Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-26 / 13. szám
Kultúra 1997. március 26. 13 Kultúrák és régiók találkozása a Magyar Kultúra Alapítvány székházában Erdélyi orgonák, gömöri templomok Kövesdi Károly Könyveknek és műveknek olykor kalandos a sorsuk. Néha évtizedekig kénytelenek várni, hogy a beléjük fektetett szellemi tőke és alkotói energia felszabadulva közkinccsé válhassék, hogy az ártó szándékon fennakadó, az emberi-ideológiai butaság ellenhatását legyőzni kényszerülő alkotás rendeltetésének és küldetésének eleget tehessen. Erdélyi Géza: Gömör vármegye klasszicista építészete című, az egykori megye szakrális és világi klasszicista építészetét bemutató monográfiája is hasonló stációkat járt meg. A mintegy két évtizede készült munkát a múlt év végén vehette végre kézbe az olvasó. A Tompa Mihály Kulturális Alapítvány jóvoltából, az ózdi helytörténész Nagy Károly kiadásában megjelent kötetet előbb Putnokon mutatták be, a közelmúltban pedig Budapesten, a Magyar Kultúra „Többen is harcoltak szerzőnk igazáért.” A mikrofonnál a kötetet bemutató Koncsol László, mellette a szerző. Prlkler László felvétele Istennek és embernek tetsző szellemi munkába építhettük volna energiánkat. Alapítvány székházában tartott esten egy ugyancsak közbecsű kötettel, Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben című munkájával együtt mutatták be. A könyv szerzőjét, Erdélyi Géza református püspököt nem szükséges az olvasónak bemutatni. Munkájának elkészülte azonban - még tájainkon is - annyira szokatlan emberi és ideológiai görcsöket váltott ki a régi rendszer oszlopos kiskirályaiból, hogy a kötetet bemutató Koncsol László író, helytörténész (a könyv előszavának írója) értelemszerűen nem kerülhette meg ezeket az aspektusokat a bemutatón. Már csak azért sem, mivel jómaga is részt vett azokban a megalázó és elkeserítő Don Qui- jote-i harcokban, melyek Erdélyi Géza művészettörténészi kandidátusi címének elsimertetéséért folytak a kommunista párt központi szerveivel. Arról nem is szólva, hogy (mivel lelkész akkoriban nem publikálhatott) a monográfia megjelenésére a rendszerváltásig remény sem igen lehetett. „Huszonkét év telt el a mű érdemi részének megírása és megjelenése között. Gondolja meg mindenki: huszonkét esztendő! Mondhatná könnyedén az ember, hogy sebaj, az a fő, hogy kinyomtatták, s ezzel is bebizonyosodott, hogy elátkozott, fasizmustól, kommunizmustól, nagyhatalmi önkényektől és véres nemzeti gyűlölködéstől nyomorgatott régiónkban csak dolgoznunk kell lankadatlan buzgalommal, s túl kell bizonyos dolgokat élnünk, akkor előbb-utóbb megoldódnak gondjaink - de ha az ember belegondol, mennyi emberi erőt kellett ebbe a húszéves magánháborúba és egyéb értelmetlen csetepatéinkba gyömöszölnünk a végül is dicstelenül elbukott sötét hatalom ellen, hogy mennyi értelmes, fontos, Istennek és embernek tetsző szellemi munkába építhettük volna energiánkat és tiszta szolgálatunkat, sününk kell, sirámunk régiónkat s az elszelelt évtizedeket, amelyekben élnünk adatott.” Koncsol László szavaira némiképp rímeltek az est másik könyvének, a Műemlék orgonák Erdélyben című munka szerzőjének a szavai, aki kifejtette, hogy az ő könyve is sajnálatosan megkésett mű, mert ha évtizedekkel előbb jelenhetett volna meg, sok Erdélyben található, azóta reménytelen állapotba jutó orgonát talán sikerülhetett volna megmenteni. Egyébként a Felvidék és Erdély szellemi párhuzamát pedzegetve szó esett arról is, hogy századokkal ezelőtt éppen vidékünkről érkezett sok orgonakészítő mester Erdélybe. S hogy az esten egybegyűlt közönség a vizuális művészet egyházi vonatkozásaiból is kapjon szellemi feltöltődésre szolgáló táplálékot, ugyancsak itt nyitották meg Gyurkovics Hunor vajdasági festő Templomok és fejfák című kiállítását. Az akvarelle- ket nézegető látogatók és a könyvekkel ismerkedő közönség élményét Horváth Lehel kobzos zenéje és Écsi Gyöngyi éneke tette még teljesebbé, aki gömöri népdalokat és hitvalló énekeket adott elő. A gyönyörű énekek talán mégis a keresztyéni türelem megnyugvásával töltötték el az egybegyűltek lelkét, mert, mint Erdélyi Géza egy kérdésre felelve mondta: ő nyugalommal várakozott, hitte, hogy munkája előbb-utóbb csak megjelenik, hiszen az idő, ahogyan múlik, igazságot oszt. Akárha Weöres Sándor kőbe érdemesülő verssora szólt volna a közönséghez: ,A por siet, a kő ráér.” Heti kultúra Könyvespolc Amadé László Szép rabom, madárkám Kulcsár Ferenc Kiadónk Amadé László versválogatásának megjelentetésével folytatja azt a sort, melyet - több tucat kötetre tervezve - 1993-ban Szenczi Molnár Albert „Szorgos adósa vagyok hazámnak”, avagy „Életemnek leírása” című „önéletrajzának”, valamint Baróti Szabó Dávid Jer, magyar lantom című válogatott verseinek kiadásával kezdett el. A magyar kultúrtörténetben egy kicsit is otthonos olvasó azonnal láthatja: az említett nevek- amellett, hogy az egyetemes magyar irodalom jeles személyiségei - nyomatékosan, mondhatnánk, életművüket is meghatározó módon kötődnek tájainkhoz, az egykori történelmi Felvidékhez, ha úgy tetszik, a Felföldhöz. Amadé László szinte egész életét a szülőföldjén, a Csallóközben élte le. Főúr volt, látszólag könnyelmű életvitellel, udvarlások, hódítások, csalódások, kalandok, mulatságok, perek közepette zajlottak napjai - ugyanakkor a korabeli európai rokokó egyik legjelesebb magyar átültetőjét tisztelhetjük benne, a magyar dalforma ihletett megújítóját, 18. századi költészetünknek azt a formaművészét, akinél a forma rendkívüli változatossága egyben a teremtő erő záloga és eredetiségének, személyességének biztosítéka. Kicsapongó, bohém életet élő főúr volt - ugyanakkor, egy másik életrajzírójának, Gálos Rezsőnek a szavaival: „Nagy hazaszeretete is családi hagyományul élt benne. Büszke volt nemzetségére - a legrégibb főűri családok közé számlálhatta ¿Amadé _^ns*lo rabom madárkám a magáét -, büszke volt rá, hogy a Zrínyiekkel, sőt Rákóczi Ferenccel is egy atyafi- ság.” Amadé Lászlónak életében csak egyetlen kis versesfüzete jelent meg, s ez „az 1775- ből való kisded kötet a ránk maradt kilenc vallásos ének közül hetet tartalmazott”. A következő kötet hetvenkét esztendővel halála után, 1836-ban látott napvilágot, amely száztíz világi dalt foglalt magába. Majd következett a Négyesy László gondozta 1893-as kiadás, száznegyvennégy világi darabbal és kilenc vallásos énekkel (Várkonyi Báró Amadé László versei). A jeles irodalomtudós Előszavában így ír munkájáról: „A szöveg fontossága és hűsége volt főcélom, s e végből a rendelkezésre álló forrásokat tüzetesen fölhasználtam. Nevezetesen a főcodex alapján, egy kézirati másolat és az 1836- iki kiadás figyelembe vételével kritikailag megállapítottam a szöveget s az eltéréseket a jegyzetekbe iktattam, hogy eljárásomat bárki ellenőrizhesse és a változatok értékét megbírálhassa.” Gálos Rezső írta róla 1937- ben: „A Csallóközben, magyar rögök között, kedves búcsújáró helyén alussza örök álmát a költő. Ott várja a magyar föltámadást.” Regény mador atya viszont hosszú évekkel később, a calafelli sivár elmegyógyintézetben, ahova a világtól visszavonult, bevallotta nekem, hogy igenis megkapta Clotilde Ar- menta üzenetét, és még más, nyomatékosabb üzeneteket is, még mielőtt elindult a kikötőbe. „Az az igazság, hogy nem tudtam, mit csináljak- mondta. - Az első gondolatom az volt, hogy nem rám tartozik a dolog, hanem a világi hatóságokra, de aztán elhatároztam, hogy útközben mégiscsak beszólok Plácida Linerónak.” De mire kiért a térre, elfelejtette az egészet. „Magának ezt meg kell értenie - mondta nekem -: azon a szerencsétlen napon vártuk a püspököt.” Amikor aztán végrehajtották a gyilkosságot, kétségbeesésében és szégyenében nem jutott más az eszébe, mint hogy félreveresse a harangokat. Luis Enrique öcsém a beretesze- letlen konyhaajtón át ment be a házba: az anyám hagyta nyitva, hogy apánk ne hallja, amikor hazaérünk. Lefekvés előtt még kiment a fürdőszobába, de ahogy leült a vécére, el is aludt rajta, és amikor Jaime öcsém fölkelt, hogy induljon az iskolába, ott találta a fürdőszoba kövén hason fekve és álmában duEgy előre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 18. rész dorászva. Az apácahúgom, aki nem volt abban az állapotban, hogy kimehessen a püspök elé, mert negyven fokos szeszlázban égett, nem tudta felébreszteni. „Éppen ötöt ütött az óra, amikor kimentem a fürdőszobába” - mondta. Margót húgomnak aztán, amikor kiment megmosakodni, hogy szaladjon a kikötőbe, nagy nehezen sikerült becipelnie a szobájába. Luis Enrique az álom túlsó partjáról hallotta még a püspök hajójának első kürtölését, de nem ébredt föl rá. Aztán, a dáridótól elcsigázva, még mélyebb álomba merült, mindaddig, amíg az apácahúgom, a futtában magára kapott zárdái ruháját húzkodva, eszelős visítással be nem rontott a szobájába:- Megölték Santiago Nasart! A két kés dühödt munkája semmiségvolt ahhoz képest, amit Carmen Amador atya irgalmatlan keze művelt a boncolás során, amelyet Dionisio Iguarán doktor távollétében kénytelen volt elvégezni. „Olyan volt, mintha még egyszer megöltük volna a halál után - mondta a hajdani plébános calafelli otthonában. - De az elöljáró parancsa volt, és ha az a vadember kiadott egy parancsot, lett légyen az bármekkora ostobaság, végre kellett hajtani.” Nem volt egészen igaza. Aponte ezredes annak a képtelen hétfői napnak a zűrzavarában távíróösszeköttetésbe lépett a tartományi kormányzóval, és tőle kapta azt az utasítást, hogy addig is, amíg oda nem küldenek egy vizsgálóbírót, tegye meg a szükséges intézkedéseket. Az elöljárónak - katonatiszti múltjával - sejtelme se volt az igazságszolgáltatás gyakorlatáról, ahhoz pedig túlságosan hiú volt, hogy mástól tudakolja meg a lépések sorrendjét. így aztán a boncoláson kezdte. Cristo Bedoya, aki orvostanhallgató volt, a barátságukra hivatkozva felmentést kért. Az elöljáró arra gondolt, hogyha bejegelnék, talán elállna a holttest Dionisio Iguarán doktor visszatéréséig, de nem akadt sehol egy ember nagyságú jégszekrény, illetve lett volna egy, a piacon, amely elég nagy lett volna, de az meg éppen rossz volt. A holttest a nagyszoba közepén feküdt kiterítve, egyelőre egy keskeny vaságyon, amíg el nem készül a díszkoporsó. A hálószobákból odavitték a ventillátorokat, sőt még a szomszéd házakból is, de annyi volt az ember, aki mind látni akarta, hogy kénytelenek voltak félretolni a bútorokat, leakasztani a kampóról a madárkalitkákat és páfrányos cserepeket, és még így is elviselhetetlen volt a hőség. A halál szagától felizgatott kutyák csak növelték a felfordulást. Egyfolytában ugattak, amióta beléptem a házba: Santiago Nasar akkor még a konyhában haldokolt. Égi Virágszál pedig, aki zokogva sikoltozott, egy keresztvassal próbálta visszatartani őket.- Segíts! - kiáltott oda nekem. - A beleit akarják. B ezártuk valamennyit az istállóba, és lelakatoltuk az ajtót. Plácida Linero később elvitte őket valahová, hogy ne legyenek a közelben, amíg el nem temetik a holtat. De dél felé, senki se tudta, hogyan, megszöktek onnan, ahol voltak, és őrjöngve rontottak be a házba. Plácida Linero most az egyszer kijött a sodrából.- A rohadt dögök! - kiabálta. - Öljétek meg őket! A parancsot tüstént végrehajtották, és a ház újra elcsendesedett. A holttest állapota ekkor még senkit sem nyugtalanított. Az arca, amely semmit sem változott, olyan volt, mintha énekelne, és Cristo Bedoya a beleit is szépen elrendezte, és egy tépés vászonnal lekötötte. Délutánra már azonban valami befőttlé színű nedv kezdett szivárogni a sebekből, és odacsalogatta a legyeket; aztán egy lila folt ütközött ki az állán, és lassan, észrevétlenül, mint egy felhő árnyéka a víztükrön, a tarkójáig terjedt. Arcán, mely mindig szelíd volt, ellenséges kifejezésjelent meg, és az anyja zsebkendőt terített rá. Aponte ezredes belátta, hogy nem lehet tovább várni, és felszólította Amador atyát, hogy végezze el a boncolást. „Ha egy hét múlva kell kiszednünk a földből, az még rosszabb lesz” - mondta. A plébános valaha a salamancai egyetem orvosi karára járt, de aztán úgy lépett be a szemináriumba, hogy nem szerezte meg a diplomát, és még az elöljáró is tudta, hogy az őáltala végzett boncolásnak nincs hivatalos érvénye. De a parancsot végre kellett hajtani. (folytatjuk)
