Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-15 / 3. szám
10 1997. január 15. Kópé Klára Jarunková A beszélő hal Jóllehet Katica még csak a negyedik karácsonyára készülődött, ám a család sejtette, hogy az idei ünnep sem telik el meglepetés nélkül. Tavalyelőtt például Katica lenyelt egy piros golyócskát. A család lassan napirendre tért a történtek fölött, s a dolog kezdett feledésbe merülni, amikor a kislány lenyelte a következő golyót is - ezúttal egy kék színűt. Tavaly Katica felügyelet nélkül be se tehette a lábát abba a szobába, amelyikben a karácsonyfa állt. így hát Katica a konyhában segédkezett.- Kislányom, légy szíves, hozd be az őrölt mákot - kérte Katicát az édesanyja. ^- De hiszen azt felcsipegették a verebek - nézett az édesanyjára ártatlan szemekkel a kislány.- És a diót is nekik adtad?- Nem, azt a galambok szedegették össze - mondta Katica. A kislány egyik legnagyobb erénye az igazmondás volt! Nem csodálkozhatunk hát azon, ha a negyedik karácsonyon édesanya Katicát beküldte a fürdőszobába.- Itt kedvedre játszhatsz - mondta. - Látod, a kádban egy halacska úszkál. Édesanya kalácsot süt, Katica pedig szépen figyeli a halacskát. Jó? - azzal édesanya betette maga után az ajtót. Katica pedig elégedett volt a dolgok ilyetén alakulásával. Fogott egy fakanalat - az édesanya adta neki -, és piszkálgatni kezdte vele a pontyot. A halnak azonban nem volt ínyére a játék, s egyre kitért a fakanál elől. Úgy cikázott a fürdőkádban, mint a villám. A száját azonban szinte megállás nélkül tátogatta. Ez, persze, felkeltette Katica figyelmét. Letette a fakanalat.- Mit mondasz, halacskám? - hajolt a fürdőkád fölé. A ponty megnyugodott, és szinte mozdulatlanul lebegett a vízben. A száját azonban egyre csak mozgatta.- Édesanyám - kiáltotta Katica -, a halunk mondani akar valamit! Édesanya azonban nem hallotta a kislány hangját, mert éppen a mákos kalácsot készítette. így hát nem válaszolt Katicának. Később se válaszolt, mert akkor meg már az aprósütemény formázása kötötte le a figyelmét. Katica azonban nem keseBalajti Zsolt rajza redett el; leült a fürdőszoba szőnyegére, és elkezdte kifűzni a cipőjét. Miután lehúzta lábáról a cipőt, a fürdőkádba kukkantott, hogy meggyőződjék róla, vajon beszél-e még a hal. A ponty csak mondta a magáét. Katica tovább vetkőzött: előbb az otthonkát, majd a harisnyanadrágot vetette le. „Ha nem lenne a vízben, biztosan hallanám, mit mond - morfondírozott a kislány - a vízben a hang nem hallatszik.” Gyorsan ledobálta magáról a szvettert, a blúzocskát, majd belépett a kád hideg vizébe. Csakhogy a ponty nem hagyta magát, folyton kisildott Katica kezei közül. „No megállj csak! - szorította össze a száját a kislány - túljárok én az eszeden”, és mozdulatlanná merevedett a kád közepén. A ponty lustán mozgatva a farkát és az uszonyait a kád egyik végébe húzódott, s mondta az érthetetlen szövegét.- Gyere ide, pontyocska - csábítgatta a halat Katica. S csodák csodája, a ponty megfordult, oldalán megvillantak a pikkelyek; a kislány felé úszott.- Most megvagy! - örvendezett Katica. Ám az öröm korai volt, mert a hal gyorsan irányt változtatott, és elsuhant a kislány lába mellett. Katica fölöslegesen vetette magát hasra a fürdőkádban.. Katica már-már beleunt a halüldözésbe, amikor mentő ötlete támadt: kihúzta a lefolyó dugóját, és a víz szökni kezdett a kádból. Leült a kád szélére, szemmel tartotta a halat, és várta, míg lefolyik a víz. Közben édesanya megsütötte a mákoskalácsot, fel is szeletelte, és hozzáfogott a dióskalács becsavarásához... Túl volt a munka nehezén, s többet törődhetett a lakás életével. Feltűnt neki, hogy a fürdőszobában gyanúsan nagy a csend. Hirtelen kitárta a fürdőszoba ajtaját, és rémülten felkiáltott. A didergő Katicát látta, megkékült ajakkal a kád szélén ülve, kezében a ponttyal. A hal száját közel tartotta a fűiéhez.. Könnyű kitalálni, mi történt. Amíg Katica a takaró alatt melegedett, édesanya elmagyarázta neki, hogy a hal azt mondta: „Vizet! Vizet!” Erre Katica úgy ugrott ki a takaró alól, mint akit darázs csípett meg. Rohant a fürdőszobába, és megengedte a vizet. A ponty hálája jeléül egyet-kettőt csapott a farkával. A kislány néhány pillanatig feszülten figyelte a hal száját, és megállapította, hogy az valóban azt mondja: „Vizet! Vizet!”- Hát - summázta édesapa, miután meghallgatta, mi történt a kislányával -, ez még mindig jobb, mint golyót nyelni. Lám, ennek a gyereknek évről évre több az esze! Fordította és átdolgozta: Balajti Árpád Ugróbajnokok Néhány állat ugróteljesítménye ámulatba ejti az embert. íme, néhány példa: Dél-Amerikában honos a nagy testű virginiai szarvas. Ez az állat aranyérmes bajnoknak számít, hiszen 15 méter távolságba is elugrik. Az óriáskenguru 12 méterre szökell, az Afrikában élő impala antilop „rekordja” 7,5 méter. A víziállatok közül a delfinek olykor 7-8 méterre is képesek elrugaszkodni, míg a repülőhalak - amelyek nevükkel ellentétben nem repülnek, hanem ugranak - olyan sebességgel csapódnak ki a vízből, hogy akár 100 méter távolságra is elvitorláznak mellúszóik segítségével. A szibériai lazac ívás idején a folyókon fölfelé úszva 3-3,5 méteres zúgókon, vízeséseken is átkel. Testük nagyságához képest mégis a legkisebbek a legnagyobb bajnokok: a 6-9 centi nagyságú erdei béka akár 3-4 méterre is képes elugrani, míg az egyiptomi ugróegér, melynek mellső lába elkorcsosult, hátsó végtagjaival 1-2 méter távolságra is elugrik. Nemes Nagy Ágnes Ezt villamosmegállónál kell mondani, télen Álldiga és várdiga, járdiga és tánciga. Erre, arra, arra, erre, nincs semerre, nincs semerre. Álldiga és várdiga, járdiga és tánciga, seje-nuja-haj. * * * * * 4 MS A * % * **«*##■# # * ** * Ü 0 + ■' ■* # * * * * * *, m m #■ 1 %##*■* * m nt m m m # m * * * * # # # <0 0 # 0 Zelk Zoltán Télifák Nem fáztok, ti téli fák, mikor meztelen az ág? Eldobtátok a nyári zöld s az őszi aranyruhát. Ejnye, ejnye, téli fák, ez aztán a furcsaság: Hideg télben levetkőztök, nyáron viseltek ruhát! Megfejtés A január 1-i számunkban közölt feladat megfejtése: Az E-vel jelölt csörgő. Nyertesek: Radocha Zsuzsa, Madar; Pócsa Tamás, Ajnácskő; Beszédes Balázs, Vágsellye; Szentgáli Krisztina, Muzsla; Németh Barbara, Dunaszerdahely. Sapkamese Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna kalap. Virágok díszítették és fonott mintázat, ő mégsem volt elégedett a sorával. ,Akármikor fölvesznek, esővel áztatnak, széllel cibáltatnak, nappal süttetnek, aztán lecsapnak a fogasra - dohogott magában.- Itt az ideje, hogy önállósítsam magamat! Varázskalap leszek!” Azzal legurult a fogasról, és felkerekedett, hogy szerte a nagyvilágon találjon valahol egy varázslót, aki megtanítja a varázsmesterség minden csínjára-bínjára. Gurult a kalap, vándorolt éjt nappallá téve, árkon-bokron, hegyen-völgyön át, ke- reste-kutatta varázslók, boszorkányok nyomát, de mindhiába. Már a világot bejárta, legalábbis majdnem valamennyi csücskét, oktatóra mégsem talált. Amennyi boszorkány és varázsló az útjába került, mind a hasát fogta nevettében.- Ez akar varázskalap lenni, amikor se cilinder, se nem süveg, csak egy közönséges sapka! Nincsen varázscsillag rajta, se kriksz-kraksz, se ákom-bákom, de még egy mákszemnyi varázsbetű se! Ilyen sapkát legföljebb egy erdőjáró, madárleső, állatváró vadász hord, nem egy varázsló! Bizony nem akadt egy sem, aki társul fogadta volna. Szomorkodott a kalap, mérgelődött a kalap, búslakodott a kalap, át- kozódott a kalap, de nem adta föl. Majdcsak eljön az igazi, nagy varázsló, csodabűvész, aki megosztja vele a titkát, a varázslás csínját-bínját! Éljön az, csak ki kell várni. Várt a kalap csendesen, türelmesen, míg egy napon rá nem talált egy kisfiú.- Milyen ócska fejfedő! - mondta fitymálva.- Fel nem venném semmi pénzért. De a kutyámnak jó lesz játszani. És fogta a kalapot, elvitte magával. Az mukkanni sem mert. Elgyengült már a sok várakozástól, vándorlástól; örült, hogy végre valaki megáll mellette, és szemügyre veszi. Azt se bánta, hogy a kisfiúnak nem tetszik igazán. Csak legyen, aki használja végre. Nagy volt ám a meglepetése, amikor hazaérkeztek. Csaholva, ugrálva, fújtatva jött egy nagy, fekete, szőrös állat, egyenest neki a kalapnak. Cibálta, ráncigálta, tépte, szaggatta! A kisfiú kutyája volt.- Aúúúú! - üvöltött a kalap, de hasztalan. Ügyet se vetett rá senki. Sírdogált, kesergett, könyörgött, mindhiába.- És én még varázskalap akartam lenni! Ó, miért nem volt nekem elég, hogy sapka vagyok, erdőjáró, madárleső, állatváró vadászsapka! Milyen jó lenne, ha újra az lehetnék! De a gőgös kalapnak ez a kívánsága nem teljesült. Nagyravágyásáért keservesen megfizetett. Áz a nagy, fekete, csaholó, fújtató, ugráló szőrös állat, a kutya, addig tépte, ráncigálta, míg szét nem rágta darabokra, maradékát földbe nem ásta. Volt kalap, nincs kalap! Egyszer volt, hol nem volt, büszke, gőgös kaíap volt, ma már semmi sincs belőle, itt a vége, fuss elvéle! Szűcsné Kozsár Zsuzsa Rácz Noémi Illusztrációja
