Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-14 / 20. szám
Kultúra 1997. május 14. A Szőrös Kő a klasszikus, illetve a világirodalomból táplálkozva szeretne újat hozni Hódolatom, Ájult grófnő A Szőrös Kő főszerkesztője. Csehy Zoltán és szerkesztője, Polgár Anikó Prikler László felvétele Tallósi Béla Hónapokkal ezelőtt összeült néhány irodalomkedvelő, tollforgató egyetemista, akik úgy látták, szükség lenne egy olyan lapra, amelyet valahova az Ifi irodalmi rovata és a Kalligram közé lehetne besorolni. Úgy tűnt ugyanis, hogy a mai egyetemisták, főiskolások, vagyis a hetvenes években születettek nemzedékéhez tartozók között sok az olyan íróember, aki keveset vagy egyáltalán nem publikál, talán épp amiatt, mert úgy érzi, már kinőtt az Ifi rovatából, vagyis a kamaszköltők közül. Viszont annyira kiforrott írónak, költőnek, kritikusnak, szakírónak, fordítónak még nem érzi magát, hogy a létező irodalmi lapoknál kopogtasson, vagyis a Kalligramba, illetve az Irodalmi Szemlébe küldje el írását. Az új nemzedéknek más újság kell - ebben mindannyian egyetértettek, s rögtön el is döntötték: ha elképzelésük megvalósulhat, a lap névadójául Bettes Istvánt választják, illetve az ő verséből vett idézettel keresztelik el a magát irodalminak és művészetinek hirdető újságot. így lett a lap címe: Szőrös Kő. Súlyosabb kérdés volt persze a kiadás. A mai napig az. A Csehy Zoltán főszerkesztő, Polgár Anikó és Juhász Katalin szerkesztők által előkészített anyag - hivatalos támogatók nélkül is - rotációs gépre kerülhetett. Az első szám megjelentetésére a Tiszavirág Baráti Társaság vállalkozott: a Szőrös Kő a Tiszavirág mellékleteként látott napvilágot. A második számtól kezdve a lapot az AB- ART adja ki. Most pedig az a lehetőség adódott, hogy a Szőrös Kő következő száma a Kalligrammal együtt jelenik meg. Ahogy Csehy Zoltán és Polgár Anikó elmondták, ezt az alkalmat arra szeretnék kihasználni, hogy megmutassák, a Szőrös Kőnek ma már határozott arcéle van. Megjelent tehát és létezik a Szőrös Kő. Olyan áron is, hogy a lapot mindenki fizetség nélkül csinálja. A szerkesztők honorárium nélkül szerkesztenek, a szerzők írásaikért nem kapnak tiszteletdíjat. Ez mélységes tiszteletet parancsol részünkről” - mondja a negyedéves magyar-latin szakos Csehy Zoltán. „Magunk is csodálkoztunk, hogy pusztán lelkesedésből meg lehet csinálni egy lapot - folytatja Polgár Anikó, áld ugyancsak negyedéves magyar-latin szakos egyetemi hallgató. A lelkesedés az AB-ART kiadóra is vonatkozik.” Ahogy az újságban olvasható: „A lap egyelőre ldzárólag a kiadó (AB-ART) anyagi és erkölcsi áldozatvállalásának köszönhetőenjelenik meg.” Az idei első számmal kapcsolatban Csehy Zoltán elmondta: „Színvonalas anyagokat tudtunk összegyűjteni. És eredetit, ami nem kis szó, mert ma, mondjuk, a Szemle is egyre inkább valami olyan vonalra áll rá - sértődés ne essék -, hogy használt illusztrációkat újraközöl, illetve kötetekből válogat. Tőlünk ez idegen. Mi teljesen mást szeretnénk. A Szőrös Kő egy kicsit világ- irodalmi orientáltságú, fordítói és írói műhely akar lenni a maga erényeivel, a maga ügyetlensége- ivel, s az ebből fakadó bájával együtt.” Polgár Anikó ezt azzal egészíti ki, hogy mindenképpen szeretnék, ha fiatalos lenne a lap, új generáció ízlését képviselné. „Ez nem lázadás az előző nemzedékekkel szemben - mondja Csehy Zoltán -, ez természetes dolog. A Szőrös Kő mint a fiatalok lapja egy kicsit feltűnően játékos és harsány akar lenni. Abban az értelemben, hogy valamiféle mozgás van mögötte, tehát nem egyfajta statikus menet, mint néRégi műfajokon belül keresik az új utakat. hány irodalmi lap esetében, amelyek felvesznek egy szerkezetet, és igyekeznek ahhoz tartani magukat. Nem szeretnénk statikus rovatrendszert, bár rovatunk is van, az Ájult grófnő, amely kritikákat közöl. Most például van egy játékunk, a Pozsonyi kert. E régi magyar irodalmi alkotásból merítve az öüetet, elhatároztuk, hogy bizonyos növényekhez bizonyos verseket írunk, és így megalkotunk valamiféle irodalmi növényhatározót. De más játékokat is kitaláltunk, mint például a régi műfajok felelevenítését. Irodalmi pályázatot írtunk ki azzal a céllal, hogy szeretnénk felújítani ősi, ma nem divatos műfajokat, mint az epigramma, beszély, passiójáték, episztola.” Arra a kérdésemre, nem tartják-e furcsának, hogy fiatalosan fiatalokhoz akarnak szólni, és mégis hátrafelé nézegetnek, a régi irodalomba merülnek le „múzsáért”, Anikó elmondta: „Szerkesztőink és munkatársaink klasszikus és vüágirodalmi beállítottságúak, akik antik műfajokban keresik az új utakat. Azt hiszem, ez számít most újnak. Visszatérni a régihez. A klasszikus irodalomból, a világirodalomból táplálkozva szeretnénk újat hozni.” Ezzel magyarázható, hogy a Szőrös Kő legújabb számában is van fordítás nemcsak kortárs japán és osztrák költőktől, hanem a régi irodalomból is. „Mi a régi szövegeket újraértelmezzük - mondta Csehy Zoltán. - Az antik kultúrában nemcsak az erkölcsi példázatok vannak jelen, hanem nagyon sok fiatalos és vidám dolog is. Megpróbáljuk megkeresni azokat a pontokat, amelyekre lehet építeni. Mértéktelen öröm antik irodalmat olvasni. Óriási univerzum. Maga a csoda.” Heti kultúra Könyvespolc Roger Peyrefitte Különleges barátságok A nagy irodalmi sikert aratott, Renaudot-díjat nyert Különleges barátságok Roger Peyrefitte legjobb regénye. Egy iskolaév története egy szigorú katolikus vezetés alatt álló fiúkollégiumban - két diák „különleges barátsága” megszületésének, lopott örömeinek és fájdalmas összeroppanásának története. A „derűs” gyermeki világot mintha a végzet szárnya árnyékolná be, s akár Antigoné, a gyermek is menthetetlenül elpusztul, mihelyt emberibb törvényeket keresve szembekerül szervezett külső életének merev korlátáival. Megható, szép és gazdag könyv, valóságos remekmű. Mesteri szerkezete minden részletében és egyetlen epizód nélkül viszi előbbre és teszi teljesebbé a cseleményt; tiszta és érzékletes nyelve szinte tapintható közelségbe hozza a szereplőket és a környezetet egyaránt. A szerző bámulatos műveltsége sohasemjelentkezik hivalkodó módon, és csak arra szolgál, hogy adekvát képet fessen erről a sajátos világról. A Különleges barátságok finom, kissé rejtett iróniájával és gondolatainak gazdagságával Voltaire és Diderot legjobb hagyományait újította meg. Zenezug A Beatles él és élni fog „A Grammy-díjat, amellyel a világ egyik valaha volt legnagyszerűbb zenei csapatát emelték ismét a fénybe, korántsem azért adományozták a Beatlesnek, mintha ma nem akadna méltó jelölt erre az elismerésre. Aki pártatlanul nézi a dolgot, aligha tagadja: az egykori nagy négyes zenéje máig él és hat” - írja az egyik legtekintélyesebb poplap általában igencsak szigorú kritikusa. Érthető, hogy mindhárom beatle - nem mulasztva el az emlékezést tizenhét éve halott társukra, John Lennonra - örömmel csatlakozott Brian Goddell véleményéhez. „Micsoda meglepetés! Jó tudni, hogy az emberek még mindig szeretik a Beatlest” - mondta George Harrison, Paul McCartney pedig hozzátette: „Az a nagyszerű benne, hogy annyi évvel utolsó lemezeink felvétele után kaphattunk díjat.” Persze a Beatles azóta is fogalom. És bizonyára az is rnarad. Regény ortensina Bautét, akinek mindössze annyi szerepe volt az eseményekben, hogy vért látott azon a két késen, amelyen még nem volt vér, annyira megviselte a lelkifurdalás, amiért előre látta a szörnyűséget, hogy egy napon, amikor már nem bírta tovább, meztelenül rohant ki az utcára. Flóra Miguel, Santiago Nasar menyasszonya, szégyenében és haragjában megszökött egy határőr hadnaggyal, aki aztán pénzért árulta a vichadai kau- csukgyűjtő munkások között. Aura Villerosnak, a bábaasszonynak, aki három nemzedéket segített a világra, a hír hallatán olyan görcs állt a hólyagjába, hogy élete végéig katéterrel tudott csak vizelni. Don Rogelio de la Flóra, Clotilde Armenta derék férje, aki nyolcvanhat éves korában maga volt az élet, arra ébredt - ekkor utoljára -, hogy Santiago Nasar ott áll rászegezve házának bezárt kapujára, és nem élte túl a megrázkódtatást. Plácida Linero az utolsó pillanatban zárta be a kaput, de idejében kimagyarázta magát. „Azért zártam be, mert Égi Virágszál megesküdött rá, hogy a fiam itthon van: látta, amikor hazajött - mondta nekem. - És nem volt igaz.” Azt viszont sohasem bocsátotta meg magának, hogy a fák jelentését összetévesztette a madarakéval, Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 25.rész a jót a rosszal, és ismét rabja lett a kardamómi-rágcsálás káros szenvedélyének. A gyilkosság után tizenkét nappal a vizsgálóbíró, aki a jegyzőkönyvet fölvette, egy egész faluval találta magát szemben. A községháza mocskos irodájában, ahol rumos török kávéval próbálta elhessegetni maga elől a hőség délibábját, rendőri erősítést kellett kérnie, hogy kordában tartsák az odasereglett embereket, akik idézés nélkül is mind tanúskodni akartak, hogy hangsúlyozzák a drámában játszott fontos szerepüket. Nemrég végezte el az egyetemet, és még mindig a Jogi Kar fekete posztóegyenruhájában járt; ujján ott volt a doktori aranygyűrű, és egész lényéből a boldog zöldfülű önteltsége és lírai hevülete áradt. De a nevét nem sikerült megtudnom. Mindaz, amit a jelleméről tudni lehet, a jegyzőkönyvből derült ki, melyet jó néhány személy segítségével sikerült felkutatnom a riohachai bíróság épületében. Az irattárban nem volt semmiféle rendszer, és szerte a kőpadlón több mint egy évszázad aktacsomói tornyosultak, abban az ódon gyarmati épületben, mely két napon át Francis Drake főhadiszállása volt. A földszinti termeket minden dagálykor elöntötte a tenger, és a kötegekből kiszóródott akták ide-oda úszkáltak az elhagyott irodákban. Sokszor magam is bokáig érő vízben bóklásztam végig a vesztett pereknek ezt a halastavát, és a véleüen műve volt, hogy ötévi keresés után a jegyzőkönyv körülbelül ötszáz lapnyi anyagából három- száhuszonkettőre sikerült rábukkannom. A bíró neve egyiken se szerepelt, de nyüván- való, hogy olyan ember volt, akit alaposan megfertőzött az irodalom. Minden bizonnyal olvasta a spanyol klasszikusokat, a latinok közül is egyet-kettőt, és Nietzschét is jól ismerte, aki az akkori jogászok divatos szerzője volt. A lapokon olvasható széljegyzetek olyanok voltak, mintha vérrel írta volna őket, és nemcsak a tinta színe miatt. Olyan tanácstalanul állt szemben a rejtéllyel, melyet a sors szeszélye folytán neki kellett volna megfejtenie, hogy szelleme gyakran elkalandozott a líra régiójába, mely sehogy sem illett ösz- sze rideg hivatásával. Mindenek- fölött azt tartotta elfogadhatatlannak, hogy az élet olyan véletlenekkel operáljon, melyek az irodalom számára megengedhe- tetlenek, és így tegye lehetővé, hogy akadálytalanul végre lehessen hajtani egy jó előre bejelentett gyilkosságot. De szorgos fáradozása végén az nyugtalanította mégis a legjobban, hogy nem bukkant rá egyeden olyan nyomra se, mely arra utalt volna, hogy Santiago Nasar volt a sérelem okozója. Angéla Vicario barátnői, akik cinkosságot vállaltak a csalásban, hosszú időn át mesélték újra meg újra, hogy még jóval az esküvő előtt beavatta őket a titkába, de az ülető nevét nem árulta el. A jegyzőkönyvben így szerepel a vallomásuk:, A csodát elmondta, de a szentnek nem árulta el a nevét.” Angéla Vicario pedig rendületlenül hallgatott. Amikor a vizsgálóbíró a maga oldalazó stílusában megkérdezte: tudja-e, hogy ki volt Santiago Nasar, szenvtelen arccal ezt felelte:- Ő volt a tettes. így áll a jegyzőkönyvben, de arról, hogy hol történt és miképpen, nem esik szó. A tárgyalás során, mely csak három napig tartott, a magánvádló legfőképpen ennek a vádnak a gyengeségével érvelt. A Santiago Nasar elleni bizonyítékok hiánya olyan tanácstalanságba süllyesztette a vizsgálóbírót, hogy ténykedését olykor megakasztotta a kiábrándulás. A 416ik lap szélén ez a saját kezével és a patikus tintájával írt megjegyzés olvasható: Adjatok egy előítéletet, és kimozdítom helyéről a földet. E parafrázis alá, melyet a csüggedés szült, egy nyíllal átlőtt, formás szívet rajzolt, ugyanazzal a véres tintával. Az ő szemében, ugyanúgy, mint a legközelebbi barátok szemében is, mi sem bizonyította jobban Santiago Nasar ártatlanságát, mint az, ahogyan az utolsó órákban viselkedett. Mert egy pillanatra sem ingott meg halálának reggelén, noha nagyon jól tudta, hogy milyen árat kéne fizetnie, ha igaz lenne, amivel vádolják. Ismerte annak a világnak az álszentségét, amelyben élt, és tisztában kellett lennie azzal, hogy az ikrek egyszerű lelke nem tudta volna elviselni a gúnyos megjegyzéseket. Bayardo San Románt senki se ismerte jól, de Santiago Nasar azért ismerte annyira, hogy tudja: nagyvilági pózai ellenére ugyanúgy a hazulról hozott előítéletek rabja, mint bárki más. Úgyhogy a szándékos nemtörődömség egyenlő lett volna az öngyilkossággal. (folytatjuk)
