Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-16 / 16. szám
4 1997. április 16. Háttér Kohl, miután visszatért Ausztriából, a CDU elnökségi ülésére sietett, ahol hivatalosan is tájékoztatta a testületet, hogy indulni kíván a jövő évi választásokon. (CTK/AP) Helmut Kohl kancellár, az elnyűhetetlen Még nem volt elég Az USA-ban élő indiánok sajátos módon törvénykezhetnek Bűntudat amerikai módra Urbán Gabriella ___________ Ha H elmut Kohl befejezi évenkénti tavaszi koplalókúráját, a német sajtó általában rögtön spekulálni kezd. Vajon a nagy étvágyú kancellár tényleg sikeresen ellenállt a finom gombóc csábításának, nem evett lucskos káposztást, vagy olasz tésztát sem? Vajon hány kilóval lett könnyebb szokásos ausztriai üdülése után? Az idén azonban minden másképp volt. Kohl ugyan üdült is, koplalt is, ám más csalta fogyókúrájának helyszínére az újságírókat. A kancellár komolyabb, politikai hátterű találgatásoknak vetett véget azzal, hogy interjújában bejelentette: a 14 évnyi kormányzás még nem volt elég, s jövő ősszel ötödször is beszáll a választási ringbe. Harcolni fog a kormányfői székért, mondta, feltéve, ha pártja és „politikai barátai” is ezt akaiják. Elvégre nem dönthet egyedül, mint isten az Olümposz tetején... A 67 éves politikusnak nagyszerű politikai szimata van, s nyilván jól tudja, miért időzítette bejelentését épp mostanra. Bár Bonnban várták a döntést - hisz hónapok óta azon morfondíroztak a politikusok, mi lesz, ha Kohl indul, s mi lesz, ha nem -, a bejelentés módja és az időzítés váratlan meglepetést okozott. Miért üdülés közben és miért épp most, amikor keresztény-liberális kormányát sorozatban érik a támadások, a bírálatok? Meglepő volt az is, hogy Kohl a német bajok, a 8 milliós munkanélküliség, a szociális indíttatású tiltakozások ellenére a határon túlra tekintett. Azt mondta, külpolitikai indokok késztették arra, hogy ismét nekivágjon a választásoknak, hiszen Európa óriási kihívások s események előtt áll - a NATO- bővítés, az euro bevezetése-, amelyeknek ő nem tud passzív szemlélője lenni. Helmut Kohl már leginkább „eu- rokancellámak” tekinti magát, vonhatnánk le némi túlzással a következtetést, ha más kérdések nem izgatnák az ember fantáziáját. Milyen szerepet is játszottak valójában az inteijúban csak úgy mellékesen megemlített bel- ügyek? Ha Kohl nemet mond, honnan teremtett volna elő a keresztény-liberális koalíció hozzá hasonló formátumú politikust? Pedig a mai helyzetben, amikor a kabinet haragot kiváltó újabb szigorításokat, adópolitikát, nyugdíjrendszert érintő reformokat jelentett be, csak ilyen jelölttel lehet választásokat nyerni. Jól tudják ezt Bonnban is, naná, hogy pártja Kohl kancellárt hivatalosan is jelöltette. Hogy ki lesz a kihívó, a rivális? Kit jelölnek a vigasztalan képet mutató ellenzéki szociáldemokraták? Még nem tudni. De Helmut Kohlnak, mondják, teljesen mindegy... CsakyPal Az amerikai társadalom mesterségesen létrehozott közösség, az USA polgárai büszkén vallják magukat bevándorlóknak vagy azok leszármazottainak. Az Európából jöttek keverednek az afrikai, ázsiai gyökerűekkel, s ebben a szabad és nyitott társadalomban sokkal nagyobb erővel merülnek fel azok a kérdések, amelyek az egész emberiség előtt is állnak: mi lesz az emberi nem jövője, hogyan tudnak együtt élni a különböző fajok és népek? Amerikában is sok a nyitott kérdés, ám néhány belső problémát nagyon elegánsan meg tudtak oldani. Ezek egyike az indiánkérdés. Az amerikaiaknak valóban lelki- ismeret-furdalásuk van az indiánokkal kapcsolatban. A fehér bevándorlók tényleg sok esetben kegyetlenül viselkedtek velük szemben, s a megkötött szerződéseket sem mindig tartották be. Az indiánok szétszóródtak az Államok hatalmas területén és nagyon nehéz körülmények között éltek. Nehezen tanultak meg angolul, eltérő mentalitásuk, hagyományaik akadályozták őket a beilleszkedésben. Az amerikai hivatalos politika sokáig hallani sem akart arról, hogy az Államok területén élnek olyan polgárok, akik továbbra is indiánnak vallják magukat. A múlt században és századunk elején némely kormány kifejezetten tiltotta az ilyen identitásvállalást. A fordulat a hatvanas években következett be: Ni- xon kormánya már kifejezetten érdeklődni kezdett irántuk, s a folyamat 1983-ban tetőzött az indiánok jogállásáról és a rezervátumokról szóló törvény elfogadásával. Az oregoni törzsnél, ahol látogatóban voltunk, a törzsi tanács üléstermében tartják berá- mázva a törvényt és tollat, amellyel Rónáid Reagan a dokumentumot aláírta. A törvény óriási lehetőségeket biztosít az USA területén élő mintegy 2 millió 600 ezer indián számára, akik alig alkotják az USA összlakosságának 1 százalékát. Kiteijedt közösségi jogokat biztosít, s a jogalanyok a közösségek. A törzsek jogi státusza Lich- tenstein és San Marino jogköréhez hasonlatos: kis államok az államban. A rezervátum a törzs eredeti szálláshelyének egy része, majdnem állami szintű területi autonómia, ahol az indiánoknak joguk van saját módon törvénykezni, s e terület természeti kincsei fölött csakis ők rendelkeznek. Az USA-ban több tucat rezervátum van, a legtöbbjükben egy szál indián sem él. A rezervátum tehát olyan terület, amelyet kivontak az illető USA- tagállam joghatósága alól, s azt közvetlenül a szövetségi kormánynak rendelték alá. A rezervátumok területén vagy az egyes törzsek közösségében a törvények három szintje érvényesül: először is joguk van a maguk számára saját törvényeket hozni; a törzseknek nem csupán saját törzsi tanácsuk van, hanem törzsi bíróságuk is. Vonatkoznak rájuk az illető USA-tagállam törvényei is, de nem mindegyik, s ugyanez a helyzet a szövetségi törvényekkel is. A modem kor indián törzsei mindegyikének több jogásza is van, akik a törzs és tagjainak ügyeit intézik. Különlegesjoguk az adómentesség (!!!). Az indián rezervátumok területén működnek hatalmas kaszinók, ezek épp az indián törzsek különleges státuszát használják ki. De egyes USA- tagállamok területén tilos hazárdjátékokat játszani. Mi az Oregon Állami Egyesült Törzsek által működtetett Spirit Mountain Casinót látogattuk meg, ahol egyszerre 5 ezer ember játszhat, az alaptétel 5 centtől 5 dollárig terjed, s évi forgalmuk több milliárd dollárra rúg. A hasznot az állam nem adóztatja meg, de azt a törzsek között kell szétosztaniuk. Érdekes kérdés a törzsi tagság ügye. A törzsi tagság egy része szétszórtan él az USA területén; minden törzsi tag jogai és kötelességei egyformák, ám bizonyosjogokat csak a törzs szállásterületén gyakorolhatnak. A törzs gazdasági tevékenységéből a Los Angelesben élő törzsi tagnak ugyanolyan osztalékot fizetnek, mint a helyinek. Ilyen viszonyok között persze, nagy az esély a visszaélésekre; a szövetségi törvény ezért kikötötte, hogy az jelentkezhet indiánnak, akinek ereiben legalább 1/8 mértékben indián vér folyik. A törzsek ezt a szabályt is módosíthatják: az általunk meglátogatott oregoni törzs esetében a kívánalom 1/16-od rész. Amerikában jelenleg kb. 550 törzs működik, civilizált körülmények között: hasonlóképpen, mint a mi községi önkormányzataink. A gyerekeiket az iskolákban a saját kultúrájukra és nyelvükre tanítják, bár a fő tanítási nyelv az angol, tekintettel az indián nyelvek legtöbbjének fejletlen voltára. Az állam elismeri a vallásukat is, bár az is tény, hogy több indián törzs létét az állam igyekszik ignorálni, mivel sokan megpróbálnak visszaélni a törvény által kínált előnyökkel és hamisítják az indián gyökereiket bizonyító dokumentumokat. A meglátogatott törzs tagjainak létszáma 4500, több településen szétszórva élnek. Megható, ahogy összetartanak. Mindennek alapja a kemény kapitalizmuson alapuló gazdasági tevékenység és a pozitív megkülönböztetés csúcsa, a teljes adómentesség. Az Indián kultúra hatása érződik az új-mexikói és arizonai városok architektúráján. A 17. század elején a spanyolok által alapított Santa Fé hajdani indián település romjain létesült, és az Indián stílus letagadhatatlanul rányomta bélyegét a városka épületeire. Archív-felvétel Bonnban várták a bejelentést, de az időzítés meglepetést keltett. A pozitív megkülönböztetés csúcsa a teljes adó- mentesség. A rezervátum majdnem állami szintű területi autonómia. „Iszonyatos következményei lehetnek, ha a rakétákra felügyelő katonák éheznek” Közveszélyesek a lerobbant orosz atomrakéták Oroszország atomfegyver-arzenáljának műszaki háttere folyamatosan romlik, a felügyelő személyzet pedig egyre inkább demoralizálódik, így megalapozott az aggodalom szándékos vagy téves bevetések miatt, vagy azért, hogy ezek a veszélyes fegyverek illetéktelen kezekbe kerülhetnek. A helyszíni tapasztalatokra és CIA-dokumentumokra egyaránt hivatkozó terjedelmes riport emlékeztet arra, hogy a START 1. leszerelési megállapodás nyomán ugyan sok rakétát megsemmisítettek, ám az orosz hadseregnek becslések szerint még mindig van 1300 ballisztikus rakétája, rajtuk pedig mintegy 6000 robbanófej található. A helyzetet súlyosbítja, hogy Moszkva védelmi stratégiájának értelmében külső támadás esetén a megtorló atomcsapást már azt megelőzően meg kell kezdeni, hogy a feltételezett támadást elszenvedték volna. Egy ilyen, sok kockázati tényezőt magában rejtő rendszerhez feltétlenül szükséges lenne, hogy az ezt felügyelő és működtető hátország a legmegbízhatóbb személyzettel, parancsnoksággal és eszközállománnyal rendelkezzen. Korábban a katonai vezetők nem is győzték ismételgetni: bárhogyan is fest a helyzet a hajdani Szovjet Hadsereg többi részénél, az atomfegyvereket kezelő, jól megfizetett elitalakulatok (SNF) megbízhatóságához nem férhet kétség. Ezek az idők immár elmúltak: az itt szolgáló katonák és tisztjeik helyzete ugyanolyan nyomorúságos, mint bármelyik másik egységnél. Éhbérért kell szolgálniuk, és még jó, ha zsoldjukat egyáltalán kézhez kapják. A közelmúltban már letartóztattak egy ilyen kötelékben szolgáló ezredest, aki atomrakétákra vonatkozó dokumentumokat akart eladni a moszkvai amerikai nagykövetségnek. A következő tiszt talán már magát a robbanófejet fogja felkínálni, akár valamely terrorista államnak vagy csoportnak. Az a híres táska az atomrakéták kódjaival - amelyhez csak az elnök, a védelmi miniszter és a vezérkari főnök férhet hozzá - sem nyújt akkora biztonságot, mint hinnénk. A moszkvai legfelső vezetés voltaképpen csak a politikai jóváhagyást adja egy támadáshoz, ám a végrehajtás technikailag sokkal alacsonyabb szinteken, körzetekben vagy akár magányos tengeralattjárókon is kezdeményezhető, hiszen az ezt megakadályozni hivatott elektronikus rendszer sok helyen hiányzik, vagy egyszerűen elromlott, s ezért kikapcsolták. Ráadásul a Szovjetunió széthullásával a védelmi erők korai észlelő rendszerének hatékonysága és megbízhatósága is sokat romlott: az atomrakétákat visszavonták Oroszországba, ám a lokátorok, észlelő bázisok sok esetben az utódállamokban maradtak. Az elhárító parancsnokság ezért részben „megvakult”, ami jelentősen növeli a hamis riasztás veszélyét.További aggodalmak forrása lehet az országban szerteszét „szóródott” mintegy 25-30 ezer taktikai atomfegyver, amelyek többségét gyengén őrzött, lerobbant tárolóhelyeken tartják. A CLA három, különösen súlyos következményekkel járó forgatókönyv lehetőségét vázolta fel. Az első egy politikai válság és nyomában egy katonai puccs veszélye. A második valamely külső támadás feltételezése, az adatok helytelen értékelése folytán. A harmadik pedig olyan helyi konfliktus, amelybe atomfegyverekkel is rendelkező alakulatok keveredhetnek bele. Ezt a „veszélylistát” egészíti ki a szóban forgó fegyvereket őrző elitalakulatok lezüllése, aminek kapcsán az orosz hadsereg egyik ezredese megjegyezte: „Ha az atomrakétáinkat felügyelő katonák éheznek, annak iszonyatos következményei lehetnek.” (A Time magazin alapján)
