szempontjából is - ebben az országban jobb kutyának lenni. Vezércikk Kérdések sora Miklósi Péter ______________ A kormánykoalíció folyton azt szajkózza, hogy állítólag mi - az ellenzéki s ezen belül a szlovákiai magyar sajtó is - hiszterizáljuk a tömegeket, vagyis önöket, akik például e sorokat olvassák. Hát akkor vizsgáljuk meg, hogy csakugyan: Kinek s miért állt érdekében a demokráciát megcsúfoló „hosszú kések éjszakája” 1994. november 3-án? Kinek a kormányzása alatt érkeztek Brüsszelből és Washingtonból a szlovákiai közállapotokat bíráló diplomáciai jegyzékek; kinek címezte intő szavait az Egyesült Államok pozsonyi nagykövete 1996. október 22-én Eperjesen, vagy akár Klaus Kinkéi 1997. május 1-jén Pozsonyban? Vajon kinek állhatott érdekében ifj. Michal Kovác „önelrablása” 1995. augusztus 31- én, majd az egész ügy teljes el- tussolása? S ép ésszel elkép- zelhető-e, hogy az ügy koronatanújával kapcsolatot tartó Róbert Remiás meggyilkolása az ellenzék műve legyen? Az ilyesmi nem inkább az államfőt esküdt ellenségének tartó Vladimír Meciar érdeke lehet? Kik és miért gyártják szinte futószalagon az olyan törvényeket, amelyeket az Alkotmány- bíróság rendre az alaptörvénnyel összeegyeztethetetlennek talál? Vagy miért volt szükség 1996 decemberében Frantisek Gaulieder jogellenes kiebrudalására a szlovák parlamentből, aki most már Strasbourgban keresi törvényes igazát? Van-e a gyilkosságokkal fűszerezett botrányok sorozata mögött olyasmi, ami arra enged következtetni, hogy a parlamenti felügyelet nélkül ügyködő titkosszolgálat keze is benne van a dolgokban? Vajon felmérte-e a kormányzat annak veszélyét, hogy a párthű privatizőrök mára ugyan korlátlan befolyást szereztek maguknak: létük fenntartása érdekében mégis kénytelenek feketegazdálkodásba merülni... És így, életnívójának jobbulását várva, mit remélhet az egyszerű halandó? Minő politikai stílus az, ahol a miniszterelnök dögledező lónak nevezi az államfőt; a parlament házelnöke pedig még szókimondóbb, hiszen ő vén faszinak titulálta a köztársaság elnökét. Hová süllyedhet még a jogállamiság minimuma ott, ahol a Legfőbb Ügyészség azután sem lép semmiben, hogy az államfő lajstromba gyűjti és nyilvánosságra hozza az országban történt 26 legkirívóbb, de mindmáig elfektetett gaztettet? Milyen ország az, ahol a PHA- RE-program pénzén történelemhamisító, zsidóellenes tankönyvet finanszíroznak? Él-e még a demokrácia ott, ahol a belügyminiszter önkényesen meghiúsíthat egy népszavazást; az üggyel kapcsolatban tett több tucat hivatalos feljelentést viszont a rendőrség még másfél hónap múltán is ignorálhatja?! Kik működtetik itt az olyan felügyeleti szerveket, amelyek mindezt lehetővé teszik? Akad-e olyan személy vagy mozgalom, amely a hozzá közel álló klikknek szabad televíziós frekvenciát ígért? Lehetséges-e, hogy az újonnan kialakított államszervezet felépítése olyan, hogy a minden képzeletet felülmúló ajánlatoktól megszédült párthű főhivatalnokok úgy basás- kodjanak és döntsenek sorsokról, ahogy úri kedvük tartja? Összeszámolható egyáltalán, hogy a kormányhű igazgatók irányította cégek megtámoga- tására szánt konszolidációs ráfordítások, a revitalizáció milliárdjai milyen arányban vannak a közteherviselő családok zsebével? Milyen a demokrácia ott, ahol kormányzati szinten szítják a feszültséget és ötlik ki a kisebbségeket sújtó törvény- ellenes intézkedéseket? És van még kérdésem.
