Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-18 / 25. szám
1997. június 18. Rigor Pusztulás fenyegeti a felsővályi református templomerődöt Feltámadásra várva S. Forgon Szilvia A rendszerváltás óta örvendetesen megszaporodott a templomépítők és -felújítók tábora. Mintha egyszerre akarnák bepótolni az elmúlt évtizedek hiányosságait, befoltozni a múlt rendszer ejtette sebeket. A szlovákiai református egyház azonban mind a mai napig nem heverte ki javainak elkobzásával s a több mint negyven évig tartó vallásüldözéssel szerzett sebeit. Eldugott falvak apró gyülekezetei gyakran lelkész nélkül, önmaguk fogyó erejére támaszkodva próbálják fenntartani hiA Vály-völgy felé a hírhedt fügéi kanyar után kell letérni. A kapaszkodón túljutva a viszonylag jó minőségű aszfaltút már a Kálosa-patak völgyében kanyarogva halad tovább Felsővályig. Mintegy az út végállomásaként emelkedik a falu fölé a több száz éves templomerőd. Már első pillantásra feltűnik a hasonlóság az ismert erdélyi templomerődökkel. A vastag falú, egyszerű stílusú támpillérekkel erősített templomot hatalmas, helyenként öt méter magasságot is elérő, lőrésekkel ellátott erődfal veszi körül, ebbe illeszkedik a két kapu és a harangtoA helyi önkormányzat egyedül képtelen a műemlék templom javításához szükséges pénzt előteremteni. tűk mellett templomaikat, szellemi örökségük utolsó bástyáit, köztük olyan művészettörténeti gyöngyszemeket, mint a felsővályi református templomerőd. A felsővályi műemlék templom a szakemberek körében országszerte, sőt a határokon kívül is ismert, a laikus közönség azonban annál kevésbé tud róla. Ez egyrészt a település földrajzi fekvésével magyarázható. Felsővály egy hegykoszorúval övezett völgykatlan, a Vály- völgy utolsó települése. A falun túl erdők koszorúzta hegyek zárják le az utat, s egyben alkotják a határt a völgyben élő magyar és a hegy mögötti szlovák lakosság között. Mivel a völgy csak egy úton közelíthető meg (a Rimaszombaton, Tornaiján keresztül Kassára vezető E52-es főútról), a lakosság keveredése viszonylag csekély mértékű. Talán részleges elszigeteltségének köszönhető, hogy a tájegység viszonylagos háborítatlanságban él mind a mai napig. rony. A valaha szebb időket látott templom ottjártunkkor siralmas látványt nyújtott. A málló vakolatú falakat több helyen ujjnyi vastagságú repedések tarkítják, s messziről is látható, hogy a megroggyant épületet csak az imádság meg a támpil- lérek tartják. Simára kopott lépcsőfokok vezetnek a védőfalba illesztett főbejárat elé. Évszázadok léptei csiszolták simára éleit. Nyikorogva nyílik a hatalmas, faragott tölgyfa kapu. Fölötte, mintegy bástyaként, magas torony emelkedik. A „felház”. Az utolsó időkben - amikor még volt papja a helyi gyülekezetnek - a káplán lakásaként szolgált. Eredetileg azonban védelmi szerepe lehetett. A helyi hagyomány szerint ugyanis egy török rablócsapattal történt összeütközést követően határozták el a helybeliek a templomdomb megerősítését. Történelmileg a védőfal építése a 16-17. századra tehető. A valószínűsíthető török rablótámadások mellett az erőszakos rekatolizáció miatt is gyakori atrocitások érték a református hitéhez ragaszkodó lakosságot. Ellenük is sikeresen védelmezhették életüket és javaikat az erőd falai mögött. A főbejárat boltíve alatt áthaladva, felballagunk a dombon álló templomhoz, miközben megcsodálhatjuk, milyen szakértelemmel építették meg az erődfalat az egykori lakosok. A fal délkeleti sarkában védőbástyaként is szolgálhatott az ácsmestermunkának is beillő harangtorony, melyet a csúcson levő, vaslemez zászlón szereplő évszám szerint 1768-ban építettek. Megéri felkapaszkodni a háromszintes torony harangjait övező galériára, ahonnan páratlan kilátás nyílik az egész völgyre. Maga a templom egyike a legrégibb református templomoknak Gömörben. Noha írásos adatok erre vonatkozóan nem maradtak fenn, építése a 11. századra tehető. Első ízben a pápai tizedszedők említik 1334-ben. Az eredetileg fa- és vályogtemplomot 1381-ben kőből építik újjá. A nyugati fal támpillérei valószínűleg a 15. századból maradtak fenn. A templom többször leégett, a helybeli lakosság azonban minden alkalommal képes volt önmegnyílni akaró falakat is meg kellene erősíteni. A legsürgősebb azonban a tető korhadó deszkáinak kicserélése lenne. A nyikorgó padokban hagyott zsoltároskönyvek, székpámák tanúsága szerint alig kéttucatnyi tagja lehet a helybeli gyülekezetnek, melyben beszolgáló lelkész látja el a teendőket. A főleg idősekből álló gyülekezetnek érthetően nincs elég pénze az annyira esedékes javítások elvégeztetésére. Pedig ha a helybelieken múlik, a tető már rég ki lehetne cserélve, hiszen vannak ügyes kezű mesteremberek, alapanyagot sem lett volna nehéz szerezni, csakhogy a műemlékvédelmi hivatal nem engedélyezte a műemlék templom eredeti tetőszerkezetét megbontó munkát. A javításokat csupán az előírásoknak megfelelően lehet elvégezni, s természetesen csak olyan formában, hogy az ne menjen a műemlékjelleg rovására. Az ilyen technológia azonban nagyon drága. Mivel központi támogatásra nem számíthatnak, s az önkormányzat egyedül képtelen a szükséges pénzt előteremteni, a helybeliek alapítványt hoztak létre a templom megmentésére. Hogy mennyire saját ügyüknek tartják az ősi templom megmentését, bizonyítja, hogy a völgy lakossága, A megroggyant épületet már csak az imádság meg az ötszáz éves támpil- lérek tartják. erőből újjáépíteni. A templom mai állapota ugyancsak megkövetelné az alapos rekonstrukciót. A páratlan szépségű kazettás mennyezet, a kőből faragott szószék, a karzat mellvéddeszkájának állapota, a berepedezett, málló vakolatú falak, a megnémult orgona a lassú enyészet áldozatai lettek. A felekezetre való tekintet nélkül, egy emberként adakozott az alapítvány javára. De mivel az így összegyűlt összeg is csupán a töredéke a szükségesnek, felhívással fordultak a határokon túli testvérgyülekezetekhez, ám minden hazai, jó szándékú lélek támogatását is szívesen fogadják. A felsővályi református templomerőd a legrégibb ilyen típusú templomok egyike Gömörben. A templomot körülvevő erődfal délnyugati oldalán található a főbejárat, az ún. bikkszögi kapu. Nevét a szórványtelepülések között korábban Bikkszög néven ismert településről kapta. A helyenként öt méter magasságot is elérő falak veszély esetén menedéket nyújtottak a település lakóinak. A bejárati kapu fölött emelkedő bástyarészben található a „felház”, amely egy időben a káplán lakhelyéül szolgált. „Tanügyi” mese, valódi szereplőkkel Molnár Imre Volt egyszer egy bizonyos országban egy folyóparti magyar kisváros. Annak volt egy magyar (később csak tannyelvű, még később talán már az sem) gimnáziuma. Ennek a gimnáziumnak a diákjait több mint 3 évtizeden át oktatta egy tanárember. Magyar-szlovák szakos volt, de ezenkívül még a filozófia tárgykörét is oktatta. Különös ismertetőjele az volt, hogy taní-tani (nemcsak középiskolás fokon) szeretett, mi több, tudott is. Csakhogy a hatalom másként osztályozta őt. A hatalmat többnyire csak bitorlók észjárását ismerve, valószínűsíthetően azért, mert úgy tanított, hogy a kötelező anyagon kívül elmondta a nem kötelezőt is. Mi több, mindehhez hozzátette saját véleményét. És ez semmilyen hatalomnak nem szolgál kedvére. „Tartsa csak meg a véleményét magának.” Tanárunk nem tartotta... Volt, hogy úgy mondta el véleményét, hogy épp hallgatott. Nem beszélt a párt vezető szerepéről, sosem volt tagja az „élcsapatnak”. Nem kényszerítette különböző zsarolásokkal diákjait otthonról hozott világnézetük megtagadására. Nem erőltette mindenáron rájuk a szervezett „szovjetbarátságot”, ateista kört, sem más hasonló agyalágyultsá- gokat. Mindezért egy időben osztályfőnökként is megbízhatatlanná vált. Egyre többet mellőzték az oktatásban is. Magyaróráit fokozatosan átadták más, megbízhatóbb „kádereknek”. Aztán az általa oktatott filozófia tárgya is gyanúsnak bizonyult a „normali- zált” szocialista oktatási rendben. így az is kihullott a politikai érdekek magasabb rendű rostáján. Maradt a szlovák. A nyelvtan, a konverzáció meg a szlovák irodalom. „Elvileg ott nem tud kárt tenni”, vélték az „illetékesek”. Tanította hát a szlovákot. Rabszolgatempóban, napi négyöt órát, volt, hogy hatot. Éveken keresztül ugyanazt. Nyelvtan, konverzáció, nyelvtan, konverzáció. De ő mégsem fáradt bele. Vagy legalábbis nem akarta mutatni. Olvasókörrel, irodalmi szakkörrel próbálkozott a tanítási időn kívül. Diákjai gyakran látták összeszorított szájjal. Mindezzel együtt az általa felállított igényesség mércéjét sem adta alább. Szigorú volt és teljesítmény-centrikus. Diákjainak egyszerűen meg kellett tanulniuk szlovákul. S ez alól nem volt kibúvó vagy kivétel. De emberségét sem kellett feladnia. Óráin sikerült elhitetnie, hogy igényessége diákjai érdekeit szolgálja. Generációk sajátították el keze alatt a tökéletes szlovák nyelvtudást, szerették meg a szlovák nyelvet és irodalmat munkája által. Mert őt az a gondolat vezérelte, „ne mondhassák, hogy a magyar iskolát végző diák kevesebbet ér, másodrangú személy ebben az országban”. Az effajta gondolatokat vallókkal együtt nem csoda, ha ő is megbélyegzetté, fekete báránnyá vált. Olyan emberré, akivel rendszerint meggyűlik a talmaskodni kívánók baja. Aztán a rendszerrel együtt a bizonyos ország is megszűm tezni körülötte. Az új „bárso rend” rövid időre ugyan eng felemelkedni, de sejtette, he mindez csak ideiglenes, affé pünkösdi királyságnak tekin tő. A bársony rakétasebessé fakult ki és szinte vészesen dett hasonlítani a korábbi r szer vöröséhez. Időnként ta még annál is vadabb színek játszott. Tanárunk a neki adatott ríh idő alatt, iskolája falain túl, szágos ügyekben is hallatta hangját. Határozott vélemé nem rejtette véka alá a nem és saját népcsoportja ügyéb sem. Különös hangsúlyt hel Ne mondhassák: a magyar iskolát végzett diák kevesebbet ér.
