Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-08 / 2. szám
Kultúra 1997. január 8. Dokumentumfilmek fesztiválja Brünnben, meglehetősen szerény keretek között Megdöbbentő alkotások Dusán Hanák Papírfejei Milos Fikejzfelvétele Katerina Posová ___________ A F ITES - Cseh Filmes és TV Szövetség (a Cseh Kulturális Minisztérium, az Irodalmi Alap és a Brünni Városháza támogatásával) Bólék Polívka Színházában pár héttel ezelőtt Cseh Dokumentumfilm Szemlét szervezett a morva metropolisban. Ennek a szerény fesztiválnak jelentős múltja van: a hatvanas évek elejétől több mint tíz éven át februáronként Karlovy Varyban gyűltek össze a cseh, morva és szlovák szakmabeliek, hogy a Rövidfilm Napjain sok-sok vetítésen és szakmai vitán számba vegyék az év termését. Akkoriban egyre figyelemreméltóbb munkák születtek a dokumentum, híradó, népszerű-tudományos műfajokban; az alkotók gyakran olyan témákat firtattak, amelyek a játékfilm berkeiben tabunak számítottak. A rövidfilm tapasztalt mestereinek nevei mellett akkor a díjnyertes művek főcímeiben ott olvashattuk először pl. Evald Schorm, Milos Formán, Jirí Menzel, Dusán Hanák, Véra Chytilová, Stefan Uher, Dusán Trancík, Jaromil Jires vagy Peter Solan nevét, azokét, akik később a csehszlovák „új hullám” világhírű prota- gonistáivá váltak. Aztán a hetvenes évek derekán „abbamaradt” a fesztivál... Két okból emlegetem a régmúltat: egyrészt, hogy érzékeltessem, milyen fontos műfaj a dokumentumfilm, másrészt, mert pl. Chytilová, Hanák vagyTrancík játékfilmes pályáik során sem lettek hozzá hűtlenek. Új munkáikkal Brünnben most is jelen voltak. Manapság persze alig születik igazi dokumentumFILM; videotechnikával készült tévéműsorok alkották a negyedik brünni szemlén bemutatott munkák zömét, hiszen a nézők népes tábora csaknem kizárólag a képernyőn láthatja ezeket. Ez a tény néha árt a minőségnek, a filmeket viszont összehasonlíthatatlanul többen nézik, mint azelőtt a moziban. S miután a témák általában most is „rázósak” (bár szerencsére e téren már nincs tabu), publicitás szempontjából ennek csak örülni lehet. A legtöbb filmet tehát a prágai, brünni és ostravai tévé produkálta, továbbá a KF Rövidfilmgyártó Rt., a FEBIO-Studio, a prágai FAMU, és a közönség néhány szlovák alkotót és művet is örömmel fogadott. Mintegy 90 munkát küldtek ide rendezőik, ötpercestől másfél órásig mindenféle műfajt. Ezt a rengeteg mozgóképet három és fél napig két helyen vetítették; néző legyen a... fenekén, aki akár csak a felét végig bírta nézni. Abból, amit láttam, a közelmúlt emberjogi és politikai problémáit feszegető, a jelen szociális, társadalmi, morális fejleményeit, a környezet- és műemlékvédelem fonákságait bíráló filmek tetszettek a leginkább. Például Jirí Krejcík, a cseh játékfilm 78 éves mestere, Prága... a mienk lesz? című egyórás műve, amelyben jogos felháborodással ostorozza a fővárosban egyre inkább eluralkodó abszurditásokat: a néhai meghitt, patinás üzletek, kiskocsmák, sörözők, kávéházak és más emberszabású intézmények helyén ma lépten- nyomon MacDonald’s büfék, bankok, utazási irodák, farmer-, ékszer-, kristály-, és komputerboltok, ízléstelen kacatokat áruló bódék éktelenkednek, városszerte prostituáltak, rosszarcú maffiózók, zsebtolvajok nyüzsögnek, és a várost ellepi az agresszív reklám. Mindez éles ellentétben áll a Caput Regni mágikus gyönyörűségével... Vagy a neves pozsonyi játékfilmrendező, Dusán Hanák rendkívüli alkotása, a Papírfejek. Ez a 90 perces (a dokumentum-, játék- és trükkfilm eszközeinek frappáns ötvözeteként komponált) mű könyörtelenül szatirikus képet fest polgár és hatalom, szabadság és elnyomatás viszonyáról, amint azt mi valamennyien a néhai Csehszlovákiában az elmúlt több mint negyven évben megéltük, vagy akár csak sejtettük. S ahogyan Hanák mondja: „Azok a hírhedt régi papírfejek társadalmunkban újra szóhoz akarnak jutni, az emberek többsége pedig ismét hallgat. Olyan ez, mintha saját maguk alól fűrészelnék le az ágat...” Az ugyancsak pozsonyi, de gyakran Prágában dolgozó Dusán Trancík igen aktuálisan a Szlovák Nemzeti Színház körül napjainkban zajló abszurd eseményekről számol be kemény nyíltsággal Az évad küszöbén című riportjában, melyet a prágai FEBIO-ban forgatott. Ez a stúdió volt hat éve az első filmes magánvállalkozás az országban; ma már egyre nagyobb népszerűségnek, tekintélynek örvend. Brünnben legalább tucatnyi címmel volt jelen, ezek közül most csak Véra Chytilová íme, az ember című könyörtelenül elgondolkoztató dokumentumát említeném. Szociális otthonban, kórházi ágyon a halál küszöbét már- már átlépő öregekről, betegekről szól és azokról, akik gondozzák, ápolják őket. A kíméletlen iróniájáról ismert rendezőnő itt félretett minden gúnyt: a nézőt óhatatlanul magával ragadó megilletődöttség rajta is erőt vett. Volt persze kevésbé deprimáló témájú film is bőven. Pl. a tehetséges fiatal Pavel Koutecky Drága Mester című egyórás munkája Josip Plecnik szlovén építészről, aki a húszas években Masaryk elnök megbízatásából a prágai Vár számos részletét átalakította, újrarendezte, egyéni módon díszítette. Plecnik nagyszabású jubüe- umi kiállítását örökíti meg az építész munkásságát, különös sorsát is felidéző, gyönyörűen fotogra- fált filmtanulmány. Folytatnám, de kevés a hely. Egy kérés viszont még belefér: Kedves tévénéző-olvasó, ne kapcsold ki a készüléket, amikor dokumentumfilm van műsoron! Néha izgalmasabb, mint egy krimi, megdöbbentőbb, mint egy drámai filmregény... A témák most is „rázósak” voltak. Polgár és hatalom viszonyáról fest szatirikus képet. Heti kultúra Könyvespolc Cséplő Ferenc Rosszcsontok Ez a kis könyv arról szól, hogyan alakul ki az ország különböző részéről összesereg- lett - egymás nyelvét alig vagy egyáltalán nem értő-gyermekből egyjóban-rosszban összetartó kis csapat. A hazulról hozott idegenkedést a más nyelv, más szokások iránt a közös élmények, közös játékok, sikerekés sikertelenségek, a gyönyörű magas-tátrai kirándulások hatása alatt fokozatosan levetkőzik. Ugyanakkor mindegyikük megtartja a maga egyéniségét; családjához, nemzetiségéhez kötődő hűségét. Ezek a tapasztalatok azt bizonyítják, hogy csak egymást megismerve szűnik meg a gyermekekben-felnőttekben az ösztönös ellenérzés a másság: más nemzet, más vallás, más származás iránt. Kedves fiatal Olvasóim! Ne ijedjetek meg ettől a felnőttes okoskodástól. A könyv tele van a játékaitokkal, hiedelmeitekkel: ijedelmekkel, csintalanságok- kal, a természet csodáival, ígérem: olvasása közben nem fogtok unatkozni. Filmbemutató Túl a felhőkön Négy filmes miniatűrt láthatunk kerettörténetbe foglalva. A történetek szerelemről szólnak, találkozásokról és elválásokról. A filmbeli rendező (John Malkovich) francia és olasz városokban utazgat. Figyeli az embereket, régi emlékeket idéz föl magában. Az első történetet hallotta valakitől: egy férfi gyönyörű lánnyal találkozott, s beleszeretett. Egymásra találásuk másnapján elhagyta. Évek múltán a sors újra összehozza őket, szerelmük végre beteljesülhetne, ám a férfi ismét elmenekül. .. A rendező egy gyönyörű tengerparti városkában meglát egy lányt (Sophie Mar- ceau), kölcsönös vonzalom támad bennük egymás iránt. A lány elmondja, hogy megölte az apját... A harmadik történet szereplője középkorú házaspár. A férfi egy fiatal nő miatt elhagyni készül feleségét . Az asszony (Fanny Ardant) elköltözik otthonról, az új lakásban találkozik valakivel, aki talánatársa lehet... Az utolsó epizód hőseinek találkozása is sorsszerű. A fiú első látásra beleszeret a lányba, akit mindenhová követ, még a templomba is. A lány a búcsúzáskor elmondja, hogy másnap kolostorba vonul... Michelangelo Antonioni és Wim Wenders közösen forgatott filmje mélyen szomorú, mert azt sugallja, hogy ezen a földön lehetetlen elérni a boldogságot, hogy minden múlandó, különösen a szerelmek. Szomorúságunk másik- filmen kívüli - forrása annak a ténynek a tudata, hogy az idős mester minden bizonnyal utolsó munkáját látjuk. Regény- Azt hittem, az ördög áll előttem - mondta. - De te tanítottál rá, hogy ezeket a dolgokat nem szabad leírni. Hamarosan én is megismertem, amikor hazajöttem a karácsonyi szünidőre. De én nem találtam olyan rendkívülinek, mint amilyennek mondták. Jóképű férfi volt, az igaz, de távolról sem az a csodás tünemény, aminek Magdaléna Olivér látta. Az volt a benyomásom, hogy sokkal komolyabb, mint amilyennek a virtuskodása mutatja, és valami mélyen rejlő feszültség van benne, amit túlzott kedélyessége alig palástol. De elsősorban az volt a benyomásom, hogy nagyon szomorú ember. Addigra már formálisan is eljegyezte Angéla Vicariót. Hogy miképpen ismerkedtek meg egymással, azt soha nem tudtuk pontosan kideríteni. A panzió tulajdonosnője, aki magányos férfiaknak adott ki szobákat, és akinél Bayardo San Román is lakott, úgy mesélte, hogy a férfi egyszer, szeptembervége felé, éppen a nappali egyik nádfonatú hintaszékében aludta délutáni álmát, amikor Angéla Vicario és az anyja, karjukon egy-egy kosár művirággal, átmentek a téren. Bayardo San Román félálomban kinyitotta a szemét, meglátta a két nőt talpig feketében - rajtuk kíEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gábriel García Márquez 7.rész vül sehol egy élőlény a délután két órai tikkasztó hőségben -, és megkérdezte, hogy ki az a fiatal lány. A panzió tulajdonosnője megmondta, hogy annak az asszonynak a legkisebbik lánya, és hogy Angéla Vica- riónak hívják. Bayardo San Román nézte őket, amíg el nem tűntek a tér túlsó végében.- Ráillik a neve - mondta. Aztán visszadőlt a hintaszék támlájára, és behunyta a szemét.- Ha felébredek - mondta - Juttasd eszembe, hogy ő lesz a feleségem. ngela Vicario elmondta nekem, hogy amikor Bayardo San Román szerelmet vallott, ő a panzió tulajdonosnőjétől már tudott a dologról. „Nagyon megijedtem” - mondta. A panzió lakói közül hárman is állították, hogy így történt, de négy másik személy kételkedett benne. Abban viszont minden verzió megegyezett, hogy Angéla Vicario és Bayardo San Román az októberi nemzeti ünnepen találkozott egymással először - a jótékony- sági esten, melyen Angéla Vicario volt a tombolakikiáltó. Bayardo San Román előrefurako- dott a tömegben, egyenesen a pult elé, amely mögött az elpilledt kikiáltó állt, tiszta feketében, és megkérdezte, hogy mennyibe kerül a gyöngyház- berakásos gramofon, mely a búcsú legfőbb szenzációja volt. A lány azt mondta, nem eladó, hanem ki fogják sorsolni.- Annál jobb - mondta Bayardo San Román. - így egyszerűbb a dolog; és olcsóbb is lesz. Angéla Vicario bevallotta nekem, hogy Bayardo San Román csakugyan nagy hatást tett rá, csak épp ellenkező előjellel. „Utáltam a nagyképű férfiakat, és ilyen beképzelt alakot még sose láttam - mondta, amikor arról a napról mesélt. - Meg aztán lengyelnek néztem.” Hát még akkor milyen nagy volt a bosszúsága, amikor az általános izgalom közepette kikiáltotta a nyertes számot, és csakugyan Bayardo San Román vitte el a gramofont. Azt persze nem is sejtette, hogy Bayardo San Román, csakis őmiatta, megvásárolta az összes tombolajegyet. Aztán, mire hazaért, otthon várta a selyempapírba csomagolt, organdi szalaggal átkötött gramofon. „Sose jöttem rá, honnan tudta, hogy a születésnapom van” - mondta. Aztán hajtogathatta a szüleinek: ő ugyan nem adott rá okot, hogy Bayardo San Román ilyen ajándékot küldjön, és még kevésbé arra, hogy így küldje el, az egész falu szeme láttára. Úgyhogy a két bátyja, Pedro és Pab- lo fogta és visszavitte a panzióba a tulajdonosának: mégpedig olyan feltűnően, hogy mindazoknak, akik látták, amikor a gramofon megérkezett a házukba, azt is látniuk kellett, amikor elkerült onnan. Egyvalamivel azonban nem számolt a család: Bayardo San Román ellenállhatatlan varázsával. Az ikrek csak másnap hajnalban kerültek elő, erősen berúgva, gramofonostul, sőt Bayardo San Románnal együtt: őt is elhozták, hogy otthon folytassák az ivást. Angéla Vicario egy szerény sorban élő család legkisebb lánya volt. Apja, Poncio Vicario, a szegények ötvöse, fenn akarván tartani a tisztes látszatot, addig iparkodott, hogy kihozza az aranyból, ami nincs is benne, amíg csak bele nem vakult. Pu- rísima dél Carmen, az anyja, tanítónő volt, amíg férjhez nem ment egyszer s mindenkorra. elíd és mélabús arckifejezése jól leplezte kemény jellemét. „Olyan volt, mint egy apáca” - mondja Mercedes. Akkora önfeláldozással viselte gondját a férjének és nevelte a gyerekeit, hogy az ember olykor el is felejtette, hogy ő maga is a világon van. Az ikreket arra nevelték, hogy igazi férfi legyen belőlük, a lányokat pedig a férjhezme- nésre: megtanultak rámában hímezni, varrógéppel varrni, csipkét verni, mosni, vasalni, művirágot és cukorfigurákat készíteni és eljegyzési kártyákat fogalmazni. A többi lánnyal ellentétben, akik már nem törődtek a halál kultuszával, a négy nővér mesteri fokon űzte a betegápolás, a haldoklók vigasztalása és a halottöltöztetés ősi tudományát. Anyám csak egyvalamit helytelenített náluk: hogy lefekvés előtt mindig megfésülködtek. „Lányok- mondta nekik-, sose fésülköd- jetek este, mert kinn maradnak a vízen a hajósok”. (folytatjuk)