Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-12 / 11. szám
Kultúra 1997. március 12. 13 Szász Endre: A giccs és a zsenialitás néha súrolja egymást. A giccsfestő nem mindig dilettáns. Személyesen ismerte Dalit „Ugyanarról beszélünk, csak másképpen" Bozai Ágota______________ A művészet furcsa szerelem: gyönyörű nő, amelyiken minden luk be van nőve. Ebből következően kielégülés a művészetben nincs - vallja Szász Endre. „Volt Torontóban egy házam, kocka, üvegfalakkal, bent a modem város közepében, egy parkban. Az Vasarelyvel meg hipermodern dolgokkal volt tele, mert oda az illett. Falusi házamban, Várdán barokk tárgyak vesznek körül. Nem azért, mert barokk lelkem lenne. Ezek a levelek, indák itt a szék karfájára faragva visszavisznek a természetbe, amitől elszakadtunk. Bennük megtalálom azt a törvényt, ami bennem is megvolt, csak már elfelejtettem a városban. Neurotikus hülyék lettünk a városban. Hogy giccsesedne a világ? Nem kell vele foglalkozni. Giccs, szemét, középszerű mindig volt. Michelangelo idejében is. A remekműveket megtartotta a beléjük vitt alkotóerő. A giccset nem. A giccs és a zsenialitás különben néha súrolja egymást. A giccsfestő nem mindig dilettáns, ismertem olyanokat, akik nagyon jól tudtak rajzolni, festeni. Csak mondanivalójuk nem volt. A kommersz kultúra a középszer fegyvere a tehetségessel szemben. Ami nem olyan, mint az övék, arra rögtön rámondják, Mikor az egyéniségem kibújt, rögtön elkezdtek pofozni. hogy giccs. Egyik albumom címlapján egy olyan képem van, amelyen felnyúl egy kéz a vödörből és egy szál rózsát tart. Erről azt írta az egyik műtörténésznő, hogy giccs, mert rózsa van rajta. Nem a művészeti élet, hanem a kritika meg a műtörténet züllött. Mert a mi kritikusaink nyolcvan százalékát negyven évig protekció alapján nevezték ki. A képzőművészet is olyan, mint a zene: akinek egy kis érzéke van hozzá, azt lehet fejleszteni. De akinek nincs, annak hiába muzsikál Bach és Beethoven. Belőlük lesznek a kritikusok. Mikor kis ingecskében ültek a kerítésen, a gúnár leharapta a bögyörőjüket és most engem tanítanak, hogyan kell szerelmeskedni. Mikor az egyéniségem kibújt, rögtön elkezdtek pofozni. S irtóra örültem neki. Na mondom, végre csinálok valamit. Mert a semmit érőt sosem pofozzák. Én ravaszságból mindig elismerem a másik tehetségét, mert nem akarom kiröhög- tetni magam, hogy azt mondom, nagy nulla, és közben zseniális művész. Személyesen ismertem Dalit, Pi- cassót, Chagallt, de nem irigyeltem őket. Annyira feloldódtak a hírnevükben, hogy az már élet- veszélyes volt. Nekem már az is sok, ami van. Éjjel festek, mert nappal nem hagynak az érdeklődők, akikre ugyan szükségem van, mert nagyon emberközponti az, amit csinálok, és emberek nélkül nincs impulzus. De sok öt percre rámegy az ember élete. Fotó: Archív Én a magam részéről arra törekszem, hogy minél többen értsenek meg. A figurálisnál sokkal egyszerűbb vad, absztrakt képeket festeni. Én is festek ilyet. Ha olyan a közönségem: a szűkebb baráti körömnek vagy a feleségemnek. A vájt fülűek értik. De többnyire nem a vájt fülűek művelik a világ kultúráját és történelmét, teremtik a stílusokat. Öntörvényűségre törekedni divat ugyan, de őrültség. Hanyatt fekve sokkal jobb képeket tudok elképzelni magamnak, mint amilyeneket valaha is meg lehet az anyaggal meg az ügyességemmel festeni. Gyönyörű, tökéletes képeket lehet elképzelni. Amiket megfesteni sose lehet. Szerintem Van Goghnak is, Rembrandtnak is, minden festőnek, az aláírás szomorú pillanat. Mert ott a művész elismeri, hogy „lényeget fogtam, ennyit tudok közölni, ennyit tudok visszaadni belőle, ennyit tudtam közölni abból, amit érzek”. Mert fösteni bajos. Divat most mondani, hogy magamnak festek. Szamárság. Az ember magának nem fest. Ha megfestek egy képet, azért festem meg, mert találkoztam a lényeggel, amit el akarok mondani az embereknek. Mert ez a dolgom, ez a hivatásom. És ez a vágyam. Értelmetlen dolognak tartom, hogy a művész hozzá nem férhető, meg nem érthető alkotásokra törekedjen a modernség, újszerűség ürügye alatt. Amellett a művészetnek - bár azt hiszik - nem lényege az új. Éppen ellenkezőleg. A műalkotások lényege az állandóság. A természet olyan alaptörvényei a témái minden képnek, hogy azok már akkor is voltak, amikor az ember nem volt, és lesznek Öntörvényűségre törekedni divat ugyan, de őrültség. akkor is, amikor már rég nem lesz ember. Ezt szavakkal megfogalmazni nem lehet. Ha megnézek egy Rembrandtot vagy egy Velázquezt vagy akármilyen mesterművet, az Áltamira-bar- lang ismeretlen mesterének heverő bivalyát, akkor ugyanazt az élményt kapom tőlük, amit Pi- cassótól. Mert ugyanarról beszélünk, csak másképpen. Tele vagyunk tehetséges emberekkel. De Magyarországon tízszer annyit kell produkálni, mint másutt, hogy az ember elérje ugyanazt az eredményt. Ott az ember előtt a siker ajtaja, azt betöri a Botond, aztán van egy téglafal, aztán egy betonfal. Kimegy Amerikába, beleüt az ajtóba és kiesik az ablakon, mert minden lehetőség nyitva van. A hazai helyzet a szegénységünktől, meg az elnyomottsá- gunktól és a karakterünktől van. Mert mi individualista banda vagyunk. A világ összes zsenijét úgy kellett Amerikában megvenni. Minket ingyen megkaptak, mert mi odakergettük a mieinket. S ha véletlenül hazajön a pali, akkor addig piszkáljuk, amíg megint visszamegy. Én nem. Engem már nyugodtan rugdalhatnak. Nekem edzett fenekem van! Heti kultúra Könyvespolc Gergely József: Milyen szél Mészáros Károly _______ Ge rgely József verseit olvasván rég múlt idők elevenednek fel bennem: a hatvanas évek vége, amikor reményteli költői álmodozásaim csúcspontjaként megjelent egy versem az Irodalmi Szemlében, s melyet mindenkinek mutogattam, de leginkább anyámnak, aki a világon egyedül tudta átérezni az én roppant örömömet. Ebben a Szemleszámban Gergely József verssel, Duray Miklós és Wurczell Gábor novellával volt jelen, s felsorolhatnám valamennyi írást, mert harminc év távlatából is emlékszem rájuk. Gergely József nevével akkor találkoztam először, az e kötetben is szereplő Zuhogó nyárra azonnal felfigyeltem. Ilyen verset csak avatott költő írhat. Az illúziótlan nyár... Valahogy ezt éreztük valamennyien. Utána is néztem, ki ez az ember, aki az ismeretlenség homályában ilyen verseket ír. Gergely József akkoriban a Lévai Pedagógiai Szakközépiskola tanára volt, országos hírű kisszínpad vezetője, a szlovákiai magyar kisszínpadi-mozgalom meg- újítój a; Tőzsérék nemzedékének tagja, Tőzsér Árpád és Cselényi László évfolyamtársa az 1956-1960-as években a pozsonyi Komensky Egyetem Bölcsészkarán. Nem tudom, voltak-e korábbi publikációi (később is csak hébe- hóba találkoztam nevével), verseit olvasva azonban számos kérdés merül fel: miért nem került a kilencek antológiájába, ahol talán helye lett volna? Két ok lehetséges: Vagy később kezdett írni, mint a többiek, vagy nem volt elfogadható versanyaga az ötvenes évek végén. Tény, hogy Gergely József később sem csatlakozott semmilyen csoporthoz, semmilyen irányzathoz. Élt az irodalom perifériáján, s csak azon csodálkozom: miképp tudott foly- ton-folyvást újítani, miképp talált rá a hangjára-visszhang nélkül. Vagy létezik egy belső visszhang, amely éppoly erős, mint a külső? Kötethez mind ez idáig nem jutott. A hatvannyolcas politikai megújulást lelkesen fogadta, amiért állásából elmozdították. Ezáltal az életnek is a perifériájára került. Élt, ahogy tudott: alkalmi munkákból, könyöradomá- nyokból. Elfecsérelt évtizedek- mondja egy újabb keltezésű versében. Ritkán írt és ritkán ír. Amit azonban papírra vet, az míves munka. Az 1989-es rendszerváltás után mintha kilépne eddigi önmagából; a kötetben szereplő versek nagy részét az elmúlt hat esztendőben alkotta. Vil- loni vagánykodások, Füst Mi- lán-i elégikusság, bánat, múltba nézés, önmarcango- lás, kiszólások - mindenminden fellelhető ezekben a sorokban. Verseinek visszatérő elemét adják az elszalasztott lehetőségek, az anyaapa motívum; az apa, aki valahol a szibériai hómezőkön tűnt el a sztálini lágerek foglyaként; az anya, aki szintén fiatalon halt meg. A történelem ugyancsak beletiport Gergely József életébe. Mint mindannyiunkéba. Mostanság - már hatvan körül - egy losonci munkásszálló lakója. Ott tűnődik elszállt életén. Regény enyitottak a kerti kapun, végigmentek az udvaron a körülöttünk ugrándozó kutyák közt, melyek megismerték őket a szürkületben, és beköszöntek Prudencia Cotes anyjának a konyhába. A kávé még nem volt készen.- Majd megisszuk később - mondta Pablo Vicario. - Most sietünk.- Úgy ám, fiaim - mondta az asszony. - A becsület nem várhat. Ők viszont mégiscsak vártak, és akkor meg Pedro Vicariónak támadt az az érzése, hogy a testvére szándékosan vesztegeti az időt. Mialatt a kávét itták, Prudencia Cotes, serdülőkora teljes pompájában, kijött a konyhába egy összetekert újsággal, hogy felélessze a tüzet. „Tudtam, hogy mire készülnek - mondta nekem -, és nemcsak hogy helyeseltem a dolgot, hanem hozzá se mentem volna feleségül, ha nem teszi azt, amit egy férfinak tennie kell.” Mielőtt elmentek, Pablo Vicario letépett két fecnit az újságpapírból, hogy legyen mibe csomagolniuk a késeket. Prudencia Cotes a konyhában várta meg, amíg kimennek a kerti kapun, és azután is várt rendüledenül, három éven át, mindaddig, amíg Pablo Vicario ki nem jött a börtönből, és egyszer s mindenkorra feleségül nem vette.-Vigyázzatok magatokra - szólt Egyelőre bejelentett gyilkosság krónikája Gabriel García Márquez 16. rész utánuk. Clotilde Armenta tehát nem tévedett, amikor úgy látta, hogy az ikrek már nem olyan elszántak, mint korábban, és egy üveg jó erős rumot adott nekik, hátha végleg kidőlnek tőle. , Azon a napon döbbentem rá - mesélte nekem-, hogy mi, nők milyen egyedül vagyunk ezen a világon!” Pedro Vicario kölcsönkérte tőle a félje borotválkozókészletét, és ő odavitte neki a borotvapamacsot, a szappant, a tükröt és a borotvát, benne egy vadonatúj pengével, de Pedro Vicario a henteskéssel szedte le a szakál- lát. Clotilde Armenta elámult e fene nagy férfiasság láttán. „Olyan volt, mint egy gengszter a mozivásznon” - mondta. Pedro Vicario aztán elmesélte nekem - és így is volt-, hogy a laktanyában tanult meg késsel borotválkozni, és utána már csak így tudta csinálni. A testvére viszont a maga köznapibb módján, dón Rogelio de la Flór zsilettpengéjével borotválkozott meg. Aztán lassan, szódanul kiitták az üveget, egyre csak a szemközti ház sötét ablakát bámulva a kialvadanságtól eltompult tekintettel, miközben egymás után jöttek az ál-vevők, és vitték a tejet, amelyre nem volt szükségük, és kérték a nem létező élelmiszereket, csak azért, hogy a saját szemükkel is lássák: csakugyan ott vannak, és csakugyan meg akaiják ölni Santiago Nasart. A Vicario testvérek meg hiába nézték azt a szemközti ablakot, nem gyúlt benne vüágosság. Santiago Nasar négy óra húsz perckor ért haza, de nem kellett villanyt gyújtania, hogy eltaláljon a hálószobájába, mert a lépcső tetejénél levő lámpa éjszaka is égett. A sötét szobában aztán ruhásmi ledobta magát az ágyra, mert mindössze egy órája maradt az alvásra; így talált rá Victoria Guzmán, amikor fölment a szobájába, hogy felébressze. Az éjszaka több mint háromig együtt voltunk María Alejandrina Cervantes házában, amikor is María Alejandrina Cervantes hazaküldte a zenészeket, és saját kezűleg oltotta el az udvaron a lámpákat a tánchely körül, hogy mulatt szajhái végre egyedül is lefekhessenek. Három nap, három éjjel folyt a munka szaka- dadanul; előbb a díszvendégeknek nyújtották a diszkrét szolgáltatást, utána meg, immár tárt kapukkal, mindnyájunknak, akik hoppon maradtunk a lagzi forgatagában. María Alejandrina Cervantes, akiről azt szoktuk mondani, hogy csak egyszer fog elaludni: ha majd meghal, a legelegánsabb és leggyengédebb nő volt, akit valaha is ismertem; és a legszolgálatkészebb is az ágyban, ágyon kívül meg a legszigorúbb. Itt született, itt nőtt fel és itt élt, egy olyan házban, amelynek örökké nyitva volt a kapuja, néhány kiadó szoba volt benne, meg egy hatalmas udvar, ahol hajnalig folyt a tánc a paramaribói kínai bazárban vásárolt lampionok alatt. Ő vette el egész nemzedékem szüzességét. S ok mindenre megtanított, többre is, mint kellett volna, de főleg arra, hogy nincs szomorúbb hely a vüágon, mint egy üres ágy. Santiago Nasar magánkívül volt, amikor először megpillantotta. Én figyelmeztettem. „Karvaly ha héjára támad, maga látja kárát.” De ő meg se hallotta, úgy elkábította María Alejandrina Cervantes bűvölő sziszegése. Érte lángolt, érte hullatta az első férfikönnyeket tizenöt éves korában, míg Ibrahim Nasar szíjjal ki nem verte az ágyából, és ki nem csapta egyjó évre az Égi Orcára. Attól kezdve igazi, mély érzelem szövődött köztük, immár a szerelem zűrzavara nélkül, és María Alejandrina Cervantes olyan tisztelettel viseltetett iránta, hogy senkivel sem feküdt le, ha ő is jelen volt. Abban az utolsó szünidőben mindig korán kiadta az utunkat, azzal a valószínűden kifogással, hogy fáradt, de nem tette fel a kapura a keresztvasat, és a folyosón is égve hagyott egy lámpát, hogy titokban visszamehessek hozzá. Santiago Nasamak szinte varázslói tehetsége volt az átöltöz- ködéshez, és az volt a kedves szórakozása, hogy a mulatt lányokat teljesen kivetkőztette önmagukból. Feltúrta a szekrényeket, az egyiknek a ruháját ráadta a másikra, úgyhogy a végén senki se tudta, hogy önmaga-e vagy valaki más. Egyszer az egyik lány a társnőjére pillantva azt hitte, hogy saját magát látja, és sírógörcsöt kapott., Azt hittem, hogy kiléptem a tükörből” - mondta. De aznap éjjel Maria Alejandrina Cervantes nem engedte meg Santiago Nasamak, hogy még egyszer s utoljára eljátszadozzon az átöltöztető tudományával, s olyan léha kifogásokkal hárította el, hogy a jelenet rosszízű emléke aztán egész életére kihatott. (folytatjuk)
