Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-04-02 / 14. szám
Kultúra 1997. április 2. Prágában ismét kiosztották a legjobb alkotóknak és a legsikeresebb alkotásoknak járó díjakat Gazdáikra talált oroszlánok A díjátadás pillanatai: Pavel Zednícek, az est műsorvezetője a két Svérákkal, Andrej Hallmonnal és a film angol producerével MllosFIkejzfelvétele Katerina Posová A prágai Lucerna-palota nagytermében a napokban negyedszer osztották ki az előző évben készült legjobb cseh filmeknek, illetve alkotóiknak odaítélt díjakat, a Cseh Oroszlánokat. Az állatok királya itt államcímeres ősével ellentétben nem kétfarkú, fején nincs se korona, se ötágú csillag, ehelyett ágaskodva ugrani kész. Őt ábrázolják az ízléses ólomüveg plasztikák, amelyek címzettéiről a Cseh Film- és Televíziós Akadémia tagjai (mintegy kilencven neves rendező, színész, operatőr, producer) döntenek, hasonló módon, ahogyan ez a híres Los Angeles-i Os- caroknál szokás. A különbség csak annyi, hogy kevesebb a film, kevesebb a kategória, és egy-egy kategóriában nem öt, hanem három a nominációk száma. Az ország nagyságát, lakosainak és filmj einek számát tekintve nem is rossz arány. Húsz alkotás versenyzett az „oroszlánokért”, háromnak szavazták meg az akadémia tagjai az összesen tizenkét díjat. De még mielőtt ezek kerültek volna sorra, egy már hagyományos „életműoroszlánt” adott át annak tavalyi gazdája, Karéi Kachyna rendező az idei kiválasztottnak: Jirí Men- zelnek! Felzúgott a taps. Menzel ott ült, szokása szerint kissé révedező tekintettel, a néhányadik sorban. S most nem hitt a fülének. Tudjuk, milyen jó színész, de ezt nem lehetett eljátszani! (A szavazás titkos, minden „oroszlán” végleges címzettje valóban csak a boríték felnyitása és az abban rejlő név felolvasása pillanatában derül ki.) Miután mégis elhitte, korát (mint mindig) meghazudtoló fürgeséggel fent termett a pódiumon, és mélyen meghajolt idősebb kollégája előtt, akivel (mint köztudott) majdnem két évig tartó viszályt folytatott Bohu- mil Hrabal Őfelsége pincére voltam című regényének megfilmesítési jogáért. Nyáron elkezd forgatni, Kachyna feladta. Azt hiszem, így van rendjén. Menzel mindenesetre nagyon megvolt il- letődve. A megérdemelt kitüntetés hivatalos neve: ,A cseh filmművészetet gazdagító, hosszan tartó munkásságáért...” A filmeknek és alkotóiknak kiosztott díjak nem jelentettek nagy meglepetést. A számos hazai elismerést és óriási közönségsikert követő amerikai Arany Glóbusz, majd az Oscar-nomináció után senki se kételkedett Svérákék filmjének győzelmében. A Cseh Oroszlán-jelöléseket egyébként már február közepén kihirdették, s ezek közül a Kolja tizenkettőt kapott, sőt ugyanakkor elnyerte a Cseh Filmkritikusok Díját is. A végeredmény pedig: Cseh Oroszlánt kapott a Kolja vágója, Alois Fisárek, forgatókönyvírója, Zdenék Své- rák, férfi mellékszereplője, Andrej Halimon (a címszerepbeli orosz kisfiú, akinek a kategória tavalyi nyertese, Marián Labuda adta át a súlyos üvegszobrot és ölben vitte helyére a gyerekkel együtt, általános derültséget keltve megjegyzésével: „... már azért is engem illet ez a feladat, mert hozzánk, szlovákokhoz mégiscsakközelebb állnak az oroszok...”), továbbá női főszereplője, Libuse Safránková, rendezője, Jan Svérák és „Az év legjobb cseh filmjé”-nek megszavazott díjat. A másik két „oroszlános” alkotás: Vladimír Michálek alig negyvenéves rendező második játékfilmje, Az elfelejtett fény, amely a század eleji cseh író, Jakub Deml regényét, egy falusi katolikus pap történetét dolgozza fel a nyolcvanas évek mindennapjainak drámai közegébe helyezve. Hat jelöléssel végül három oroszlánt kapott: női mellékszeA filmeknek és alkotóiknak kiosztott díjak nem jelentettek nagy meglepetést. replőként a bájos Veronika Zilko- vá, a férfi főszereplő kategóriában pedig az inkább komikusként, pantomimesként népszerű Bólék Polivka. A harmadik „oroszlános” film Alfréd Jarry ma már klasszikus abszurd bohózata, az Übü király a- daptációja, melyet az eddig kiváló operatőrként ismert Frantisek A. Brabec rendezett vászonra. Ez is hat nominációt kapott, de a harsányan mozgalmas, ötletes móka két remek főszereplőjének, Marián Labudának és Csehország legnépszerűbb popénekesnőjének, Lucie Bílának sajnos nem jutott díj (utóbbi viszont nagy sikerrel énekelt a pódiumon). Azokat a legjobb kameráért a rendezőoperatőr F.A. Brabec, a film látványtervezője, Jindrich Goetz és zeneszerzője, Lubos Fiser kapták. Tavaly is Fiser győzött a filmzene kategóriában, az idei oroszlánt tehát - nem kis derültséget keltve a teremben - neki kellett átadnia saját magának. A titkos szavazással, komoly szakértelemmel hozott döntéseket nem illik megkérdőjelezni, de az igazság kedvéért mégis legalább felsorolom azt a néhány filmet (és rendezőt), amely (aki) szerény véleményem szerint legalább egy-egy „oroszlánt” szintén megérdemelt volna: A kéj cinkosai (Jan Svankmajer), Marián (Petr Václav), A kőhíd (To- más Vorel), Mnaga-happy end (Petr Zelenka), Underground (Emir Kusturica)... Heti kultúra Könyvespolc A szlovákiai iskolarendszer Milan Zem ko Minél távolabbi esemény lesz a totalitárius rendszer bukása és a demokrácia megújulása hazánkban, annál inkább szemmel látható, hogy a szabad, nyitott társadalom megőrzésének feltétele nem csupán a politikai intézmények és a demokratikus kormány mechanizmusainak megíéte. Ugyanennyire fontosak és meghatározóak azok, akik a társadalmat alkotják- a szabad, öntudatos polgárok, s üyenek csak a művelt, a világgal szemben nyitott, toleráns, tehát erkölcsileg és intellektuálisan fejlett egyének lehetnek. És éppen az iskola az, amely a család és a szociális környezet mellett a viselkedés- mintákkal és kedvező, ösztönző légkörével alakíthatja a modem, fejlett polgár, a nyitott, szabad társadalom együttalkotójának egyéniségét. Iskolarendszerünk-a társadalomhoz hasonlóan - az átalakulás nyolcadik évében van, s ma elsősorban az a fontos, hogy ez a transzformáció ne rekedjen meg, hanem haladjon tovább és a várt eredményeket hozza. Ehhez pedig szükség van mind az érdekeltek (szülők, pedagógusok, államigazgatás) akaratára és kitartására, mind az egyértelműen meghatározott, új iskolarendszerhez vezető jói átgondolt reformlépésekre. Sem egyik, sem másik nem születhet meg a zárt irodahelyiségekben vagy hivatalokban megalkotott iskolamodellek révén, csakis a széles körű, nyílt vitában, amelybe mindenki anélkül kapcsolódik be, hogy önmagát a „bölcsek köve” birtoklójának tekintené, tehát csakis előítéletek nélkül. Ez a könyv ebben a vitában egy kíván lenni a sokféle hang közül. Kiállítás Biennále Velencében P. Szabó Ernő Hosszas viták után eldőlt, hogy az idén is megrendezik Velencében a képzőművészet nagy nemzetközi seregszemléjét, a biennálét, amely a hagyományokhoz híven június közepén nyílik meg, és november elejéig várja a látogatókat a Giardini Publici- ben álló pavilonokban. A tényt Rómában jelentették be, ott és akkor derült ki az is, hogy a rendezvény koncepciójának kidolgozására azt a Germano Celant-t kérték föl, aki az arte povera ideológusaként szerzett nemzetközi hírnevet, s hosszabb ideje elsősorban az Egyesült Államokban dolgozva nemcsak kiváló ismerője, de mozgatója is a kortárs művészet történéseinek. Celant azt ígéri: ezúttal valóban csak a művekről, a művészetről szól majd a rendezvény, sőt egyenesen azt mondja: Művészek, tiétek lesz ez a biennálé! Nem is olyan rossz a gondolat. Hogy hogyan sáfárkodik a lehetőséggel a magyar kulturális kormányzat - arról eleddig nem esett szó. Regény r Amador atya nekiesett a holttestnek, mégpedig a községi elemi iskola tantermében; a patikus segített neki - ő írta a jegyzőkönyvet - meg egy elsőéves orvos- tanhallgató, aki a vakációját töltötte a faluban. Csak néhány apróbb sebészeti eszköz állt a rendelkezésükre, a többit iparosszerszámokkal végezték. De végül is, attól eltekintve, hogy szétroncsolta a testet, Amador atya egészen elfogadható látleletet adott, melyet aztán a vizsgálóbíró, mint hasznos bizonyítási anyagot, be is vett a jegyzőkönyvbe. A testen számtalan apró és hét halálos sebet találtak. A májat majdnem kettéhasította az elülső oldalán behatoló két mély késszúrás. A gyomron négy késszúrás volt, ezek közül az egyik olyan mély, hogy teljesen áthatolt rajta, és szétroncsolta a hasnyálmirigyet. A haránt vastagbélen hat kisebb, a vékonybeleken pedig megszámlálhatatlanul sok késszúrás volt. A hátán levő egyetlen késszúrás, mely a harmadik ágyékcsigolya magasságában érte, a jobb veséjén is áthatolt. A hasüreg alvadt vérrögökkel volt tele, és abból a pocsolyából, ami valaha a belek tartalma volt, egy aranyérem került elő, Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 19. rész a Kármel-hegyi Szűzanyával, amit Santiago Nasar négyéves korában nyelt le. A mellkason két késszúrás volt: egyik jobboldalt, a másik és a harmadik borda közt, mely a tüdőt is felsértette, a másik közvetlenül a bal hónalj alatt. Ezenfelül a két karján és kezén hat kisebb késszúrás volt, valamint két vízszintes vágás is volt rajta: egyik a jobb combján, másik a hasizmokon. Ajobb tenyerén ugyancsak egy mély szúrás, melyről a látlelet ezt mondja: „Olyan, mint Krisztus stigmája.” Az agyvelő hatvan grammal nyomott többet egy átlag angolénál, és Amador atya bediktálta a látleletbe, hogy Santiago Nasar rendkívül intelligens volt, és fényes jövő várt volna rá. Az utolsó bekezdésben azonban megemlítette, hogy a máj lényegesen nagyobb a kelleténél, ami nyilvánvalóan egy rosszul gyógykezelt máj- gyulladás következménye. „Vagyis - mondta nekem - mindenképpen csak néhány éve lett volna hátra.” Dionisio Iguarán doktor, aki Santiago Nasart valóban kezelte májgyulladással tizenkét éves korában, a boncolás puszta említésére is dühbe gurult. „Ilyen ostoba is csak egy pap lehet - mondta. - Nem volt rá mód, hogy megértessem vele: nekünk itt a trópuson nagyobb májunk van, mint a galíciaiaknak.” A látlelet azzal zárult, hogy a halál oka teljes elvérzés, melyet a hét nagy seb bármelyike okozhatott. Amit aztán visszakaptunk, már nem ugyanaz a test volt. A fél koponyáját szétroncsolta a fúró, és a vonzó férfiarc, melyet a halál is megkímélt, olyan lett, mint egy lárva. A plébános ráadásul gyökerestül kitépte az összevagdosott zsigereket, de a végén nem tudott mihez kezdeni velük, így aztán egy dühös mozdulattal megáldotta őket, és bedobta a szemétvödörbe. Az iskola ablakain bebámuló utolsó kíváncsiskodóknak is elment a kíváncsisága, a segédkező diák elájult, és Lázaro Aponte ezredes, aki annyi véres megtorlást látott és hajtott már végre, a spiritizmus mellett a vegetarianizmusra is áttért. A ronggyal és oltott mészszel kitömött, majd spárgával és zsákvarrótűvel összefércelt burok kis híján szétpukkadt, amikor befektettük a steppelt selyemmel bélelt, új koporsóba. „Azt hittem, hogy így tovább eláll” - mondta nekem Amador atya. De rosszul hitte: kora hajnalban el kellett temetnünk, mert olyan állapotban volt, hogy már nem lehetett a házban tartani. B orús, szomorú kedd reggel virradt ránk. A nyomasztó nap után nem volt lelkierőm egyedül aludni, és, bízva benne, hogy nem tolta rá a reteszt, benyitottam María Alejandrina Cervantes házának kapuján. A lampionok még égtek a lombok közt, de a belső udvarban, a táncolok helyén tüzek lobogtak, fölöttük hatalmas, gőzölgő fazekakkal, melyekben a mulatt lányok éppen a cifra esti rongyaikat festették feketére. María Alejandrina Cervantes most is ébren volt, mint mindig ilyenkor, a hajnali órákban; és anyaszült meztelen, mint mindig, amikor nem voltak idegenek a házban. A királynői ágyon ült, törökülésben, előtte egy babilóniai pe- csenyéstálon néhány szelet borjúhús, egy főtt tyúk, egy jókora sertéskaraj, egy halom sült banán és különféle zöldségek, öt embernek elegendő mennyiségben. A mértéktelen evés a sírást helyettesítette nála, és soha nem láttam még ilyen szívet tépően falatozni. Szótlanul melléje feküdtem, ruhástul, és én is sirattam Santiago Nasart, a magam módján. Arra gondoltam, hogy milyen kegyetlen volt hozzá a sors: nemcsak a halállal nyújtotta be a számlát húsz boldog évéért, hanem azzal is, hogy így felnégyeltette, szétszórat- ta, tönkreroncsoltatta a testét. Azt álmodtam, hogy egy asszony lép be az ajtón, egy kislánnyal a karjában: a kislány szünet nélkül kukoricát ropogtat a fogaival, és a félig megrágott szemek az asszony mellényére potyognak. Az asszony azt mondta: „Rág, rág, mint az egér, bele a világba.” Egyszer csak éreztem, hogy mohó ujjak matatnak az ingem gombjain, éreztem a hátam mögött fekvő nőstény ragadozó veszélyes szagát, és éreztem, hogy elsüllyedek gyengédségének finom futóhomokjában. De hirtelen abbahagyta, köhögni kezdett - nagyon messze tőlem -, és kisiklott az életemből.- Nem tudok - mondta. - Olyan szagod van, mint neki. (folytatjuk)
