Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 19. szám
Kultúra 1997. május 7. Változik a színvonal. Az idén először: pályázat útján jelentkezhetnek az amatőr csoportok Gombaszög - másképpen! Fábián Edit: „Neves oktatókat kértünk fel...” Kun Melinda ________________ Az idén is lesz fesztivál Gombaszögön. Ez így olyan unalmas mondat is lehetne, amelyet már számtalanszor elismételtek. Csakhogy ami 1997-ben zajlik majd Gombaszögön, az valami egészen más lesz, mint amit eddig megszoktunk. A munka oroszlánrészét a gömöri község, Szalóc önkormányzata vállalta. A fesztivál rendezői: a Gombaszög Fejlesztéséért Alapítvány, a Csemadok Rozsnyói Területi Választmánya és a Szlovákiai Magyar Folklórszövetség. Társrendezője pedig a Csemadok Országos Választmánya. A részletekről Fábián Editet, a Csemadok Rozsnyói Területi Választmányának titkárát, a Gombaszög Fejlesztéséért Alapítvány elnökét faggatom: Miben tekinthető újnak, másnak az idei gombaszögi fesztivál? Teljes egészében annak tekinthető. Ugyanis a tapasztalatok azt mutatják, hogy ami eddig, negyven éven keresztül működött, az mostanra elfáradt. Valami olyasmit kellett tehát kitalálnunk, ami újból vonzó és érdekes lesz a nagyközönség számára. Nyilvánvaló volt, hogy a műsor felépítését, szerkezetét kell alapvetően megváltoztatni. Aki részt vett már ezen a rendezvényen, talán tudja, hogy amolyan „népünnepély” jellege volt, tarka, sokműfajú programmal. Nos, úgy gondoltuk, talán okosabb lenne kevesebb műfajt felvonultatni, sokkal magasabb színvonalon. Ezenkívül Gombaszög az ország egyik turisztikai látványossága. Gyönyörű a vidék, és van itt egy nevezetes cseppkőbarlang is. Ha azt akarjuk, hogy sokan ellátogassanak ide, akkor az eddigi kétnapos rendezvény helyett az egész nyári időszakot felölelő programokban kell gondolkodnunk. Az idei rendezvény tehát akár kísérleti jellegűnek is tekinthető. Részleteket is megtudhatunk? Mindjárt az egyik igazi újdonsággal kezdeném: Gombaszögön ebben az évben Nyári Ifjúsági Rockzenei Tábort rendezünk. Tudjuk azt, hogy sokakat érdekel ez a fajta zene, és itt, nálunk igazából nincs fóruma. Pedig sok rockzenekar működik szerte az országban, amelyeknek bizony kevés alkalmuk van a bemutatkozásra. Ezt a lehetőséget szeretnénk mi megteremteni. A tábor minden, a rockzene iránt érdeklődő, és valamilyen hangszeren már játszani tudó fiatalnak alkalmat kínál arra, hogy tudását tökéletesítse. Neves oktatókat kértünk fel, így akár gitáron, akár billentyűs hangszeren játszik valaki, itt sokat tanulhat. A dobosokat Petrusz Gyula, a Team együttes dobosa, a basszusgitárt Szappanos György tanítja, aki Katona Klári, Szakcsi Lakatos Béla, vagy a Tátrai Bánd állandó kísérője. A kiváló hazai gitáros, Henry Tóth és reményeink szerint Balázs Fecó is vállal oktatást ebben a táborban. Egy olyan előadót is szeretnénk hívni, aki a rockzene fejlődésének történetével ismerteti meg a tábor résztvevőit. Aki pedig nem zenélni, hanem táncolni szeretne, azt is szeretettel váijuk, és olyasmit kínálunk neki, aminek biztosan nagyon fog örülni: a neves Zoltán Erika Táncstúdió tánctanárai tanítanak majd Gombaszögön. Ha mindez, amit elmondtál, komolyan érdekel valakit és jelentkezni szeretne, mi a teendője? Atáborjúlius 1-től 5-ig is eltart, és teljesen nyitott. Bárki jelentkezhet, természetesen bizonyos részvételi díj fejében. A részleteket a májusban megjelenő felhívásunkban közölni fogjuk. Any- nyit azonban elárulok, hogy a tábor utolsó napjára, ötödikére rockzenei fesztivált tervezünk Rock-Gombaszög ’97 elnevezéssel, ahol a már ismert hazai együttesek mellett azok a kezdő zenekarok is bemutatkozhatnak, amelyeket a beküldött hangzóanyagok alapján válogat majd ki egy szakemberekből álló bíráló- bizottság. Egy másik tábort is terveztek az idén... Igen. A Szlovákiai Népművészeti Tábor is - amelyet eddig Nagyfö- démesen szervezett meg a Szlovákiai Magyar F olklórszövetség - Gombaszögön lesz, július 15. és 19. között. Ebben a táborban is zenei oktatás folyik majd. Hegedű, brácsa és bőgő ifj. Csoóri Sándor és zenekara, valamint Fodor Sándor (Neti) vezetésével, a fúvósokat pedig Agócs Gergely tanítja. Természetesen tánctanítás is lesz, valamint kézművesfoglalkozások. A Gombaszögi Népművészeti Fesztivál időpontja 1997. július 19. Népzenei koncert, nemzetközi népművészeti gálaműsor, táncházi előadás, kirakodóvásár és kézművesbemutatók szórakoztatják majd a közönséget. Az eddigi évek gyakorlatával ellentétben az idén nem mi hívjuk meg az amatőr csoportokat, hanem pályázat útjánjelentkezhetnek. A szervezés is teljesen másként zajlik, mint régen. Ma már nem egy hatalmas, szinte áttekinthetetlen apparátus mozgatja a fesztivált, hanem egy maroknyi, összeszokott, profi csapat, és ez igen jót tett magának a rendezvénynek. Az elmúlt évben alkalmunk nyűt kipróbálni ezt az új felállást, és el kell, hogy mondjam, remek hangulatban, a kisebb-nagyobb fennakadásoktól eltekintve zökkenőmentesen ment a munka. Ez pedig annak köszönhető, hogy a szervezőgárda minden tagja tökéletesen tisztában volt azzal, mi a dolga. Richtarcsik Mihály, az SZMF elnöke és Farkas József, az SZMF titkára komoly tapasztalatokkal rendelkeznek már a szervezőmunka terén. A ’96-os fesztiválon bebizonyosodott, hogy remekül tudunk együtt dolgozni, így az idén is és a jövőben is őket kérjük majd fel erre a munkára. Olyan hangokat is hallani lehetett Gombaszöggel kapcsolatban, hogy a legokosabb lenne befejezni és elfelejteni, hogy valaha is létezett egy ilyen rendezvény... Igen, én is hallottam hasonló megjegyzéseket. Ha abból a szemszögből nézem ezt a kérdést, hogy bizony ellaposodott, az évek folyamán kiüresedett a fesztivál, mindig ugyanolyan volt a műsor, akkor megértem a kételkedőket. Van viszont egy másik szempont is. Tudniillik, a gombaszögi színpadot a Csemadok-ta- gok építették a hatvanas években. Úgy érzem, nincs erkölcsi jogunk mindezt egy tollvonással megszüntetni. Inkább tennünk kell valamit azért, hogy ezt a hagyományt éltessük és tovább vigyük. Tehát aki Gombaszög nevének hallatán csak legyint, mert már elege van „a mindig ugyanaz” jellegű programból, azt arra biztatom: jöjjön el, és nézze meg! Heti kultúra Könyvespolc Tóth László „...miként hajdan az apostolok” A kötet szerzője, Tóth László - költő, író, művelődéstörténész, szerkesztő - 1949-ben született Budapesten. 1954-1986 között Csehszlovákiában (Izsán, Komáromban, Pozsonyban, Dunaszerdahelyen) élt, majd visszatelepült szülővárosába. Verseskönyveket, gyermekkönyveket és esszéköteteket írt; számottevő irodalom- és művelődésszervezői, illetve antológiaszerkesztői tevékenység áll mögötte. A drámairodalommal, színikritikával, színháztörténettel, azaz magával a színházzal a hetvenes évek második felében került szorosabb kapcsolatba. 1980-ban megnyerte a pozsonyi Népművelési Intézet drámapályázatát (ugyanitt egy másik munkáját különdíjjal jutalmazták); 1982-ben Az áldozat címmel színművét mutatták be Kassán. Cseh és szlovák drámafordításait a kassai Thália Színpad játszotta, illetve a Magyar Rádió sugározta (fordított műkedvelő színjátszóknak írt módszertani kézikönyvet is). 1983-1985 között a komáromi Magyar Területi Színház és a kassai Thália Színpadának dramaturgja volt. Az 1970-es évek közepétől számos vers- és prózamondó, illetve gyermek-, diák-, valamint műkedvelő színjátszó, továbbá bábjátszó versenyen zsűrizett. A magyar hivatásos és műkedvelő színjátszásnak a mai Szlovákia területére eső hagyományait, illetve a komáromi, valamint a (cseh) szlovákiai magyar színjátszás történetét feldolgozó tanulmányait a (cseh)- szlovákiai magyar lapokon kívül a magyarországi Színháztudmányi Szemlében, továbbá a Kortársban, Új Forrásban, Unióban, Régióban, valamint a Párhuzamok, kitérők (1991) című tanulmány- kötetében, illetve a Műhely ‘84 című antológiában tette közzé. (Színháztörténeti dolgozatával a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1985. évi pályázatán II. díjat nyert.) „Komáromi színháztörténeti összefoglalómat két lendületben írtam. A nyolcvanas évek eleje óta folytatott ez irányú vizsgálódásaimat, szöszmötö- léseimet először 1985-ben foglaltam össze a Soros Alapítvány (akkor még MTA- Soros Alapítvány) egyéves ösztöndíjának jóvoltából, melyet aztán tíz évvel később, az 1995-96-os esztendő fordulóján, az 1996-os év tavaszán alaposan átdolgoztam és ki- egészítettem/kibő vitettem. Remélem azonban, hogy a szöveg e két rétege könyvemben nem válik el élesen egymástól, s ebből a szempontból - annak ellenére, hogy egy- egy szakasz vizsgálatánál különböző megközelítési módokat használtam - egységes marad. Munkámban főként helytörténeti és szakmonográfiákra, tanulmánygyűjteményekre, kézikönyvekre, folyóiratbeli közleményekre, a helyi sajtó (főképpen a Komáromi Lapok) színikritikáira és a város színházi életével kapcsolatos írásaira, valamint dokumentumokra és színlapokra támaszkodtam.” Regény R övid, tartózkodó hangú levél volt, melyben elmondta neki, hogy látta kimenni a szállodából, és sajnálja, hogy nem vette ót észre. A levélre nem jött válasz. Két hónap múlva, beleunva a várakozásba, írt egy másik levelet, amelynek ugyanolyan mértéktartó volt a stílusa, mint az elsőnek, és amelynek láthatóan csak az volt a célja, hogy figyelmeztesse Bayardo San Románt az udvariatlanságra. Hat hónap múlva már hat levélre nem kapott választ, de beérte azzal a tudattal, hogy Bayardo San Román megkapja őket. Most, hogy életében először a saját kezébe vette a sorsát, Angéla Vicario fölfedezte, hogy a gyűlölet és a szerelem egy tőről fakadó szenvedély. Minél több levelet írt, annál jobban felizzította lázának parazsát, de a boldog gyűlöletet is, amit anyja iránt érzett. „Ha csak ránéztem, görcsbe rándul- tak a beleim - mondta -, de róla is csak ő jutott eszembe.” A hazaküldött asszony napjai ugyanolyan egyszerűen teltek, mint korábban az eladó lányé: ugyanúgy ült a hímzőgép mellett, barátnői társaságában, ahogy azelőtt a rongytulipánokat és papírmadarakat gyártotta, de miután az anyja lefeküdt, ő reggelig írta szobájában a hiáEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 24. rész bavaló leveleket. Közben kinyílt az esze, határozott lett és magabiztos, és visszanyerte szüzességét, hogy ezután már csakis Bayardo San Románnak tartogassa, és nem ismert el maga fölött semmi más hatalmat, csak az övét, és szolgálni is már csak egy dolgot volt hajlandó: a saját rögeszméjét. Egy fél életen át írta a leveleket, minden héten egyet. „Néha már azt se tudtam, mit írjak - mondta nevetve -, de elég volt tudnom, hogy mindet megkapja.” Először csak amolyan eljegyzési kártyák voltak, aztán egy titkos szerető jeladásai, majd egy átmeneti menyasszony illatos levélkéi, még később egy üzlet- asszony szerelmi kitörésekkel vegyes feljegyzései, végül pedig egy elhagyott feleség méltatlan levelei, melyek súlyosnál súlyosabb, kitalált betegségekről adtak hírt, hogy a félj hazamenjen. Egy éjjel széles jókedvében felborította a tintatartót, és a tinta ráömlött a kész levélre: ő mégsem tépte össze, hanem odaírt egy mondatot a levél aljára: „Szerelmem jeléül elküldöm neked a könnyeimet.” Olykor, amikor már belefáradt a sírásba, a saját őrületén mulatott. A faluban hatszor cserélődött a postáskisasszony, és mind a hatot a cinkosává tette. Csak egy dologra nem gondolt: hogy abbahagyja. Bayardo San Románra azonban, úgy látszik, nem hatott ez az őrült szenvedély: mintha csak a levegőnek írt volna. A tizedik évben, egy szeles hajnalon arra a határozott érzésre riadt fel álmából, hogy Bayardo San Román, anyaszült meztelenül, ott fekszik mellette. Akkor leült, és írt neki egy húsz oldalas, lázas levelet, melybe szégyenkezés nélkül beleírta mindazt a keserű igazságot, amely azóta a gyászos éjszaka óta rohadt a szívében. Megírta, hogy soha be nem gyógyuló fekélyek maradtak utána a testében, hogy most is érzi nyelvének sós ízét és afrikai hímvesszőjének tüzes hadarását. Átadta a levelet a postáskisasszonynak, aki péntekenként járt el a hímződélutánokra, hogy elvigye a postát, és biztos volt benne, hogy ezzel az utolsó nagy kitöréssel véget ér az agóniája. De nem jött válasz. Attól kezdve már nem is tudta, hogy mit ír, azt se, hogy kinek, de írt, rendületlenül, tizenhét éven át. Egy augusztusi napon, déltájban, mialatt a barátnőivel kézimunkázott, hallotta, hogy valaki belép a ház kapuján. Fel se nézett, úgy is tudta, hogy ki az. „Meghízott, félig kopasz is volt már, és szemüveg volt rajta - mondta. - De ő volt, a szentségit, ő volt!” Nagyon megijedt, mert tudta, hogy Bayardo San Román is látja rajta a változást, és nem remélte, hogy az ő szerelme is olyan nagy, hogy kibírja. Az inge ugyanúgy át volt izzadva, mint amikor a búcsúban először látta, és ugyanaz a bőröv volt rajta, vállán ugyanaz a két ezüstveretes, kopott bőrtarisznya. Bayardo San Román, ügyet se vetve a többi, elképedt nőre, akinek kezében megállt a tű, odalépett a varrógéphez, és rátette a két tarisznyát. - Tessék - mondta. Itt vagyok. Két egyforma bőröndöt is hozott: az egyikben volt az összes ruhája, a másikban az a majdnem kétezer levél, amit ő írt neki. Ott sorakoztak egymás mellett, dátum szerint összerakva, színes szalagokkal átkötött csomagokban: egy se volt felbontva. Éveken át másról se tudtunk beszélni. Napi cselekvéseink, melyeket addig egyenes vonalba terelt a sokféle szokás, hirtelen egyazon közös izgalom körül kezdtek forogni. A hajnali kakasszó még ébren talált: azon fáradoztunk, hogy elrendezzük azt a sok-sok egymásba kapcsolódott véletlent, mely lehetővé tette ezt a képtelenséget, és nyüvánvaló volt, hogy nem azért tesszük, mert mindenáron meg akarunk fejteni egy rejtélyt, hanem azért, mert egyikünk se tudott volna tovább élni úgy, hogy ne próbálná tisztázni: hol volt az ő helye és mi volt az ő szerepe ebben a végzet által rendezett drámában. Sokan nem is jöttek rá soha. Cristo Bedoya, akiből híres sebész lett, soha nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért ragadt ott két órára a nagyszüleinél, és várta meg náluk a püspök érkezését, mikor haza is mehetett volna lefeküdni: a szülei hajnalig várták, hogy elmondhassák neki a hírt. De a legtöbben azok közül, akik a bűntett megakadályozásáért tehettek volna valamit, de nem tettek, azzal vigasztalták magukat, hogy a becsületbeli ügyek szent területek, ahová csak a dráma hőseinek szabad belépniük. „A tisztesség szerelem” - szokta mondani az anyám. (folytatjuk)
