Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-22 / 4. szám
Kultúra 1997. január 22. Többféle Gábriel García Márquez létezik, legalább annyi, ahány lakhelye van Szerettem ajárványokat... Jean-Francois Fogel (Le Monde) ________________ Va jon hogyan tud az 1982-es irodalmi Nobel-díj nyertese egységes életművet alkotni, miközben élete a világ legkülönbözőbb pontjain zajlik? Az író szerint e probléma fel sem merül, hiszen ő mestersége követelményeinek alávetve magát mindig ugyanaz marad. Annak sincs tehát semmi jelentősége, melyik otthonában készült ez az interjú, hiszen a beszélgetés a kolumbiai regényíró életének egyetemes és érinthetetlen részéről szól: az írásról és annak nehézségeiről. Nem tudom, azon sajnálkozzam-e, hogy a Nobel-díj óta csupán öt regénye jelent meg, vagy inkább azt csodáljam, hogy ilyen életvitel ellenére egyáltalán publikál...- Amikor megkaptam a Nobel-díjat, arra az átokra gondoltam, ami úgy akarja, hogy a díjazottaknak ne jusson többé idejük az alkotásra. Arra törekedtem, hogy semmiképp ne váljak a hírnév, a siker vagy a politika rabjává. Száz ember sem tudná megválaszolni a hozzám intézett meghívások és felkérések sokaságát, amelyeket gyakran nehéz visszautasítani. Egyetlen dologhoz ragaszkodom: reggel senki sem zavarhat, mivel minden délelőtt írok. Hogyan tud eleget tenni megrögzött lexikográfusi ambícióinak?-Valaha az Encyclopaedia Bri- tannicával töltöttem napjaim, csodálattal olvasva egyik szócikket a másik után. Gyakran egyetlen szónál is 'sokat időztem. Mostanában már csak késő délután, hat és nyolc óra között nyitom ki a lexikonokat; ez mindenütt holt időnek számít. És melyek a hadviselés órái?- Ébredéskor kezdődnek. Reggel öt órakor három-négyet kijavítok az éjjeliszekrényemre kikészített oldalakból. Régebben ezt elalvás előtt tettem, de nem vált be igazán. Álmomban tovább dolgoztam, és ettől reggel kimerültén ébredtem. Most pirkadatra hagyom e munkát. Írói etikám alapja az önkritika. Kimondottan élvezem, amikor önmagamat javíthatom. És az írás?- Számomra ez elég könnyű. Akkor írok, ha már egy kész történet van a fejemben. Még a szereplők nevét is kitalálom, mielőtt írni kezdenék. Azután minden könnyen megy, akadályok nélkül. Amikor kiteszem az utolsó pontot, folytatom a munkát: változtatok. Hol a ritmuson dolgozom, hol a nyelvezeten.- Közben a nyelvtani pontosságra is ügyelek. A javítás véget nem érő munka. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy könyvben kétszer ugyanazt a melléknevet használjam. Kivéve, és ez elég ritka, ha kétszer pontosan ugyanazt a hatást kell elérni. A számítógép precíz az ilyen problémákkal szemben. Persze a történetre nem tud visszaemlékezni, ez a regényíró dolga. A szerelemről és más démonokról spanyol változatából kihagytam egy márkit, aki visszatér, hogy láthassa a feleségét, majd eltűnik. A lemezen azonban megmaradt róla négy sor, így a regénybe bekerült egy kifejlet nélküli szereplő, egészen addig, amíg egy olvasóm figyelmeztetett erre. Nyugodjon meg, a francia kiadásban már kijavítottam ezt, a korrektúránál azonban elkerülte a figyelmem. A regényírói emlékezőképességem kezd elhagyni, és ilyen hiba előfordul, akár tollal, akár számítógéppel dolKönyvei a szeretetről szólnak gozom. Azért hozzáteszem, íróként igen nagy a szerencsém, hogy pontosan emlékszem életem fejezeteire. Ez a fő erősségem: semmit sem felejtek el. A memória bajnoka vagyok. Megjártam mindent, az olimpiát, a bajnokságokat, a különböző versenyeket. A kilencvenes éveiben járó édesanyám is ilyen. Amikor Cartagená- ban vagyok, mindennap hat órakor eljön hozzám. Mindenre emlékszik, és mesél nekem. Minden műve, néhány tucat novellától eltekintve, a Karib-tenger- nél játszódik.- Miért mennék máshová? Itt mindent megtalálok. A Karib- szigetek felidézésekor elég, ha visszagondolok gyermekkorom azon pillanataira, amikor egy vízbe fulladt ember testét kerestük. Egy félbevágott lopótökbe gyertyát tettünk, és az egészet a folyóra helyeztük. Emlékszem, hétéves voltam. A falu lakóival együtt a partról követtem a sodródó gyertya útját, egyik parttól a másikig. Végül egy ponton megállt, és elkezdett forogni. Ott volt a vízbe fúlt ember. Úgy húzták ki, mint egy hatalmas halat. Most azt hiszem, hogy hosszú út után a gyertya a Karib-szigeteknél áll meg. Van itt minden: bennszülöttek, feketék, kínaiak, akik magukkal hozták konyhaművészetüket, arabok, európaiak, a Panama-csatorna munkásai... És ön szerint járványok...-Mindig szerettem ajárványokat. Tragédiákat és szaturnáli- ákat elegyítenek a temetőkben. És csakugyan: a Száz év magányban a felejtés fertőz, a Baljós órában a pestis, a Szerelem a kolera idején című műben a kolera. De most már felhagyok ezekkel a szerelemmel kevert járványokkal. Borges egyszer azt mondta: nincs több tigris, nincs több labirintus. Nekem nem kell több járvány. Szerelem sem?- Nem, a szerelmet megtartom, ez a könyveim motorja, fő érvem és egyetlen ideológiám. írás közben az ember sokkal jobban odafigyel a kritikus megjegyzésekre, mivel ez az egyetlen, ami igazán elgondolkodtat. Emlékszem, amikor megkaptam a Nobel-díjat, Isaac Bas- hevis Singer azt mondta, hogy a művemből hiányzik a szeretet, és ez a legmegdöbbentőbb bírálat, ami valaha ért. Meghalt, mielőtt megkérdezhettem volna tőle, mire gondolt. Én azt hiszem, könyveim csakis a szeretetről szólnak. „Akkor kezdek el írni, ha a történet már készen van a fejemben...” „A szerelem a könyveim motorja, fő érvem és egyetlen ideológiám.” Heti kultúra Könyvespolc Rumlik Emil: Rómer Ferenc Flóris élete és működése Immár kilenc évtizede, hogy KumlikEmil ércnél maradandóbb emléket állított Rómer Flórisnak, a múlt századi Pozsony leghíresebb szülöttének. Tette ezt abból az alkalomból, hogy többszöri nekirugaszkodás után végre a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók soros, 1907. évi közgyűlésén leleplezni készültek a magyar régészettudomány megalapítójának és vezéralakjának mellszobrát. Nemcsak ürügyet keresett könyve megírásához: a városi könyvtár igazgatójaként és újságíróként naponta tapasztalta, hogy a pozsonyiak aránylag keveset tudnak arról a tudósról, aki talán a legtöbbet tette az őskortól a középkorig terjedő több évezred tárgyi emlékeinek felkutatásáért, feltárásáért és tudományos igényű feldolgozásáért. Neve és művei napjainkra a múlt homályába vesztek. Az olvasó, aki eljutott e kis könyvecske végére, már tudja, hogy adósai vagyunk: magunknak tartozunk azzal, hogy emlékét ébren tartsuk. Ugyanazért fontos számunkra, ami miatt Rómer Flóris is az: közös múltunk, őseink életének küzdelmes mindennapjainak egy szeletét jelentik számunkra. Annak tudatát, hogy e hányatott sorsú földdarabon is lehet és kell értelmeset, értékeset alkotni. (Méry ratlo) Heti tárlat Mesterművek egy svájci gyűjteményből Az újévi bécsi kiállítási naptár lapjai a szokásosnál is jobban beteltek: mintha a múzeumigazgatók, galériavezetők arra a reménytelen feladatra vállalkoztak volna, hogy versenyre kelnek a Kártner- vagy a Mariahilfestrasse kirakatainak ünnepi kínálatával. Mert az, hogy a minőség a legmagasabb, a lehető legtermészetesebb. A legizgalmasabb tárlaton, a Kunstforumban nyolcvan mű látható, ahogyan a rím mondja, a Degas, Cézanne, Picasso nevével jelzett időszakból. Valójában jóval tágabb kört fog át az anyag, hiszen az első terem fő helyén El Greco Keresztre feszítése látható, s Goya, Ingres, Delacroix, Daumier, Corot, Courbet egy-egy alkotása sem hiányzik a svájci gyűjtő házaspár, Margit és Rolf Weinberg kollekciójából, amelyben Mo- holy-Nagy László és Huszár Vilmos művei is helyet kaptak. A múzeumok faláról ismerős képek mellett a szokatlan, váratlan, az alkotók ismereüen vonásait feltáró munkákat is bemutatja a kollekció, amely így a művészettörténet egyes fejezeteit új megvilágításban tálja elénk. Ahogyan Margit Weinberger írja: „Valami mindegyik képet összekapcsolja. Ugyanaz a szem fedezte fel és gyűjtötte össze őket.” Matisse: Lorette arcképe Regény B ayardo San Román még ugyanazon az estén elment a Társaskörbe, és odaült az öreg Xius asztalához egy dominópartira.- Xius bátyám - mondta neki -, megveszem a házát.- Nem eladó - mondta az öreg. - Megveszem úgy, ahogy van, mindenestül. Az öreg Xius régimódi udvariassággal elmagyarázta, hogy a házban levő tárgyakat még a felesége vásárolta egy küzdelmes élet során, és őneki még most is a feleségét jelentik. „Szívhez szólóan beszélt - mesélte Dionisio Iguarán doktor, aki szintén részt vett a dominócsatában. - Biztos voltam benne, hogy inkább meghal, semhogy eladjon egy házat, ahol több mint harminc éven át boldog volt.” Bayardo San Román is megértéssel fogadta az érveit.- Igaza van - mondta. - Akkor adja el üresen. De az öreg a parti végéig hajthatatlan maradt. Harmadnapon este, és már kellőképpen felkészülve, Bayardo San Román újra odalépett a dominóasztalhoz.- Xius bátyám - kezdte rá újra -, mibe kerül a ház?-Nincs ára.- Mégis, mondjon valami árat. Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 9.rész- Sajnálom, Bayardo - mondta az öreg de maguk, fiatalok nem értik meg a szív érveit. Bayardo San Román gondolkodás nélkül vágta ki:- Akkor legyen ötezer peso.- Látom, nem sajnálja rá a pénzt - mondta az öreg, éber önérzettel. - Nem ér annyit.- Tízezer - mondta Bayardo San Román. - Most rögtön, és készpénzben. Az öreg könnyes szemmel nézett rá. „A méregtől sírt - mondta Dionisio Iguarán doktor, aki nemcsak orvos volt, hanem tollforgató ember is. - Gondold csak el: ekkora összeg egy kéznyújtásra, és egy kis lelki gyengeség miatt nemet kell mondani.” Az öreg Xiusnak egy hang sem jött ki a torkán, de habozás nélkül intett a fejével, hogy nem.- Akkor már csak egyet kérek - mondta Bayardo San Román. -Várjon még rám öt percig. És öt perc múlva csakugyan ott volt újra, az ezüstveretű tarisznyával, és tíz köteg pénzt rakott ki az asztalra: még rajtuk volt az Állami Bank szalagja. Az öreg Xius két hónapra rá meghalt. „Ebbe halt bele - mondta Dionisio Iguarán doktor. - Egészségesebb volt, mint mi valahányan, de ha odatettem a sztetoszkópot a szívéhez, hallottam a könnyek bu- gyogását.” Mert nemcsak hogy eladta a házat mindenestül, de még meg is kérte Bayardo San Románt, hogy apránként fizesse ki, mivel még egy bőröndje se maradt meg vigasznak, hogy azt a sok pénzt beletehesse. S enki se gondolta volna, és nem is mondta senki, hogy Angéla Vi- cario már nem szűz. Nem látták soha, hogy lett volna bárki is körülötte, és úgy nőtt fel, a nővéreivel együtt, hogy mindvégig rajta volt egy vaskezű anya szigorú tekintete. Már két hónap se volt hátra az esküvőig, de Púra Vicario még mindig nem engedte el kettesben Bayardo San Románnal, hogy megnézzék a házat, amelyben lakni fognak; ő és a vak apja is vele ment, hogy vigyázzanak a tisztességére. „Csak arra kértem az Istent, adjon erőt, hogy végezzek magammal - mondta Angéla Vicario. - De nem adott.” Úgy meg volt zavarodva, hogy elhatározta: elmondja az igazságot az anyjának, hátha enyhít vele a kínján, de a két bizalmas barátnője, akik átjártak hozzá művirágot varrni, lebeszélték az őszinteségről. „Vakon szót fogadtam nekik - mondta -, mert úgy beszéltek, mintha igazán értenének hozzá, hogy kell becsapni a férfiakat.” Azzal nyugtatták meg, hogy majdnem minden lánnyal előfordul valami gyerekkori baleset, amelyben elveszti a szüzességét. Azt állították, hogy még a legnehezebb férjek is hajlandók beletörődni bármibe, ha más nem tud róla. Végül elhitették vele, hogy a legtöbb férfi úgy be van gyulladva a nászéjszakáján, hogy semmit se tud csinálni a nő segítsége nélkül, és abban a pillanatban, amikor kiderülne az igazság, voltaképpen nincsenek is maguknál. „Annak hisznek, amit a lepedőn látnak” - mondták. épen elmagyarázták hát neki azokat a bába- trükköket, melyeknek révén pótolhatja a hiányt, és asszonyéletének első reggelén kiteheti a napra a házuk udvarán a tisztesség foltjával tarkított vászonlepedőt, hogy mindenki lássa. Ezzel az illúzióval ment férjhez. Bayardo San Román meg nyilván azzal az illúzióval nősült, hogy hatalmának és vagyonának roppant súlyával megvásárolhatja a boldogságot, mert minél nagyobb méreteket öltöttek az előkészületek, annál eszelősebb ötletekkel igyekezett növelni az ünnepség fényét. Amikor kiderült, hogy jön a püspök, el akarta halasztani egy nappal az esküvőt, hogy ő adja össze őket, de Angéla Vicario nem volt hajlandó belemenni. „Mégpedig azért nem - mondta nekem -, mert nem akartam, hogy olyan ember adja rám az áldását, aki a kakasnak csak a taraját teszi bele a levesbe, a kakast meg kidobja a szemétbe.” Az ünnepség a püspöki áldás nélkül is olyan lendületet vett, amit már nem lehetett megfékezni, úgyhogy Bayardo San Románnak is kicsúszott a kezéből, és valóságos népünnepély lett belőle. (folytatjuk)
