Vasárnap - családi magazin, 1997. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1997-08-13 / 33. szám
Kultúra 1997. augusztus 13. 13 Tamara Nizsinszkij: „Apám zárkózott ember volt, de varázslatos aura vette körül” Nizsinszkij, az élő legenda Tamara Nizsinszkij: „Apám zárkózott ember volt...” Vitézy Zsófia_________________ Az Európa Kiadó gondozásában nemrég jelent meg Füzetek címmel a csaknem ötven éve eltávozott táncos, Vaclav Nizsinszkij vallomáskötete. A fésüleúen szöveg kiadási joga lánya, Tamara, illetve az emlékét ápoló alapítvány tulajdona. A könyv megjelenése alkalmából Tamara Nizsinszkij, a zseniális táncos fiatalabb lánya és az unoka, Kinga Nizsinszkij nyilatkozott a zseniális táncosról. Tamara továbbvitte a családi hagyományt és nagyanyjához, Márkus Emíliához hasonlóan színészmesterségre adta a fejét. Ötvenhat előtt - mielőtt Amerikába költözött volna - a Bábszínházban találkozhatott nevével a közönség. Anyja, Pulszky Romola halála után testvérével, Kyrával együtt ő lett a Nizsinszkij-hagyaték gondozója. Csakúgy, mint édesanyja, ő is élete egyik legfőbb céljának tekinti édesapja emlékének ébrentartását. A jelenleg a Metropolitan Museum színházi gyűjteményében lévő írást édesanyja a harmincas években már megjelentette - állítólag ekkor találta meg, bár Tamara említette, hogy rossz nyelvek szerint mindig is tudta, hol van -, kihagyta azonban a negyedik füzet anyagát, és a publikált szöveget is stilizálta, finomította. Ő azonban az igazi Nizsinszkijt akarja megismertetni a nagyvilággal, ezért vállalkozott arra, hogy a Füzetek szöveghű változatát - melyen nyomot hagyott a táncoson rohamosan elhatalmasodó őrület - közreadja. Ta- mara - a füzetek és más dokumentumok alapján Nizsinszkijt mániás depressziósként újradiagnosztizáló orvos - Oswald professzor ösztönzésére döntött az eredeti, sokszor durva, a József Attila-i Szabad ötletekjegyzékére emlékeztető szöveg megjelentetése mellett. Merész vállalkozás volt. A kötetben Nizsinszkij kegyeden őszinteséggel beszél magáról és másokról, csiszoladan, durva mondatokban fogalmaz és kevéssé válogat a szavak között. A társadalmi érintkezés szabályaival nem törődve, letép magáról minden álarcot, és érzései, gondolatai őrült káoszát önti az olvasóra. „Apám egy végtelenül tiszta lelkű ember volt, amit érzett, azt kifejezte. És azt sem szabad elfelejteni, hogy akkoriban már a betegség első jelei is mutatkoztak rajta. Akit igazán érdekel Nizsinszkij, azt nem fogja bántani vagy zavarni a szöveg nyersesége” - indokolja döntését Tamara Nizsinszkij. „Ez is életművének része. 1994-ben Kaliforniában kiállítottuk az ugyanebben az időben készült rajzokat is. Ezek a kör alák mintha folytatásai lennének koreográfiáinak. Miután nem fejezhette ki magát táncban, alkotó energiái az írásban és a rajzokban törtek felszínre.” Nizsinszkij tragikusan korán, 28-29 éves korában jelentkező betegségének egyébként több oka és előzménye is lehetett. „Annyi traumatikus esemény érte őt, amennyi egy ilyen érzékeny és zseniális léleknél önmagában elegendő a depresszió kialakulásához: az apja otthagyta a családot, a háború alatt el volt választva a családjától, a testvére kiesett az ablakból kisgyermekkorában, és persze maga a szigorú cári iskola.” A könyvben újra és újra felbukkan Gyagilevnek, Nizsinszkij felfedezőjének a neve. Indulattal szól az egykori társulatvezetőről, akivel ifjúkorában homoszexuális viszonyban állt, és akinek házassága után végképp hátat fordított. Amikor az ellentmondásokkal terhes kapcsolatról kérdeztem, Tamara Gyagüev társulatszervezői érdemeiről beszélt és arról, hogy nagyszerű érzéke volt az új tehetségek felfedezéséhez, akiknek lehetőséget is teremtett a bemutatkozásra. Azonban nem tudta neki megbocsátani azt a felmondólevelet, amelyet 1915-ben, házasságkötéskor kapott tőle. „Gyagilev ugyan nagyon szerette Nizsinszkijt, de nagyapám számára inkább a karrierje szempontjából volt fontos ez a kapcsolat -vette át a szót a táncos unokája, Kinga.” ltja is a naplóban, hogy Gyagüevet emberként szereti, és nem úgy, mint Gyagilev őt. Azért egyezett bele ebbe a viszonyba, hogy a pályáját - legalább a puszta megélhetés biztosítására fenntartsa. „Szerintem Gyagilev kizsákmányolta őt. Ez persze csak az unoka véleménye.” Az unokáé, aki nem találkozhatott ugyan nagyapjával, mégis legendája láthatatlan, de szinte tapintható jelenlétében nőtt fel. Táncolni még lánya, Tamara sem láthatta őt, de kislánykorában néhány évig együtt élt akkor már zaklatott idegrendszerű apjával, és olykor később is eltöltött vele néhány hetet, amikor az néha - elhagyva a svájci szanatóriumot - a Márkus-villában lakott. Szívesen emlékszik ezekre az időszakokra. „Zárkózott ember volt, de varázslatos aura vette körül. Nyugalmat, békét, csendet sugárzott. A kedves mosolyára is szeretettel emlékszem, amely gyakran bujkált az arcán, ha rám nézett. De igazán mélyen csak felnőtt ésszel, halála után ismertem meg, nem utolsósorban a Füzeteknek köszönhetően, melyekből egy őszinte, érzékeny férfi képe rajzolódik ki. Kiadatásakor az a vágy vezetett, hogy ha másképp nem, hát így, halála után mások is megismerhessék apámat. Nem a táncost, hanem a csodálatos embert.” Heti kultúra Könyvespolc Gábor Miklós: Sánta szabadság Az Egy csinos zseni címmel közrebocsátott és nagy sikert aratott 1954-es naplója után Gábor Miklós újabb esztendők krónikáival lepte meg olvasói hűséges táborát. A történelmi szempontból legviharosabb évek, az 1955 és ’57 közöttiek kerültek terítékre a folytatásban. Jószerivel nem igazi naplók ezek; az írónak is jelentős kiváló színész utólagos, később írott feljegyzései és elemzései immár sokszorosát teszik ki a korabeli szövegeknek. Regénynek se lehetne nevezni elemző gondolkodását, hiszen itt semmi sincs kitalálva, minden valóság volt egykoron. Négy évtized múltán készült nagyítások ezek a félretett és gondosan megőrzött emléknegatívokról. Hir- telenében nem tudjuk, mit irigyeljünk jobban Gábor Miklóstól. A memóriáját, melynek segítségével tökéletes pontossággal idézi föl a múltnak Thomas Mann-i, mélységes mély kútjából a tudatzárványokat, vagy az elemzőkészségét, mellyel régi följegyzéseiből körbeírja a megélt tegnapokat. A kétszeres látás minden jobb íróra jellemző tehetségével lep meg - nem először. A színésznek állítólag annyi élete van, ahány szerepet eljátszik. Gábor Miklósnak a sors adott még két, rivaldán túli életet: az egykorit, melyet már a maga idejében is a rousseau-i önmegfigyelés szellemében élt meg, s ezt a mait, melyben a régmúltról vallva újra megélheti hajdani élményeit. Nem történelmi dokumentum ez a kötet. Aki ilyesmit keres benne, csalódva fogja letenni. Kortársairól - beleértve önmagát is - rajzol portrékat. Mint acélmetszeten egy színészmúzeumi képcsarnokban, úgy sorakoznak a névvel vagy valamilyen felismerhető jelzéssel készített arcképek. A történelmet, ’56- ot és környékét is így, szubjektív benyomásai tükrében mutatja be. Ez lenne a „sánta szabadság”, mely címként a kötet élére került. Az ember arra vágyódik, hogy kilépjen többé-kevésbé hamis és csö- kevényes életéből, de nem tud, hiszen csak a saját szemével nézheti a világot. Az írás megadja a szabadság érzetét, ideig-óráig nemcsak érzékeny átélői, de teremtői is lehetünk különben elkerülhetetlen sorsunknak. Aki alkalmazkodik ehhez, legalább lélekben felszabadul rabságából. Gyanítom, Gábor Miklós akként őrizte meg jóval hetven fölött szellemi fiatalságát, hogy ismerte és gyakorolta ezt a módszert. Felhívás A Királyhelmeci Városi Egyetem (Királyhelmeci Akadémia) igazgatósága felvételt hirdet a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Kihelyezett Főiskolai Tagozatára az 1997/98-as tanévre matematikából és történelemből. A négyéves nappali tagozatú közgazdászképzés szakirányai: számvitel, pénzügy, marketing, kis- és középvállalati management. A felvételi vizsga időpontja: 1997. szeptember 2-3. Felvételi követelmények: a felvételi vizsgán való megfelelés, közép- vagy felsőfokú végzettség. Az angol vagy német nyelvtudás előnyt jelent. Érdeklődni és jelentkezni lehet írásban a Királyhelmeci Akadémia címén vagy tele- fonszámán/faxon: Királyhelmeci Akadémia Hlavná ul. 49 077 01 Král’ovsky Chlmec SLOVAKLA (00421) -949-212-52. Regény M ost már kevés alkalma volt a vietnami dzsungelekben oly híressé vált dörgő hangját használni. Meg kellett elégednie kis szónoki teljesítményekkel is, de ezeket sem élvezte kevésbé. Napjában többször is beszélt a tanulóifjúsághoz az iskola rádiójának hangszóróin keresztül; beszéd közben rejtélyesen mosolygott, mintha lámá, hogyan hatol be pompás hangja az iskolaépület minden zugába, az új melléképületbe is, hogyan rázza fel a lusta fiatalokat meg a tanítónő-szipirtyókat, hogyan döngeti az óriási fazekakat az iskola konyhájában, hogyan kelt rettenetét azokban a diákokban, akik épp most disznó képeket rajzolnak a büdös illemhelyek falára, látta a hangját, ahogy mint valami hosszú, ügyes mutatóujj be- le-belebök a seprőkbe és vödrökbe a kamrákban, és kikergeti innen a lustálkodó néger pedellusokat és takarítónőket. Az iskola- épületekben senki sem tudott menekülni Harvey elől, de a tágas sportpályán se, mert oda is kihallatszott, sőt betört az iskola előtt elhaladó autóba is. Most már mindenki Harvey előtt állt, és szemét a szájára függesztette, de ő makacsul hallgatott, és egy távolabb álló lánycsoportot figyelt. A lányok arckifejezése olyan volt, mintha nem hallották volna a riasztócsengőt, mintha nem hozFekete-fehér rapszódia Vera Kistlerová 8.rész ta volna ki őket a sodrukból az ő hangja és vietnami hősi dicsősége. Ezek a lányok mindig összetartottak, mindig együtt voltak, a szünetekben nem vettek részt semmiféle sportban, és mindenüvé későn érkeztek. Már volt mellük, és menstruáltak és vagy néma kézmozdulatokkal közölték egymással mondanivalójukat, vagy bridzspartin részt vevő felnőtt asszonyok beszédmodorában. A tanítónők egymás között menstruációs kotériának hívták őket. - És most figyeljenek, semmit sem fogok ismételni - dörgött föl végre Harvey hangja. - Néhány perccel ezelőtt egy olyan hírt kaptam, amely mindannyiunkat érint. Mindent elmondok odabent, de most beszélni akarok a tanári karral a tanári szobában. Maguk, többiek, kivétel nélkül menjenek be az osztályaikba, és ott várják meg a további utasításokat. Ha akarnak, olvassanak, de legyenek csendben. Ha valakit elkapok a folyosón, az tudni fogja, mi vár rá. Hallották? Hát akkor mozgás! Aztán Harvey a bejárat mellé állt, és nézte, hogyan tűnik el az épületben a felfarmerezett fiatal hadsereg. Arra gondolt, hogy azok, akik ellen még nem régen harcolt, nem voltak sokkal magasabbak, mint ezek a fiúk itt, sőt némelyik itteni kamaszhoz képest azok a ferdeszeműek valóságos törpék voltak. A diákok feltűnő csendben haladtak el előtte, élvezték a helyzet feszültségét. Még a legmerészebbek is hallgattak, nem tolakodtak, csak feltűnés nélkül csipkedték és könyökkel oldalba bökték egymást, de az arckifejezésük elárulta, hogy élvezik ezt a kölcsönös kínzást. Timmy Folton, osztályának ele- fántfülű tréfamestere belenyerített a tenyerébe, és úgy kancsalí- tott, hogy a két szembogarát egymáshoz közelítette az orra fölött - két specialitás egyszerre. De mást is tudott: úgy elgörbíteni a karját, hogy töröttnek lássék, és ritmikusan mozgatni nagy, elálló füleit, de erre hosszabb időre volt szüksége és zavartalan figyelemösszpontosításra is. V álságos időkben és feszült helyzetekben önkéntelenül végezte ezeket a trükköket, mint ahogy más emberek a hajukba túrnak izgalmukban, vagy idegesen köhintenek egyet. Ezért nagyon meglepődött, amikor Harvey erős karjával magához rántotta, és telt, piros ajkát Timmy elefántfüléhez közelítve, suttogva megparancsolta: - Boy, mars be az osztályodba, és ne csinálj magadból hülyét! - Aztán ugyanolyan erővel visszatolta az előtte elvonuló fiatal testek sorába. Amikor a sportpálya kiürült, és az iskolaépületben szokatlan csend támadt, Harvey a mikrofonhoz lépett, megkoppintotta az ujjával, mint amikor a háziasszony a vasaló melegségét próbálja, és újra figyelmeztette az osztályokban ülő tanulókat, hogy mi vár rájuk, ha megzavarják a nyugalmat. Aztán visszaakasztotta a mikrofont, és a nyitott ajtón át futólag bepillantott a tanári szobába, ahonnan egész időn keresztül harminc izgatott arc figyelte minden mozdulatát. De ő még mindig nem szentelt figyelmet a tantestületnek; belépett az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót. Nem bírta el az egybegyűlt tanárnők tekintetét; magában vagy bizalmas beszélgetés közben szipirtyóknak nevezte őket. A„szipirtyók” többnyire el- virágzott, testes nők voltak, és semmijeiét sem adták annak, hogy bármilyen változásra vágynának életükben, vagy hogy egyetlen új gondolatuk is támadhatna. A zömök kémiatanárt, ezt a semmirekellő igazgatóhelyettest, aki már fél lábbal nyugdíjban volt, nem tartotta férfinak, akárcsak a folytonosan fecsegő fiatal tornatanárt. Ezeket is vénasszonyoknak tekintette, és így ráeszmélt, hogy a tanári szobában harminc vénasszony várja, akikkel most egy történelmi jelentőségű eseményt kell közölnie, és velük együtt átélnie és az esemény következményeként szükségessé váló intézkedéseket életbe léptetnie. Harveyt hirtelen olyan érzés fogta el, mintha harminc rokkanttal kellene rohamra indulnia, vagy mintha karmester volna és egy amatőr zenekarral Beethoven Kilencedik szimfóniájának utolsó tételét kellene begyakorolnia. Heves mozdulattal ldnyitotta annak a kis kamrának az ajtaját, ahol a katonai egyenruhája függött, lepöccentett róla egy láthatatlan szemétdarabkát, aztán mély lélegzettel magába szívta a szagát. Egy pillanatra behúnyta kerek, örökké csodálkozó szemét, és az arca elkomorult. Még mindig harcolnak ott... nélküle; a vezényszavakat most mások kiáltozzák. Becsukta a kamrát, és elindult a tanári szobába. Ott magasba emelte a kezében tartott, hosszúkás hivatalos borítékot. (folytatjuk)
