Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-01-08 / 2. szám
1997. január 8. Kópé Indiai mese Az okos bárányka Élt egyszer, valamikor régen, Indiában, a sűrű erdő szélén egy kisbá- rány. Egy napon elhatározta, hogy meglátogatja a rokonait, akiket nagyon szeretett, és ezért alig várta, hogy találkozzanak. Nekivágott hát az útnak, amely a sűrű erdőn át vezetett. Alig indult el, erdei madarak röpködtek a feje fölött és megkérdezték:- Hová mész, bárányka?- Megyek, meglátogatom a rokonaimat...- Nagyon vigyázz, mert az erdő igen veszélyes! - tanácsolták neki és csodálkoztak, hogy társ nélkül elindult az erdőben. Aztán a madarak elröpültek a dolgukra, és ő egyedül maradt. Ment, mendegélt, egyre beljebb a sűrűben. Egyszerre csak, egészen váratlanul, egy vadállat ugrott eléje.- En vagyok a sakál... - vicsorította rá a fogait. - Utamba kerültél, most jó ebédet készítek belőled! - vicsorogta. A kisbárány azonban nem ijedt meg, hanem megcsóválta a fejét.- Azt hiszem, tévedsz. Nekem el kell mennem a rokonaimhoz, mert rég nem láttam őket. Egyébként is olyan sovány és kicsi vagyok! Talán, majd ha visszafelé jövök, meghízva, ki- gömbölyödve...- Igazad van - mondta a sakál és már nem vicsorgott, hanem még hozzátette: - Igyekezz vissza! - Azzal eltűnt. Rácz Noémi rajza A kisbárány ment tovább. Nem mehetett messze, amikor egy jókora madárral találkozott, amelynek kiterjesztett szárnyai egyik fától a másikig értek.- Én vagyok a sas, a madarak királya- rikácsolta. - Jó, hogy az utamba akadtál, jó ebéd lesz belőled! A kisbárány azonban megcsóválta a fejét.- Azt hiszem, tévedsz, sas barátom. Nekem el kell mennem a rokonaimhoz, mert rég nem láttam őket. Egyébként is olyan sovány és kicsinyke vagyok! De talán, ha visszafelé jövök, meghízva, kigömbölyöd- ve..., A sas meglibbentette hatalmas szárnyait.- Igazad van! Most eredj az utadra! De visszafelé nem úszód meg ilyen könnyen! - Azzal felszállt az egyik fa ágára és onnan nézte, amint a kisbárány tovább indult az útjára. De hát a kismadarak igazat beszéltek, amikor az út elején találkozott velük: alig ment valamennyit, máris újabb vadállat került az útjába.- Ha nem tudnád, én vagyok a tigris!- ordította egy csíkos bundás óriás. - Most aztán pompás ebédem lesz belőled! A kis bárány azonban most is csak megcsóválta a fejét.- Azt hiszem, tévedsz, hatalmas tigris! Nekem el kell mennem a rokonaimhoz, mert már régen nem láttam őket. Egyébként is, láthatod, hogy milyen sovány és gyenge vagyok, meg pici is tehozzád képest. Mit kezdenél velem? De talán, ha visszafelé jövök, meghízva, kigömbölyödve... A tigris abbahagyta a bömbölést és igazat adott a kisbáránynak.- De aztán el ne felejtsd, amit ígértél! - mondta, és útjára engedte. A kisbárány most már csakhamar megérkezett a rokonai házához, az erdő túlsó szélén. Nagyon megörültek egymásnak, és napokon át csak etették, jóltartották a kisbárányt. Az pedig egyre gyarapodott, növekedett és már gömbölyödött is. Már éppen indult volna visszafelé, amikor eszébe jutott, hogy milyen kalandok érték idefelé jövet.- Ha segíteni akartok rajtam, készítsetek nekem egy bőrdobot, abba belebújok és úgy guruluk egészen hazáig. El is készítették neki a bőrdobot, a kisbárány belebújt és így gurulva elindult hazafelé. Alig indult el a rokonai házától, máris találkozott a tigrissel. A tigris megállította a furcsa valamit és megkérdezte: vajon nem látott-e errefelé egy kis bárányt, aki már bizonyára meghízott... A kisbárány belülről válaszolt:- Hogyan láttam volna, amikor nincsen szemem... hiszen én egy dob vagyok!- Igaz, igaz... - mondta a tigris, azzal eloldalgott. De nem messze gurulhatott a kisbárány a dobban, amikor összetalálkozott a sassal. A sas, mint a vihar csapott le a magasból.- Hé, te! Nem tudom mi vagy és ki vagy, de mondd csak, nem láttál erre egy kis bárányt, aki már bizonyára kövérre hízott...? A kisbáránynak szinte nevetni támadt kedve.- Már hogy láthattam volna, amikor nincsen szemem... - mondta belülről. A sas mérgesen visszaszállt a fa ágára. Egyre közeledett az erdő széle felé, amikor egyszer csak a sakál ugrott eléje.- Hé, te micsoda! Nem láttál errefelé egy kis hízott bárányt? A kisbárány elnevette magát, és úgy válaszolt a sakálnak:- Hogyan láthattam volna, te okton- di, amikor nincs is szemem! Eredj a dolgodra! Hanem a sakál felismerte a kisbárány hangját és rávetette magát a dobra. Amint ráugrott és beledugta a fejét a dobba, a kisbárány a másik oldalon kiugrott, és miközben a sakál azzal kínlódott, hogy a fejéről leszedje a dobot, nekiiramodott és futott, futott egészen hazáig és nagyot nevetett az oktalan, buta vadállatokon, akiket sikerült becsapnia! Kedves gyerekek! Mint azt bizonyára tudjátok, honfoglaló őseink, az 1100 éve a Kárpát-medencébe érkező magyarok rovásírást használtak. Az alábbiakban közöljük a mai napig fennmaradt szé* A 6 5 W t X 4 4 É 10 m 0 m 01 cs] 0 0 0 0 D ) i e A t 0 1 + X 0 10 É 0 0 0! 3 H 0 0 0 M *f M X i 1 0 á X 0 11 1 01 ]0É ¡00 H kely-magyar rovásírás ábécéjét. Szabad perceitekben megtanulhatjátok, továbbadhatjátok társaitoknak. Őseinket és hagyományainkat tiszteli az, aki megtanulja ezt az első pillantásra bonyolultnak tűnő, de kis gyakorlással egyszerű írásmódot. Alain Bosquet Mi miért van? Az elefántnak ormánya azért van, hogy tudjon mivel szedni mandulát: így le sem kell hajolnia. Azért oly hosszú a zsiráf nyaka, hogy letéphessen egy-egy csillagot, így föl sem kell repülnie az égbe. És a kaméleon változtatja színét tetszés szerint: zöld, kék vagy mályvaszínű és fehér, így rejtőzik a falánk állatok elől el; így nem is kell futnia. A teknősbéka teknője azért van, hogy alatta jót szundikáljon még télen is; így aztán nincs gondja házbérre sem. A költő verse meg azért van, hogy ezeket elmondja szépen, és ezer meg ezer más dolgot is - még az sem fontos, hogy mindenki értse. Végh György fordítása Benedek Elek A kecskebékák királya Elmondom nektek egy-két szóval, mért van a kecskebékák királyának púp az oldalán. Réges-régen a kecskebékáknak is volt királyuk, hanem ezt csak hallották az emberek hírből, de nem tudták, hogy melyik a király közülük, mert mind egyformák voltak. Egyszer aztán a király (egy igazi király) kihirdette, hogy száz pengő forintot ad annak, aki megmutatná neki a kecskebékakirályt. Az egész országban csak egy táltos fiú akadt, aki miről, miről nem, elég az, hogy megismerte a kecskebékák királyát, odavezette a királyt ahhoz a tóhoz, s megmutatta:- Ihol, felséges királyom, ez a kecskebékák királya! Erre megszólalt a kecskebékák királya:- Brekeke, igaza van ennek a fiúnak, én vagyok a kecskebékák királya. Na, a király egyszeribe ki is fizette a fiúnak a száz pengő forintot; de a fiún egy szál ing volt, egyéb semmi ruházat, nem tudta, hogy hová tegye a száz forintot. Látta a kecskebékák királya, hogy a fiú nem tudja, mitévő legyen a pénzével, mondta neki: -Add ide, én majd jól elrejtem, s ha szükséged lesz rá, visszaadom. A fiú oda is adta a pénzt, a béka lenyelte, de úgy megakadt a gyomrában, hogy sem vissza nem tudta adni, sem el nem bírta emészteni, s egy jó nagy púp kerekedett az oldalán a száz pengőtől. Azóta könnyű megismerni a kecskebékák királyát, mert púp van az oldalán. Nagy Zoltán illusztrációja
