Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-04 / 23. szám
12 1997. június 4. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató Pokoli lecke A két és fél órás produkciót nagy nevek fémjelzik. A forgatókönyviró-rendező, Bany Levinson olyan munkáiról ismert, mint az Os- car-díjas Esőember, a Jó reggelt, Vietnam! vagy a Bugsy. A filmet Fassbinder operatőre, Michael Ballhaus fényképezte. A mozidarab legnagyobb sztárjai, Dustin Hoffman, Robert De Niro Robert De Niro, Vittorio Gasman rövid epizódszerepekben tűnnek fel. A főszereplők gyerekszínészek és - Brad Pitt kivételével - alig ismert első filmesek. A két évtizedet átívelő történet fő motívuma a barátság és a bosszú. A négy főhős a hatvanas évek New Yorkjában, a Hell’s Kitchen nevezetű szegénynegyedben éli mozgalmas gyermekkorát. Mindennapjaik színtere az utca. A városrész főként olasz bevándorlóinak életét a katolikus egyház és a helyi bűnbandák ténykedésének szelleme határozza meg. A fiúk is ebben a kettősségben cseperednek. Bobby atya (Róbert De Niro) a maga szabad elvei szerint próbálja visszatartani őket a törvénytelenség útjáról. Egy rosszul végződő, csaknem tragédiába torkolló csínytevésük végzetes következményekkel jár. A fiatalkorúak börtönébe kerülnek, ahol a poklok poklát élik át. A kegyetlen, szadista nevelőtiszt, Nokes (Kevin Bacon) és társai válogatott kínzásainak, szexuális zaklatásának kiszolgáltatva töltik a rájuk szabott hónapokat. Két évtized múltán az egykori barátok ismét találkoznak. Közülük kelten - a drogmaffia bérgyilkosai - egy étteremben felfedezvén Nokest, teketória nélkül leszámolnak vele. A másik két barát, az ifjú ügyész és a reményteli újságíró a bosz- szú ravaszabb módját választja. „Ez a film nem vádirat a börtönrendszer ellen - mondja a rendező -, de megkérdőjelezi azt a nem ellenőrzött hatalmat, amelyet az azt birtokló emberek kihasználhatnak, legyen szó fiatalkorúak javítóintézetéről, elmegyógyintézetről vagy öregek otthonáról.” Brad Pitt és Jason Patrie Iván Passer:, Amerika mind a mai napig elkápráztat. A kinti világ Marx megvalósult álma.” (2) Még mindig szorít a satu Amerikában forgatni annyit jelent: szembenézni a megalkuvásokkal. Szabó G. László Segédrendező, forgatókönyvíró, rendező. 1959 és 1967 között másoknak asszisztál, majd a cseh új hullám legjelesebb alkotásainál bábáskodik. Ő lesz Formán első embere, előtte azonban a Laterna Magica elsőként kidobott rendezőasszisztense. Miért repült? Kiket haragított magára? Csináltunk egy előadást, amelyet a kormánytagok mellett néhány miniszter is megnézett. Volt vagy negyven titkosrendőr a nézőtéren, tűzoltónak öltözve. Nem is mert nevetni senki az előadás alatt, teljesen halott volt a közönség, a végén is csendesen, mereven ültek. Mi élveztük a helyzetet, a „vezérkar” számára azonban iszonyúan kínos lehetett. A személyzetis hisztérikus rohamot kapott, és azt kiabálta: „Ezek dekadensek!” Be is hívatott rögtön a kulturális miniszter, és a mutatóujját felemelve azt mondta: „Tudja, mi ez, Passer elvtárs? Zsidó exp- resszionizmus.” És azon nyomban kirúgatott. A barrandovi filmgyárban akkor már állt a bál. Marakodtak a párttagok. El akarták küldeni a személyzeti osztály vezetőjét, mert hogy nem támogatja a fiatalokat. Es engem hoztak fel példaként. Vissza is vettek csakhamar. Ugyanis röviddel azután, hogy Ladislav Helge befejezte a Nagy magányt, amelyben én voltam a „számysegédje”, rájöttek, hogy miért repültem a főiskoláról, és a Barrandovtól is eltanácsoltak. Amikor aztán visszavettek, elkezdtem forgatókönyveket írni Formánnak, majd megrendeztem az Intim megvilágításban-t, és Milossal együtt elhagytuk az országot. Ugyanazon a napon, ugyanazzal az autóval. Tudtuk, hogy el kell mennünk. Éreztük. 1969. január 9-én szóltam Milosnak, hogy ha most nem vágunk neki, később nehezebb lesz. Az útlevelünk már megvolt, csak féltünk, hogy lezárják a határt. Valaki felhívott, hogy az orosz tankok elindultak Prága felé. Telefonáltam Milosnak, hogy azonnal induljunk, és egy óra múlva már ott ültem mellette a kocsiban. Az osztrák határon akartunk átjutni, egy egészen kis határátkelőhelyen. „Hová, hová, elvtársak?” - kérdezte a tiszt kalasnyikowal a kezében. - Hétvégére, Bécsbe, feleltük. „És hol a kiutazási engedélyük?” Valahol hátul, a kocsiban, mondtam, de csak azért, hogy húzzam az időt, mert nem volt nekünk semmiféle engedélyünk. És ahogy ott keresgélek a csomagok között, egyszer csak azt kérdezi Formántól: „Maga az a híres filmrendező? Én az összes alkotását láttam.” De fogadni mernék, hogy egyik sem tetszett, vágta rá Milos, csakhogy elterelje a figyelmét. „Dehogyisnem!” - vágta rá a tiszt, és elkezdte sorolni a Tűz van, babám legjobb jeleneteit. Mire a végére ért, már meg is feledkezett az engedélyről. „Menjenek csak!” - legyintett, pedig sejtenie kellett, hogy már nem jövünk vissza. Hol vált aztán ketté az útjuk? Amerikában. Előtte azonban megálltunk Párizsban. Az Intim megvilágításban nagyon népszerű volt a francia mozikban. Truffaut szép kritikát írt róla, így aztán sokan megnézték. Fel is kértek, hogy rendezzek náluk. A nyelvet tudtam, ez nem okozott volna gondot, de Amerika valahogy jobban vonzott. Milosnak akkor már szerződése volt a Taking Off-ra. Tehát együtt folytattuk az utat. Önből aztán hogyan lett amerikai rendező? Meghívtak egy születésnapi partira New Yorkban. Ott állt a sarokban egy férfi, senki nem szólt hozzá. Én meg úgy gondoltam, gyakorolnom kell a nyelvet, ezért odamentem, és megszólítottam. Azt mondta, színházi darabokat ír, és elhívott egy bemutatójára az off-off-Broadwayre. Négyen ültünk a nézőtéren, de a szünet után már csak én maradtam ott. Aztán elmentünk sörözni, és órákon át őt hallgattam. Hogy tizenöt éve ezt csinálja, de még mindig nem megy neki, és hogy beáll inkább pincérnek, abból legalább meg tud élni. Forgatókönyvet írtál már?, kérdeztem. Nem? Akkor majd segítek, van benne gyakorlatom. Es három hónap alatt megírtuk a történetet, az ő darabja alapján. Az United Artist le is csapott rá azonnal, de a bemutató szinte semmi reklámot nem kapott. Ez volt az első amerikai rendezésem, a Bőm to Win (Győzelemre született), amely elnyerte a New York-i kritikusok díját. Azóta tizenöt filmet forgatott, köztük az Ezüst medvéket, a Cutter útját, a Rettenetes nyarat, és legutóbb, 1992-ben a Sztálint. Melyiket tartja ezek közül olyannyira értékesnek, mint az Intim megvilágításban-t? Egyiket sem, természetesen. Közép-európai rendezőnek AmeriMllos Fikejz felvétele kában forgatni annyit jelent: szembenézni a megalkuvásokkal. Azt a lécet, amelyet magam elé tettem, át nem ugorhatom soha, mert nem engedik, de legalább szeretném megközelíteni. Olyan filmet, mint az Intim megvilágításban, Amerikában senki sem pénzelne. Jó kritikákat kapott, de közölték velem: ilyen történetre nekik egyszerűen nincs szükségük. Ugyanakkor ma is műsoron van New Yorkban. Ha ott vagyok, meg is nézem mindig, csakhogy lássam, milyen a kópia. Már felismerem a nézőket is. Általában ugyanazokat az arcokat látom. Formán példája Is azt mutatja: az Oscar-díjhoz olyan film kell, mint a Száll a kakukk... vagy az Amadeus. Ön mennyire érzi satuban magát? Amerika bőkezűen adja a pénzt, de azt azért mindig megnézi, kinek a markába teszi. A satu szorítását természetesen így is érzem. A stúdióvezetők keményen diktálnak. „Mellérendezni” nem lehet. Ezzel együtt mégis azt mondom: Amerika mind a mai napig elkápráztat. A varázslat pedig gyerekkorom óta tart. Ez a világ Marx megvalósult álma, a folyamatos forradalom. Ebből én kettőt láttam eddig. A faji megkülönböztetés ellenit és a szexuális forradalmat. Mindkettő óriási élmény marad számomra. (folytatjuk) Chick Corea: „A hangszer számomra továbbra is csak eszköz a zenei kifejezés szolgálatában” Szólókoncertezni számára azt jelenti: „házimuzsikálni” Retkes Attila ___________________ Chick Corea (55), a világ egyik legünnepeltebb dzsessz-zongo- ristája és zeneszerzője, a Return To Forever egykori alapítója kirobbanó sikerű koncertet adott a Budapest Kongresz- szusi Központban. A hangverseny előtti percekben beszélt zenei gyökereiről, pályájáról és aktuális terveiről. Édesapám is dzsesszmuzsikus volt, és az ő tevékenysége, stílusa meghatározta pályakezdésemet. O klasszikus iskolán nevelkedett, de a különböző szórakoztató műfajokban is jártas muzsikus volt, aki zenekarával többnyire standardeket játszott különböző hotelekben és klubokban. Mellette tanultam meg a dzsessz alaprepertoárját. Amikor nyolc-kilenc éves lettem, apám tanácsára Bostonba mentem, hogy klasszikus zenét tanuljak. Bachot, Beethovent, Chopint játszottam, de ezt inkább kötelező feladatnak, mint örömforrásnak tekintettem. Csak a főiskolás évek alatt szerettem meg az úgynevezett komolyzenét, de akkor is inkább a modern mestereket: Szkrja- bint, Sztravinszkijt, Albán Berget és mindenekelőtt Bartók Bélát, akit tiszteletbeli dzsesszmuzsikusnak tartok, legalábbis abban az értelemben, hogy műveiből árad a zene öröme és a szabadság. Ez a képesség több más kelet-közép-európai előadó- és alkotóművészben is megvan; ezért is szeretem any- nyira ezt a régiót. A modern klasszikusok mellett a latin zenével is a főiskolán ismerkedtem meg. A dél-amerikai és afroamerikai ritmusokat már gyerekkoromban is szerettem, de csak akkor kezdtem ezekkel mélyebben foglalkozni, amikor New Yorkba költöztem. New York nem véletlenül lett a dzsessz-zenészek Mekkája: fantasztikus város, amely magába olvasztja a legkülönfélébb kultúrákat, de úgy, hogy azok közben megőrizhetik identitásukat. A latin zene egyébként - a maga érzelemgazdagságával - nagyszerűen alkalmas arra is, hogy klasszikus zenei motívumokkal kapcsolódjon össze. Ezt több kompozíciómban is megpróbáltam; legutóbb a rumba ritmusát és egy Mozart-szonáta motívumait ötvöző Rumbatában. Miles Davis zenéjét már a negyvenes évek végén, kisgyerekként is elragadtatással hallgattam, ezért fantasztikus élmény volt, amikor 1967-ben bekerülhettem az együttesébe. Miles megtisztelő barátsága és a közös koncertek, felvételek élménye átlendített egy fiatalkori holtponton, és ennek az együttműködésnek köszönhető az is, hogy elkezdtem érdeklődni az elektronikus hangszerek iránt. Kezdetben a brazilos hangzás- világ dominált a zenémben. Később akusztikus és elektronikus korszakok váltakoztak, a zenésztársak is cserélődtek körülöttem, de Miles valahol mindig ott volt a háttérben. A kilencvenes évek eleje óta gyakran játszom szólóban, de különböző formációkban is, mert annak is megvan a maga szépsége. Igaz viszont, hogy - hiába ül esedeg több ezer ember a nézőtéren - a szólókoncerteket valahogy családiasabbnak, közveüenebbnek, barátságosabbnak érzem. Olyan, mint ha csak „házimuzsikálnék” egy kellemes szalonban.
