Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-22 / 4. szám
12 1997. január 22. Kultúra Heti kultúra Filmbemutató A függetlenség napja Újabb szuperprodukció csalogatja moziba a kíváncsi nézőket. A forgalmazó örömére minden idők legsikeresebb filmjének ígérkezik. A függetlenség napja: a bemutatót követő első hat napon százmillió dollár bevételt könyvelhettek el. A több mint kétórás mozidarab igazi műfaji kaval- kád: katasztrófafilm - sci-fi és klasszikus háborús elemekkel. A történet alaphelyzete roppant félelmetes: 1996. július 2-án az USA műholdas megfigyelőállomásairól jelzés érkezik, hogy egy 550 km átmérőjű, gigantikus űrhajó közeledik bolygónk felé. A híradások rövidesen a világ legnagyobb városai fölött lebegő óriási űrjárművekről tudósítanak. A hadügyminisztérium mozgósítja speciális alakulatát, az elnököt biztonságos helyre menekítik. Az USA fővárosát ért támadást követően az egész országon úrrá lesz a káosz, az emberek fejveszetten menekülnek a városokból. Két nappal az óriás méretű űrhajók megjelenése után nyilvánvalóvá válik, hogy az idegen égitestről érkezett lények az emberiség megsemmisítésére készülnek. A világ összes hadserege készen áll, hogy felvegye a harcot a betolakodókkal szemben... A három kitűnő színész - Bili Pullman, Jeff Gold- blum, Will Smith - mellett a film igazi főszereplője a komputertechnika. A mozidarab különös látványvilágát létrehozó bonyolult munkát a rendező, Roland Emme így jellemezte: „Az ember egyidejűleg két filmet forgat. Az egyiket a szokásos módon, valóságos helyszínen, színészekkel, de a képzelet teremtette, nem létező elemek miatt szükségszerűen hiányosan. Ilyenkor számításba kell venni azt a másik filmet is, amit majd a komputer-animáció szakemberei varázsolnak a celluloidszalagra.” Rossz hír Van Damme elvonón Szinte hihetetlen: napjaink egyik filmbálványa, az amerikai akciófilmek legyőzhetetlen hőse, a belga származású Jean-Claude Van Damme a kokain rabja lett. A 35 éves filmsztár az idén nyáron szokott rá a kábítószerre, amikor a felesége váratlanul egyik napról a másikra elhagyta. Bár a neves filmszínészt rajongó hölgyek sokasága próbálta vigasztalni, de Van Damme-ot rendkívül megviselte, hogy a neje elment egy másik férfival. Az együttérző nők helyett inkább a kábítószert választotta. Szerencsére a milliók kedvencének számító színésznek megjött a jobbik esze. Novemberben önként jelentkezett elvonókúrára az egyik Los Angeles-i kórházban. A hat hétig tartó, napi 150 ezer dollárba(l) kerülő kezeléstől Van Damme azt reméli, hogy végleg sikerül megszabadulnia a káros, önpusztító szenvedélytől. A gyógyulásra minden esélye megvan, annál is inkább, mert úgy tűnik, a felesége visszatér hozzá, végleg mellette akar maradni. Gyors Jászai-díj és egyre nagyobb sikerek a Mikroszkópnál, még nagyobbak a tévében Hofi van, Hofi lesz Kossuth-díjat még nem mertek adni neki Fotó: Rédei Ferenc Uj Péter Szilveszteri képződmény. Szilveszterkor lett Hofi. 1968. december 31-én este. Marton Frigyes hívta akkor a rádiókabaréba az ismeretlen parodistát, belökte a stúdióba: a téma a táncdalfesztivál, tessék, adás! Az ország meg feküdt a röhögéstől. Akkor túl volt már Kőbányán, a téglagyár hátamögén, az érettségin, a téglagyári kul- túrcsoporton, az üzemi színjátszás slágerein, rövid porcelán- festői karrieren (ipari!), sikertelen színművészetis felvételiken, Rózsahegyi színiiskoláján, a Szendrő József-fé- le debreceni színház beugrás szerepein, alkalmi kocsmai pa- rodizálásokon, reménytelen szabadúszáson, megalázó vendéglátózáson, két pesti elutasításon (Vidám Színpad, Kamara Varieté). 1968 szilveszterén egy harminckét éves fergeteges énekes-parodistát ismer meg a közönség. Ez a vonal: énekes számok, főleg feketék paródiái. Louis Armstrong- ban nagyon erős. A legfeketébb hangú magyar énekesnek is mondják. Koós Jánossal ökör- ködik, beteljesítve az országos sikert. Az igazi történet a Mikroszkóp Színpadnál kezdődik, 1969-től. Komlós János társulatába kerül, önálló műsorrészt kap, egyre nagyobb szeletet. „Lehet a rendszer mellett is röhögni!” - ez volt Komlós jelszava, és főleg ő hajtotta Hofit a politika felé. így lett kiszabva Hofi fazonja, így került elő a nagyszájú melósfigura, így alakult ki a közönséggel beszélgetős, be- szólós viccelődés, így tűnik el az éneklés, a táncdalfesztivál, így hatódik át minden politiká: val, így lesz Hofiból hivatásos rendszertámadó. Aztán váratlan eltűnés és átigazolás a Madách Kamarához. 1983-tól már ott megy a Hofélia, aminek utódja, az Élelem bére még ma is fut, 1983-tól egyre nagyobb területet játszik be a lazuló rendszerben. Jól csinálja, mintha a rendszer az ő kemény poénjaitól lazulna. A nézőtéren egyre kevesebben szisszennek föl a húzósabb dumákra. A szólásszabadság növekedésével csökken Hofi jelentősége. Népszerűsége viszont nem. 1989- ben tízezer ember előtt „koncertezik” a Kisstadionban. Ilyen se volt még ebben a műfajban. A rendszerváltásba majdnem belehal. Infarktus, a súlyosabbik fajtából. Azt mondja később, hogy nemcsak a nagy hajtás készítette ki a szívét, hanem a sok mocsok is, amit kapott a nyakába. Komcsizták. Hogy Kádár-restaurátor, hogy az újban aláás. Még az is előkerült, hogy Hoffmann eredetileg. Kilencvenegyben tér vissza a Ma- dáchba, óvatosan, heti egy előadással, orvosi felügyelettel, minden poénnál figyeli a pulzusát, a függöny mögött vérnyomásmérés, drótok, műszerek. A közönség pedig jön. Sőt: özönlik. Hofit ez gyógyítja, ez tartja életben. És újra hazai pályán van, fürödhet a közéleti hülyeségekben, há- boroghat, nevettethet halálra. Alig gyógyul meg, újabb betegség, szemműtétek, félvakság, családi tragédiák, de a műsor megy, sokkal túl az ezredik előadáson, még mindig, hetente háromszor. Mindig dugig, pótszékek, a fal mellett is állnak, hónapokra előre sem lehet jegyet kapni. Hofi viccei túléltek. Illetve: a figura élt túl, mert a viccek többnyire újak. „Nem én vagyok időtálló, hanem mások hülyesége.” Ennyi. A hülyeségekben, az időtálló hülyeségekben erős. Erre az alapra építi a poénjait, és ez az alap stabil, rendszerfüggetlen. Valamikor vele jelölték ki a szólásszabadság határát. Lesz- e Hofi? Nem lesz Hofi? Betiltották? Börtönben van? Komoly kérdések voltak ezek. Tényleg. Hofi nem volt börtönben, viszont eljárt néha vadászni. És kedvelték felső körökben is. Leszámítva a kivételesen csökötte- ket. Érted haragszom, nem ellened? Nagyszájúsága, fölényességei, beolvasásai mögül mindig is elősejlett a szocializmus, a haza, a közös nemzetközi ügy féltése - így védték őt a Népszabadságban, pedig ennyire azért nem kellett volna. Hofi nem a rendszerrel szemben volt kemény, hanem a hülyeségekkel szemben. Az más kérdés, hogy mennyire volt egymásba kava- rodva rendszer és hülyeség, mennyire volt része, létfeltétele egyik a másiknak. Hofi nyilvánvalóan hitt a hülyeség nélküli szocializmusban. Utópista. „Én éltem abban a rendszerben, és nem tagadom le.” Hofi lassan fordul visszafelé a politikából. Más bajai vannak. Aki 1988-ban még a munkamorál, a demokratizmus és az adózási kérdések köré szórta a poénjait, aki azzal foglalkozott, hogy a munkás miért osztály, a paraszt az miért csak ,,-ság”, most saját betegségén viccel. Hogy félvakon csoszog a kórházban. („- Régen láttam, művész úr! - Ja, régen én is láttam.”), hogy nem találja a Parlamentben a leejtett tisztikeresztet, amelyet Göncz Árpád tűzött volna föl neki („...pont olyan színe van, mint a szőnyegnek. Az a rohadt vörös csillag legalább kiabált.”) A színpadi lendület, az erő most is nagy. Sokkal nagyobb, mint a színpadon kívüli. Hofi színpadon kívüli élete nem nyilvános. Elzárkózik. Kerítést húz. Interjúkat nem ad, vagy ha igen, akkor is csak azt mondja, amiket a színpadon, illetve még kevesebbet. Félmondatokat. Már nincsenek vadászatok és haknik sem. És raportok sincsenek. A szakma nagyon nagyra tartja. A humorszakma vagy mi. Hogy Kellér Dezső óta Hofi a legnagyobb ebben az egyszemélyesben. A viccmondásban. Van Jászai-díja, kőbányai díszpolgársága, tisztikeresztje. Kossuth-díjat még nem mertek neki adni. „Nem én vagyok időtálló, hanem mások hülyesége.” „Az a rohadt vörös csillag legalább kiabált.” Mindenki szeretheti, pedig csak kis történeteket, hétköznapi dalokat ír rólunk, magáról, másokról Dusán szerint ez a legszemélyesebb Presser-album PÉCSI ÁGNES _________________ Ké t évvel a Csak dalok után megjelent Presser Gábor második szólólemeze. A Kis történetek a BMG kiadótól származó információ szerint már boltokba kerülése előtt aranylemez lett. Ez - ismerve a piacot - nem tekinthető rossz kezdésnek. Az újságíró, ha végighallgatta a dalokat és nem akar lemez- kritikát írni, több dolgot tehet. Például enged a csábításnak, és kikotyogja a szerzőtől hallott s nem is nagyon rejtegetett műhelytitkokat. Nevezetesen, hogy Presser Pici egyik nagy példaképét, a második szólólemezen is közreműködő Garth Hudsont budapesti tartózkodásakor, egy hajnalon a Hűvösvölgyben miként tette „hűvösre” a polgárőrség, amikor magnójával madárdalt, neszeket-zajokat gyűjtött. Az egész a süketek párbeszédére emlékeztethetett, hiszen a „közeg” magyarul kérdezte a számára gyanúsan bozontos szakállú öregurat, az pedig angolul magyarázta, mit is keres az erdőben e szokatlan órán. De mesélhetne az LGT-nek ajánlott Kicsi vonat című dalról is, amely eredetileg huszonegy perces, rögtönzésekkel tűzdelt monstre változatban készült el, majd átmenetileg tizenegy perces verzió lett belőle, míg végül megszületett a lemezre került végleges, hétperces változat, amit négy világsztár zakatol végig a szerző társaságában: Omar Hakin, dob; Don Alias, ütőhangszerek; Garth Hudson, szaxofon és Lew Soloff, trombita. Vagy idézheti e sorok írója a szerzőtársat, Sztevanovity Dusánt, aki Presser legszemélyesebb lemezének nevezte az új albumot. S bizonyára igazat is kell adni neki, hiszen ezúttal csak öt dal szövegének megírása jutott neki, a másik négy szerzője maga a zeneszerző, Presser Gábor - aki különben (és ezt kevesen tudják, mert nem szokott dicsekedni vele), nem most kezdte a szövegírást, hiszen már néhány LGT-, sőt régi Ómega- dalba is adott egy-egy ötletet, sort, szlogent, bemondást, olykor akár ennél is többet. S persze van más lehetőség is: az új album ürügyén visszaidézni egy sikerekben gazdag zeneszerzői pálya fontosabb állomásait. Talán csak azért, mert az aranylemez vásárlói között nyilván szép számmal képviselteti magát az a nemzedék, amelyik nagyjából akkor született, amikor az LGT alakult. De hát aligha lehetne nekik is újat mondani. Ami végül a töprengő újságíró számára a legfontosabb kérdés: e lemezen, amely szép dallamokkal és szövegekkel tiszteleg Leonard Bernstein, a mozi, az LGT előtt s amelyen döbbenetes erejű a Nem szerethet mindenki szomorú, őszinte ráébredést tükröző nóta, miért olyan bánatot sugalló, rossz hangulatú majdnem mindegyik dal? Erre persze tudjuk a választ, hiszen csak ki kell nézni az ablakon vagy bele kell nézni az újságba, de azért nem ártana megint egy kicsit vidámabb Presser-album. Talán majd legközelebb. Remélhetőleg még az idén.
