Vasárnap - családi magazin, 1997. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1997-03-05 / 10. szám
Szlovákiai magyar családi magazin 1997. március 5. • 30. évfolyam 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1997. márc. 8-tól 14-ig Sport A jobb ököl készenlétben, közben már az ellenfél mozdulatát lesi. Riport Szívesen lát minden kutatót, aki a kisebbségi kérdésekkel kíván Q foglalkozni. O A mai nők többsége dolgozni kénytelen - és egyre keményebben Hétköznapi ünnep Miklósi Péter ________________ Év tizedek óta nem vagyok hajlandó nőnapot ünnepeim. Sem a feleségemet, sem a húgomat, de még az anyósomat sem köszöntőm fel március 8-án. Majd máskor, például a név- és születésnapjukon, vagy csak úgy, amikor eszembe jut, a kedvem szerint. Irtózom a gépiesen rendezett megemlékezésektől. Voltaképpen a nőtiszteletem okán, épp a nők ügyében berzenkedem az efféle mondvacsinált kiemelések ellen, hiszen ők sem szerencsétlenebbek, nyomorultabbak, mint mi, férfitársaik. Az egészséges társadalmakban. A világ kevésbé boldog tájain viszont a kötelező felköszöntéssel ékesített nőnap sem enyhít a hétköznapi gondok satujának szorításán. Javallom, ne szépelegjünk egy- egy virágcsokor árnyékában, hanem vegyük szemügyre a mö- güle fölsejlő köznapi valóságot! Azt, ahogy egy fiatal nő babakocsit tel maga előtt, másik kezével- óvodás gyerekét vezeti, „harmadik” kezében tömött szatyrok. Egyszer csak valamiért bömbölni kezd az anyja kabátjába csimpaszkodó csemete, a mama hirtelen a türelmét veszti és odasóz egyet a srácnak. Aki nyitott szemmel jár, sűrűn láthat ilyen jeleneteket abban a Szlovákiában, amely ma már inkább csak Európa hátsó kisudvara, semmint a szíve. Tudom, más országok más lakótelepein is el-elcsattan egy-egy nyakleves; ám Szlovákiában hat-hét éve állandóan ott vibrál valami többletfeszültség a levegőben. A pszichológusok és a pedagógusok a megmondhatói, hogy mennyi a neurotikus gyerek, illetve mennyi a kapkodó, ideges és igenis, a gyermekét gyakran pofozó mama. Távol álljon tőlem a gyermekét verő asszony védelme. Csak azt kérdezem: ki tette évtizedeken át, hogy a mai ...másik kezével óvodás gyerekét vezeti, „harmadikban” tömött szatyrok. nők nagyon nagy része dolgozni kénytelen, anyagi megfontolásból és egyre keményebben? Az sem titok: a nehézkesen kibontakozó gazdasági modernizálás nemigen kedveli a kisgyermekével örökösen táppénzen lévő munkaerőt. Az viszont már a kormányzat bűne, hogy az egy- keresős családmodell a kelleténél is tovább várat majd magára, elvégre a családfő családel- tartó képességét nem a makroö- konómiai hókuszpókuszokban, hanem a munkájukat becsülettel végző férjek bugyellárisának tartalmán mérik. Úgy tűnik, Szlovákiában egyelőre nem a jóléti társadalom, hanem a minden egyebet háttérbe szorító nemzetállami koncepció megteremtése a lényeg, ezért a jövőben is marad a kapkodás, a mindenhol helytállásnak a nőkre vonatkozó kényszere, a kosztpénz egyre kacifántosabb beosztása. Es ritkán akad, aki segítsen. A jóságos nagymamák utolsó hajrával, a nyugdíj mellett, portásnőkként, takarítónőkként dolgoznak. A társadalmi intézmények olyanok, amilyenek; a legjobb, ha szinte minden intézmény fölött a Ma- tica „anyáskodik”. Hogy a gyerekeknek bölcsődére, óvodára, de leginkább a jól kereső papa mellett az ANYARA van szükségük? Kit érdekel az ilyesmi a diktatórikus nemzetállam építésének mellkasfeszítő hevületében! Igaz, a téglamezei sport- csarnokban havonta egyszer hol a kormányfő, hol a pénzügy- miniszter, vagy a népjóléti tárca . nagyasszonya arról elmélkedik, hogy aki hazafi, az a legnagyobb szerénység közepette is lehet lelkileg haj, de boldog! Nos, ez így hazugság, hiszen a fokozatos és biztos lecsúszás közepette - nők és férfiak - aligha őrizhetjük meg a gyermekneveléshez elengedhetetlenül szükséges időt és türelmet. A sok tekintetben az ötvenes évekre emlékeztető szorongások közepette van kedvük ünnepelni? Prikler László felvétele Vezércikk Savanyú a szőlő? Vojtek Katalin Különös probléma gyötri Ján Pitonákot, aki fóbiájának a kormánylap február 18-i számában közölt „Magyar túlélési igény” c. cikkében adott hangot. írásának lényege, hogy a számbelileg kicsiny és gazdaságilag erőtlen magyarságnak mindig másokon élősködve, „a szomszéd nemzetek rovására” sikerült túlélnie. Pitonák nagyvonalúan megengedi, hogy egy nemzetnek joga van a túlélésre, ám, teszi hozzá, „ez nem történhet másvalakinek a rovására. Különösen, ha az ilyen módon túlélni kívánó nemzet nem kínál olyan civilizációs értékeket, amelyek messzemenően kárpótolnák az identitás elvesztését.” Ez az utóbbi mondat különösen érdekes, mert aligha tekinthető másnak, mint egy 19. századbeli szlovák kisebbségi asszimilációs dilemmájának. Pitonák ugyanis nem kisebb problémán töri a fejét, mint hogy érdemes-e szlovák identitását feláldoznia a „civilizációs értékeket nem kínáló” magyarság oltárán vagy sem. Úgy látszik, Pitonák átaludt egy évszázadot, még mindig Apponyi Magyarországát tekinti hazájának, nem pedig az önálló és szuverén Szlovák Köztársaságot. Pedig érdemes volna felébrednie, hogy kiélvezhesse az „államalkotó nemzethez” tartozás státuszának minden gyönyörét. „De nem legitim dolog saját stabilitásának látszatát a nemzetiségi kisebbségek közreműködésével a szomszédos országok destabi- lizálását célzó igyekezetre építeni. A magyar politika jelentős mértékben a szomszédok ügyeibe való beavatkozásra alapozódik ”, írja Pitonák, aki szerint ez ellen a védekezés egyetlen lehetősége, ha Szlovákia mihamarabb betagolódik a nyugati struktúrákba. Ezt a valóban dicséretes konklúziót a következő gyöngyszem zárja: „Ha legitim a magyarok joga a túlélésre - és ezt nem vitatjuk, amit nemzetiségi politikánk is tanúsít -, jogunk van védekezni azon nemzet ellen, amely a közös államban közösen leélt ezer év után veszedelemmé vált nemzetünk számára.” Pitonákot különösen intenzíven foglalkoztatja a magyar kultúra, melyről így ír:,Általánosságban elmondható, hogy a kultúra, a jog, a termelési technoló- - giák nem a magyarok műve.” S , a mellét dagasztó kultúrfö- lénytől megtáltosodott szerző, aki cikkét azon a számítógépen pötyögted, melynek elméleti megalapozója a pesti Fasori Gimnázium egykori növendéke, Neumann János volt, felteszi a nagy kérdést: „Vajon mi újjal és szokatlannal járul hozzá Magyarország az egyetemes kultúrához, zenéhez, irodalomhoz? Képes másokkal összemérni magát, de semmi eredetinek, megismételhetet- lennek, lenyűgözőnek nem egyedülálló forrása. Sziget, amely tehetségesen továbbfejleszti a környezet impulzusait, de nem fény, amely impulzusokat adna környezetének. Mivel járult hozzá Magyarország a termelési technológiák fejlesztéséhez? Mit adott a jog terén, beleértve a nemzetiségi kisebbségekjogait? Miveljá- rult hozzá a társadalom, az állam szervezéséhez?” Eltekintve attól, hogy egy normális ember számára a távoli buru- buru törzs rituális táncai is az egyetemes kultúrát gazdagító értéknek számítanak, Pitonák- nak ezeket a kérdéseit kőtáblába kéne vésni, a szövegben előforduló Magyarországot Szlovákiával behelyettesíteni, és kötelezően kifüggeszteni minden óvoda és iskola falára. Hadd olvassa el minden magyar szülő, aki gyerekét a szlovák kultúra szellemében nevelő szlovák iskolába kívánja járatni. Tegye mérlegre a két kultúrát irodalomban, zenében, képzőművészetben, technikában, Nobel-díjasok számában és egyebekben. Ha lelkiismerettel megtette, ő is feltehet egy kérdést: „Pitonák úr, savanyú a szőlő?”
