Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-19 / 12. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. március 19. • 30. évfolyam Sport Medgyes Renáta korosztályában a világ legjobb magas- -I ugrónője. XO Riport A mirovi várbörtön, ahol Esterházy János 12 évnyi raboskodás után q kiszenvedett. O 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. márc. 22-től 28-ig A társadalom demokratikusan gondolkodó rétege reménykedik és próbálkozik, a hatalom idegesen reagál Ha a klérus is „beszáll” a megosztásba Gondban a miniszter úr: hogyan lehetne megleckéztetni, vagy legalább kordában tartani a művésztársadalmat? CTK-felvétel Kövesdi Károly ____________ Sz lovákiában már csak így van ez, gondolhatnánk ismét és sokadszor, figyelve az elkeseredett harcot, amely Hudec kulturális miniszter és „alattvalói” között dúl. A téma ismert: a miniszter úr, akit a „polisz” gyakrabban láthat az elsőligás Inter Bratislava futballmérkőzésein, mint az elsőligás Nemzeti Színház előadásain, úgy csinál rendet, ahogyan kenyéradója kívánja: a szlovákiai hivatásos kultúra egész intézményrendszerét igyekszik a hatalom elképzeléseihez igazítani. Ezt szolgálják az intendantúrák, a „kerületesített” felügyeletek, az összevonások és szétválasztások, a leváltások és kinevezések. Vagyis ugyanazt végzi, amit keménykezű főnöke és csicskásai az államigazgatásban: állami felügyelet alá akar vonni mindent. Aki ellenáll, vagy nemtetszését kinyilvánítva sztrájkba lép, annak egyszerűen és „törvényes úton” bérelvonás vagy elbocsátás a jutalma. A parancsvégrehajtás ebbéli igyekezetében azonban a miniszter úr kissé elvetette a sulykot. Megejtő volt az az elszántság, amivel a múlt héten a színészek és néhány parlamenti képviselő megszállták a kulturális minisztérium épületét. A társadalom egy része szimpatizál velük, másik része dobog és fujoz, felülve a kormánypropagandának, s nem feledve, hogy a nyolc évvel ezelőtti rendszerváltást is a színészek és a diákok kezdték. Ergo nekik „köszönhető”, hogy negyven koronáról százhetvenre ugrott egy kiló hús ára. Őfelsége, a nép verbálisán éli meg napjaink politikáját, ugyanakkor hajlamos nem odafigyelni arra, kik nyúlnak könyékig a zsebébe, kik lökték a létminimum határára, kik csinálnak A parancsvégrehajtás igyekezetében a miniszter elvetette a sulykot. hülyét belőle, amikor reá, a fennkölt nemzetre hivatkozva tömik a zsebüket és tulajdonítják el lassan az egész országot. Aki annak idején felhorkant Ha- vel különrepülőgépén, ma bikk- makkot sem mond a miniszter- elnök úr tízmilliós meseautójára, hiszen a minden szlovákok „megváltójának” az úgy dukál, mint Jankó bácsinak és Julis néninek a napi egy kiflire és két deci tejre való, vagy, ha dőzsölni támad kedve, a hétvégi csirkeaprólék. Korgó gyomor és vezérimádat, a művészet szabadsága és a múlt századi szabadrablás társadalmi modellje, a szabadság szeretete és a mindenre rá- tehénkedő vörösterror túlélése úgy kavarog együtt a szlovák társadalomban, hogy ember legyen a talpán, aki még ki tudja bogozni a szálakat. Nem valószínű, hogy a „renitens” színészek bátor kiállása megrendíti a rezsim pozícióit, s talán még Hudec urat sem lesz kénytelen a gazdája feljebb buktatni, valamilyen még zsírosabb pozícióba, hiszen a társadalmi szolidaritás gyerekcipőben jár Szlovákiában. Az sem valószínű, hogy a szakszervezetek, a bányászok, vagy a postások szintén sztrájkba lépnek. Ám elgondolkodtató, milyen kevesen kapták fel a fejüket, amikor a Szlovák Televízió kedd esti híradójában Sokol érsek úr, a szlovák katolikus egyház feje teátrálisan felolvasta üzenetét a nemzethez, hogy lépjen fel Mi- los Formán filmje, illetve a filmet propagáló, a fővárost ellepő plakátok ellen. A plakát, mondá az érsek úr, ellentmond a szlovák alkotmányban is kinyilatkoztatott cirilli-metódi hagyományoknak. Hogy miért éppen a színészi házfoglaló másnapján jutott sürgősen az érsek úr eszébe az egyházi dörgedelem (holott a plakátok hetek óta kint voltak), s miért tartja a nemzet tudata és erkölcse szempontjából az érsek úr veszélyesebbnek a világhírű cseh rendező filmjét és plakátját, mint mondjuk az alkotmányos jogok tiprását, vagy miért nem emeli fel a szavát a klérus akkor, amikor emberi jogokba gázolnak, faji, nyelvi különbözőség okán újra a kollektív türelmetlenség kísértete járja be az országot és borítja sötétbe az agyakat, megfoghatatlan. Amikor temetőket dúlnak fel, amikor más nemzetiségű, nyelvű és vallású, de szlovákiai polgárok nemzetét sértegetik. Ez a jelenség és gyakorlat talán összeegyeztethető a cirilli-metódi hagyományokkal? Vezércikk Zuhanórepülés Miklósi Péter _____________ Azé rt ne reménykedjünk annyira a tavaszban! Ha ugyanis a kormányzati elalja- sulás és a parlamenti hitvá- nyulás továbbra is olyan tempóban halad, mint azt 1994 ősze óta tapasztaljuk, akkor a következő rendőri bevetés már nem az ún. „enyhe kényszerítő eszközökhöz” folyamodik az ellenzéket móresre tanítandó; hanem nyilván a rohamsisak meg a bordasimogató bikacsök is előkerül. Nem akarok pánikot kelteni, pusztán emlékeztetni szeretnék a pozsonyi kulturális minisztériumban a minap történtekre. Mert ott bizony felülkerekedett a csak falkában merszes alávalóság rendőregyenruhában gyakorolt brutalitása. Ez pedig mindennél világosabb bizonyítéka annak, hogy Meciar kormányfő és csapata addig-addig bütykölgette a Husák-rezsim döglött aknáit, amíg azok újra robbanásra készek. Elvégre mindaz, ami 1997. március 10-én nappal és éjszaka a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumában lejátszódott - sajnos -, megfelel a ‘89 novembere előtti rendszer hatalomfenntartó praktikáinak. Mostanában, hét évvel az akkori fordulat után újfent láthatjuk a szentenciákként kezelendő magvas állampárti tézisek gyakorlattá lényegülését, ellenzékiekként hőkölve figyelhetjük az animális rendőri ösztönök fel- horgadását, a legalantasabb kormányzati indulatok elszabadulását, a posztbolsevik elvetemültség tivornyáját. Ha a kulturális minisztériumban az egyetlen és igaz nemzeti kultúra nevében/védelmében kiosztott rúgások, pofonok indítványozói után kellene nyomozni, hát a miniszter úr dolgozószobájának előcsarnokában töltött órák alatt tapasztaltak, illetve az ott történtek még magasabbra nyúló összefüggéseinek tudatában volna néhány tuti tippem... De maradjunk a tetthelyen, a pozsonyi KULTUSZminisztérium- ban, ahol szegény Hudec a tárcavezető. Szegény, napról napra nehéz aktatáskájában ott cipeli az ország szelektíven irányított kulturális életének összes terhét, az államalkotó nemzet valamennyi ehhez fűződő mély-szlovák ihletésű gondját egy olyan, az őrület határát súroló bő kétesztendős hajsza után, amely elgyötörte őt a tisztségében, miközben hol a színészek, hol a hazai filmszakma java, hol a képzőművészek, vagy éppenséggel az újságírók szeretnék őt párbeszédre bírni. Sőt! Akadnak, akikben annyi a kurázsi, hogy nemcsak a szlovákiai kultúra jövőjéért aggódó petíciós íveket írják alá, hanem egyenesen miniszteri dolgozószobájának ajtaján is bekopogtatnak... Csoda, ha az efféle viszontagságok közepette Hudec úr a dialógus helyett pártjának fórumain szólal fel? Az övéi között. Ahol legfeljebb szőrmentén kérdezik, s minden egyes nemzetmentő mondatát megtapsolják. A közszereplésnek és a közteherviselésnek eme zsá- nerét tekintve több évtizedes rutinnal bír, miközben lépeget: pártból pártba. Orvosként, mert az lenne Hudec doktor eredeti hivatása, ő volt a kommunista rendszer élcsapatát kiszolgáló pozsonyi pártszanatórium igazgatója. 1989 után korábbi pártjának módija szerint a DBP-be váltott; majd, szimatot fogva, hogy karnyújtásnyira a miniszteri bársonyszék, átigazolt Meciarékhoz. És mert a többirányú, legfőképpen azonban bolseviki ihletésű asszisztencia közepette az ő értékrendjében végleg el- árultattak a szavak, a demokrácia alapvető jellemzőjéül szolgáló párbeszéd helyett rendőrosztagot hivat. Saját kezűleg aláírt faxon. Ha a kulturális miniszter ilyen mélyre süllyedhet, akkor az újságíró is megengedheti magának azt a luxust, hogy kivételesen idebiggyessze: nem miniszterfi üzenet) az ilyen, hanem egyszerűen lófax.
