Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-28 / 22. szám
4 1997. május 28. Háttér Eseménynaptár Új ország születik? Che Guevara: Laurent-Désiré Kabila operettforradalmár, whiskyivó gerillavezér Diktátorbukás Zaire-ban Az ENSZ segít, ameddig az erejéből telik, de nem ez jelenti a megoldást Fotó: CTK 1996. október. Zaire keleti részén kibontakozik a fegyveres mozgalom Mobutu ellen. 1996. október 18-20. A felkelők - szinte kivétel nélkül zaire-i tuszik - első komoly katonai sikere: beveszik a Tanganyika-tó északi csücskénél fekvő Uvira várost. 1996. október 25. Uvirában a frissen megalakult Demokratikus Erők Szövetsége Kongó-Zaire Felszabadításáért (ADFL) vezetője, Laurent-Désiré Kabila (aki azt állítja, hogy nem tuszi) kijelenti: új rendszert akar teremteni, s a harcban nem egy kisebb etnikum lázadásáról van szó, hanem nemzeti felszabadító mozgalomról. 1996. november 5. Nairobiban az afrikai vezetők az ENSZ Biztonsági Tanácsától „semleges erőket” kérnek a térségben dúló harcok miatt tragikus helyzetbe került 1,2 millió menekült védelmére. 1996. november 15. Az ENSZ BT felhatalmazást ad a 10-15 ezer fős nemzetközi kötelék felállítására. 1996. november 27. Butembo várost a felkelők harc nélkül elfoglalják, s ezzel az egész keleti országrész az ellenőrzésük alá kerül. 1997. február 25-27. Fokföldön amerikai és dél-afrikai védnökség alatt zártkörű találkozón vett részt Kabila és Mobutu elnök megbízottja. 1997. március 17. Kisangani, az ország harmadik legnagyobb városa a felkelők kezén. 1997. március 21. Mobutu elnök európai gyógykezelése után visszatér Kinshasába. 1997. március 22. Kabila, a lázadók vezére az ellenőrzése alatt álló területeken betiltja a politikai pártokat és ideiglenes kormányt hoz létre. 1997. március 24. Lemond Kengo wa Dondo miniszter- elnök és kormánya. 1997. március 27. Togo fővárosában, az Afrikai Egységszervezet rendkívüli csúcstalálkozóján a két zaire-i fél megállapodik a fegyverszünetben és a harcok leállítását célzó tárgyalások beindításában. 1997. április 1. Az ellenzék Mobutu régi riválisát, Etienne Tshisekedit jelöli kormányfőnek, az elnök - nagy meglepetésre - másnap aláítja a kinevezését. 1997. április 3. Az új kormányfő hat tárcát hagy a felkelőknek, de Kabila elutasítja az ajánlatot, nem vállalja a hatalommegosztást. 1997. április 4. Mbuji-Mayi, a gyémántbányászat fővárosa is elesik. 1997. április 5. Az ENSZ és az AESZ védnöksége alatt megkezdődnek a pretoriai béketárgyalások a zaire-i kormány és a felkelők képviselői között. 1997. április 8. Mobutu elrendeli a rendkívüli állapotot. 1997. április vége -A kormányerők gyakorlatilag nagyobb gyorsasággal vonultak vissza a főváros felé, mint amilyen gyorsan a lázadók nyomultak előre. 1997. május 5-15. A dél-afrikai közvetítés nem hozott megegyezést a felek között, Kabila elutasította a találkozót Mobutuval. 1997. május 16. A lázadók elérték Kinshasa határát, Mobutu elmenekült. 1997. május 17. Laurent- Désiré Kabila elnökké nyilvánította magát, s egyben bejelentette az ország új nevét: Kongói Demokratikus Köztársaság. 1997. május 18. A felkelők erői elfoglalták a Tshatshi- támaszpontot is, ahol az elnöki gárda mintegy ezer tagja tartózkodott még. A gárdisták néhány órás tárgyalás után letették a fegyvert, majd többségük csatlakozott a felkelőkhöz. Kabila a felkelés központjában, Lubumbashiban megígérte az ENSZ-főtitkár különmeg- bízottjának, hogy együttműködik a világszervezettel és a humanitárius szervezetekkel a menekültválság megoldásában. (gzs) Görföl Zsuzsa __________ Ma hele tábornok, a védelmi miniszter és vezérkari főnök volt Mobutu Sese Seko zaire-i diktátor utolsó áldozata. Mobutu már távozóban volt az országból, amikor a Tshatshi katonai táborban testőrei lemészárolták a tábornokot, akit az elnök felelősnek tartott bukásáért. Pedig az okok egészen mások: Mobutu az országot 32 éven át saját birtokának tekintette, harácsolt, kegyetlenke- dett. Tehette, hiszen mindehhez élvezte Franciaország és az Egyesült Államok hallgatólagos támogatását. Zaire, az egykori Belga Kongó a világ ásványokban talán leggazdagabb országa - és ez máris elég magyarázat Párizs és Washington eljárására. De van másik is: a hidegháború legfagyosabb éveiben Kongó is azok közé az éppen függetlenné vált afrikai országok közé tartozott, melyekbe utat talált magának a marxizmus és a szovjet befolyás. A kommunizmus mumusától rettegők Patrice Lumum- bát eltették láb alól, s találtak helyette egy kapzsi szolgát, Mobutut. Laurent-Désiré Kabila, a mostani győztes, már röviddel ezután megpróbálkozott Mobutu megdöntésével, s ehhez olyan neves segítőtársat is talált, mint Che Guevara. Ám Guevará-nak rövidesen be kellett látnia: Afrikában számára dicsőség és siker nem terem, s ráadásul Kabila sem az ő embere. „Egy operettforradalmár, whiskyivó gerillavezér” - mondta róla elítélően Che. Ez a jellemzés a legkonkrétabb, amit tudni lehet Kabiláról, aki ma dúsgazdag és titokzatos külföldi kapcsolatokkal rendelkezik. Amit csak rebesgetnek róla: vagyonát, melynek köszönhetően egy egész hadsereget tudott nagyon jól felfegyverezni, fizetni és győzelemre vinni a hatalomért, a zaire-i aranycsempészet fejeként szerezte. Több mint fél éven át tartó hadjárata során már bebizonyította: amolyan militarista kiskirály, aki a harc miatt szereti a harcot, s nem drága neki az emberélet. Bizonyíték erre, hogy hagyta, tuszi parancsnokai ké- nyük-kedvük szerint mészárolják a ruandai hutu menekülteket. Mert Zaire-ban - vagy ahogyan Kabila a magát államfővé nyilvánító, május 17-én tett bejelentésében mondta: a Kongói Demokratikus Köztársaságban - is a hutu-tuszi ellentétekhez vezethetőek vissza az események. Előbb Ruandán és Burundin söpört végig az etnikai viszályba oltott polgárháború, s a menekülteknek köszönhetően Uganda és Zaire is rövidesen érintett lett. Annál is inkább, mert a zaire-i banyamulengék Ruandából származó tuszik (közéjük tartozik Kabila is), a másik jelentős népcsoport pedig a szintén ruandai gyökerekkel ren- d e 1 k e z ő banyaruanda nép, amelyet azonban nemcsak tuszik, hanem hutuk és tuák is alkotnak. A nagyobb számú, jobbára etnikai alapon szervezett egyéb milíciákat pedig elsősorban az különbözteti meg egymástól, hogy a banya- mulengéket, illetve a banya- ruandákat támogatják. Kabila tehát ezeket a törzsi villongásokat, a menekültek milliói okozta káoszt használta ki arra, hogy ismét hadba vonuljon Mobutu ellen. Mivel most már nemcsak a forradalmi lelkesedésre támaszkodhatott, mint Che idejében, ezúttal győzött is. S bár Zaire a Mobutu-rezsim évtizedei után feltétlenül jobbat érdemelne, aligha lesz ilyen szerencséje. Egyebek mellett azért sem, mert Kabila embereinek egyáltalán nincsenek kormányzati, gazdaságirányítási tapasztalataik, s gyakorlatilag nemzetközi kapcsolataik sem. A hadjárat során pedig bebizonyították: számukra nem szentek a törvények, a demokratikus értékek, de még az egyszerű emberség sem. Mobutu bukása persze mindettől függetlenül pozitív fordulat. A rákbeteg elnök búcsúzóul még szolgált egy sziporkával: nem menekül, hanem csak visszavonul, hogy megkímélje országát a további vérontástól. Valójában mentette a bőrét és a vagyonát - úgy 4 milliárd dollárt. Ennyire becsülik azt az összeget, amit összeharácsolt és külföldre menekített. A mesés vagyonhoz viszont csak úgy juthat hozzá, ha egykori kenyéradó gazdáinak lehetővé teszi a kínos helyzetektől mentes átállást az új zaire-i vezetés oldalára. Egészen pontosan: a zaire-i bányák kincseinek oldalára. Teljesen nyilvánvaló: ha Kabila az úr, vele kell jóban lenni. Nemcsak „bányászati” szempontból, de az esetleges újabb vérontás elkerülése végett is. Az ENSZ-nek, a humanitárius szervezeteknek már nincs erejük kordában tartani azt a milliós, kényszerű nép- vándorlást, amely 1993 óta gyakorlatilag megszakítás nélkül zajlik az afrikai nagy tavak vidékén. S főleg nincs pénzük segíteni a rászorulóknak - legyenek hutuk vagy tuszik. Kabila bejelentette az ország új nevét: Kongói Demokratikus Köztársaság. Mobutu bukása mindentől függetlenül pozitív fordulat. Kabila a törzsi villongásokat használta ki Mobutu ellen. A kérdések kérdése: csaknem ezer évvel a nagy egyházszakadás után lehet-e kézfogás az egyházfők között? A pápa békekísérletei és az ortodox pátriárkák Nagy Csaba, Népszabadság _________ A p ápai pásztorbot II. János Pál kezében az evangelizáció vándorbotja lett. Bár a katolikus egyház feje láthatóan beteg és gyenge, a bőrönd mindig a keze ügyében van. A 77 éves pápa erőltetett menetben igyekszik véghez vinni azt a programot, amelyet megválasztásakor, 1978-ban maga elé tűzött, s mára a megvalósítás küszöbére érkezett: az új evangelizációt,, a katolicizmus gyökereinek megerősítését az öt kontinensen, és a vallások közeledését. II. János Pál véget kíván vetni a keresztények megosztottságának, ökumenikus párbeszédben igyekszik feloldani a három monoteísta vallás, a keresztények, a zsidók és a muzulmánok évezredes viszályát, amit az egyetlen lehetőségnek tart a radikalizálódó iszlám megfékezésére. Igyekezete dacára három nagy álma egyelőre beteljesületlen, s kettő valószínűleg az is marad. Az első a bibliai utazás Ábrahám nyomdokain. A történelmi zarándoklatra valószínűleg sor kerül az ezredfordulóig. Jóval kisebb az esélye, hogy a római pápa beléphet a kínai nagy fal mögé. A katolikusok és az ortodoxok jelenlegi hűvös viszonyának ismeretében pedig egyelőre az is nehezen képzelhető el, hogy II. János Pál Moszkva vendége lesz a közeljövőben. Pedig a katolikus egyházfő és a moszkvai, valamint a konstantinápolyi pátriárka találkozója a vatikáni diplomácia prioritásai közé tartozik. Május elején az osztrák Die Presse közölte tényként: II. János Pál június 21-22-én Bécsbe látogat, hogy találkozzon a két ortodox pátriárkával. Tény, hogy I. Bertolomaiosz és II. Alekszij június 23. és 26. között Grazban lesz. Ott tartják a keresztény egyházak párbeszédének és ki- engesztelődésének szentelt második ökumenikus tanácskozást. A pápa és az ortodox egyházfők találkozója az első lenne az 1054-es nagy egyházszakadás óta. A helyzet kísértetiesen hasonlít azokra a kezdetben titkos, később nyilvánosságra került diplomáciai előkészületekre, amelyek a pápa tavaly szeptemberi pannonhalmi látogatását előzték meg. A hírverés ártott az ügynek. A magyar diplomácia erőfeszítései ellenére a találkozó elmaradt. Bécs, mint színhely, 1997. nyara, mint időpont nem tűnik irreálisnak. Az előfeltételek nem kedvezőek. A katolikus-ortodox párbeszéd VI. Pál pápa és I. Athénagorász konstantinápolyi pátriárka 1965. december 7-i kapcsolatfelvétele után kezdődött. Az folyamatot azonban visszavetette a délszláv háború. A Vatikán és az ortodox egyház kapcsolatai (különösen a pápa horvátországi és szlovéniai látogatása miatt) ma hűvösebbek, mint egy évtizede. Oroszországból, ahol a keleti keresztények döntő többsége él, eddig egyértelmű „nyet” volt a válasz. Ukrajnából, Romániából szintén. Szerbiával soha nem volt ilyen rossz a Vatikán viszonya. Görögország is bezárta az ajtaját. Igaz, nem a kormányok emeltek vétót, hanem a pátriárkák. A szentszéki külpolitika irányítói Gorbacsov tavaszától elbűvölve arra bátorították a Rómát elismerő keleti keresztényeket, hogy vegyék vissza a templomaikat, kiűzve onnan több száz ortodox pópát. Új katolikus püspököket küldtek Moszkvába és a volt Szovjetunió más nagyvárosaiba, nem törődve a metropoliták háborgásával. A Vatikán az ortodox területeken már visszavonulót fújt. Most már azt kellene bebizonyítania: az iszlámmal folytatott párbeszéd az egész kereszténység (katolikusok, ortodoxok és protestánsok) közös érdeke. A keresztények, csakúgy mint a zsidók és a muzulmánok, Ábrahám fiai. Békét kell kötniük, hogy szembenézhessenek az ezredforduló kihívásaival.
