Új Szó, 1997. november (50. évfolyam, 252-275. szám)

1997-11-03 / 252. szám, hétfő

KULTÚRA ÚJ SZÓ 1997. NOVEMBER 3. A legnagyobb a BIB 30 éves történetében Véget ért a biennálé Pozsony. Október 31-én véget ért Pozsony egyik legrango­sabb kulturális rendezvénye, a gyermekkönyv-illusztrációk kétévenként megrendezett, verseny jellegű nemzetközi sereg­szemléje. Az SZNP téri Művelődési Ház termeiben nyolc héten át látható kiállítás, bizonyára a rendezvény harmincadik év­fordulójára való tekintettel, minden eddiginél reprezentatí­vabb volt. A biennálé történetében még soha ekkora részvételt és érdeklődést nem jegyeztek fel, noha mindig jelentős ese­ménynek számított. Az idén öt kontinens 46 országának 274 képzőművésze összesen 3109 alkotással mutatkozott be. A ní­vós és ötletében rendkívül gazdag illusztrációkat negyven­ezer látogató tekintette meg. A biennálé anyaga iránt külföld­ön is hatalmas az érdeklődés, ezért az idei győztesek alkotása­it vándorkiállítás keretében mutatják be Ausztriában, Olaszor­szágban, Oroszországban, a Dél-afrikai Köztársaságban, Ma­cedóniában, Nagy-Britanniában és Finnországban. Noha a közkedvelt B1B véget ért, az illusztrációk kedvelőinek nincs okuk szomorúságra. A harmadik világ képzőművészei­nek munkáiban gyönyörködhetnek november 30-ig azon a ki­állításon, amely a múlt csütörtökön nyílt ugyancsak Pozsony­ban, a Bibiana művészeti gyermekközpontban, -vk­SZÍNHÁZ KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ: Ágacska (10.30,14 - Párkány) KELET-SZLOVÁKIAI SZÍNHÁZ: Olivér! (19) MOZI POZSONY HVIEZDA: Összeesküvés (am.) 15.30, 18, 20.30 OBZOR: Mentsétek meg Willlyt 3 (am.) 13 Nincs vesztenivalónk (am.) 15.30, 18, 20.30 MLADOSŤ: Összeesküvés (am.) 15.15, 17.30, 20 CHARLIE CENTRUM: A csillagokat az égről (szlov.­cseh) 16.30, 18.30, 20.30 Mindenki azt mondja: szeretlek (am.) 17,18.15 Air Force One (am.) 18.30,20.30 Kis nagyem­ber (am.) 19.30 Egyet ide, egyet oda (cseh) 19.15 KASSA USMEV: Bean (am.) 16, 18, 20 IMPULZ: Kis kerítőnők (am.) 16.15, 19.15 DRUŽBA: Összeesküvés (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Nincs vesztenivalónk (am.) 15.30, 17.45, 20 CAPITOL: Nincs vesztenivalónk (am.) 15.45, 18, 20.15 DEL-SZLOVAKIA KOMÁROM - TATRA: Salemi boszorkányok (am.) 17, 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Mentsétek meg Willyt 3 (am.) 16.30, 19 Mácza Mihály könyvének bemutatója „Kell, hogy jelet, nyomot hagyjunk!" KAMONCZA MÁRTA KOMÁROM. A Madách-Po­sonium könyvesboltban kedden este tartott könyvbemutatón Sidó Zoltán, a Szlovákiai Ma­gyar Pedagógusok Szövetségé­nek elnöke méltatta Mácza Mi­hály történésznek, a Duna Men­ti Múzeum munkatársának, ko­rábbi igazgatóhelyettesének A komáromi Simor-zárda törté­nete című helytörténeti munká­ját. A könyvet a CELEMANTIA Kft. adta ki. „Nemzetrészt önisméretvesztés­nél aligha érhet nagyobb baj. Az önismeretvesztés-iskolavesz­tés-nyelwesztés sorban az okok egyúttal okozatok is: végső so­ron önazonosságtudat- vesztés, önfeladás a végeredmény. Az önismeret a nyelvhűséget, a nyelvhűség a megmaradást szolgálja. Az őrizd meg, ápold, add tovább erkölcsi korparancs önismereti vonatkozásai a szű­kebb pátria ismeretanyagából táplálkoznak. Ezért (is) fontos a helytörténeti múlt-feltárás. Má­cza Mihály iskolatörténeti ta­nulmánya tudományos alapos­sággal készült. Segítségével az olvasó nyomon követheti a ko­máromi katolikus és református elemi oktatás fejlődését - kezde­tektől a világégést követő hon­talanságunkig" - emelte ki be­szédében Sidó Zoltán. .A szerző elmondta: a közvetlen ösztönzést ahhoz, hogy éppen ennek a 120 év/el ezelőtt alapí­tott zárdának történetével fog­lalkozzam, dr. Alt Ernő lévai gyógyszerész önzetlen adomá­nya jelentette. Három évvel ez­Színház '97 - Plzeň, avagy változatok az európai gondolkodásmódra IV Bizonytalan kísérletek előtt, 1994-ben egy lévai múze­umlátogatásunk alkalmával a doktor úr ajándékként felaján­lotta a Duna Menti Múzeumnak a Szatmári Irgalmas Nővérek komáromi zárdájának kézzel írott évkönyveit és az említett intézet múltjával kapcsolatos több tucat fényképet. Ezeket dr. Alt Ernő nagynénjétől, a komá­romi zárda utolsó főnöknőjétől, Tóth Mária Adorától örökölte. A kedd esti könyvbemutatón je­len volt a zárda óvodájának egyik tanítónője a jelenleg Szé­kesfehérváron élő Rudolfina nő­vér. „1941-ben kerültem a Simor-zárdába, ahol három és fél évig éltem. Ma is szívesen gondolok a Duna-parti város­ban eltöltött időkre. Szerettem itt élni annak ellenére, hogy az óvoda közelében helyezték el a komáromi gettót, és bizony a kisgyermekekkel együtt sokszor szemtanúi lehettünk az odahur­colt emberek tragédiáinak" ­emlékezik az idős nővér. Mácza Mihály A komáromi Simor-zárda története című ta­nulmányával elnyerte a Mün­chenben élő Prágay Dezső által felajánlott, a Csemadok és a Szlovákiai Magyar Pedagógu­sok szövetsége komáromi terü­leti választmánya által meghir­detett pályázatot. „Kell, hogy je­let, nyomot hagyjunk! A szobro­kat ledöntik. Az írás, ha értékőr­ző, közkinccsé téve, megma­rad...." hangzott el a pályadíj át­adásán, amelyre az idén október 17-én a Dunaradványon és Virten rendezett Baróti Szabó Dávid Napok keretében került sor. Vannak szakemberek, akik minduntalan a színház vál­ságát emlegetik. Részben talán igazuk is van, hiszen soha ennyire nem üzletiesedett el a hagyo­mányos értelemben vett színház. DUSZA ISTVÁN Ugyanakkor egy-egy fesztiválon, ahol a legjobb és a színházművé­szet útkereséseiben élenjáró tár­sulatok előadásait láthatjuk, mindig megerősítést nyernek az optimista vélemények. Különö­sen akkor, ha olyan teljesítmé­nyekkel szembesülünk, mint Plzeňben volt a moszkvai Szatirikon Színház és a Mejerhold Művészeti Központ produkciója. Valerij Fokin, az orosz színházművészet viszony­lag fiatal rendezője (aki rende­zett a híres Szovremennyik Szín­házban is) ezúttal is rendkívüli előadást hozott létre társulatá­val. Franz Kafka Az átváltozás című elbeszélését egy erre a cél­ra készült fémkonstrukció kere­tezte szűk arénaszerű nézőtér közé szorított, kettős tagolású játéktérbe komponálta. Szinte a nézők lábai alatt volt a süllyedő padlózatú szobácska, amelyben Gregor Samsa, a bogárrá változó utazó ügynök lakott, s mögötte az áttetsző textíliával és ajtóval leválasztott Samsa-család nap­pali szobája. A szűk nézőtérre bezsúfolódott ötvennyolc néző az első perctől az utolsóig a ma­ximálisan koncentrált és takaré­kos színészi játékra figyelhetett, amely szinte kizárólagosan a fe­szes koreográfiájú mozgásra korlátozódott. Néhány mondat is elhangzik, amely inkább a tör­ténet drámaiságát erősítette. Samsa szerepében a zseniális Konsztantyin Rajkin a bogártest­be szoruló tiszta emberi erkölcs és értelem szavakban kifejezhe­teden akcióit és reakcióit játszot­ta el. Fokin és Rajkin ilyetén való találkozása sokkal több, mint amit az ún. rendezői vagy színészcentrikus színházak vilá­ga egymással ötvözve megte­remthet. Elsősorban Az átválto­zás jellege mutatja meg igazán, hogy a sem a tánchoz, sem a pantomimhoz nem hasonlítható mozgásszínház Fokin műhelyé­ben mennyire a nézőben is meg­Kafka Az átváltozás című elbeszéléséből készült Valerij Fokin adaptációja. Jelenet a moszkvai Szatirikon Színház előadásából. (Archív felvétel) születő feszültségekre ható szí­nészi játékra alapozódott. Mi­közben a kizárólagosan szöveg­központú színház halódik, és ze­nés változata elüzletiesedik, Valerij Fokin egy univerzális, nyelvi korlátok nélküli, minden néző számára érthető, a belső csend és az eleven játék nyomán a nézőben születő érzelmek, gondolatok színházát teremti meg. Másfajta megközelítési irányból érkezve igyekszik színházat csi­nálni Ctibor Túrba, a világhírű cseh pantomimes. A jelenleg egy nőből és három férfiből álló fia­tal csapata Hanging Man cím­mel egy pantomim és a cirkuszi trapézmutatványok között sza­badon közlekedő kísérleti etűd­sort mutatott be. Nagyon karekteres, kissé ezoterikusnak tetsző zenére és hangeffektusok­ra lábuknál fogva felfüggesztett színészek próbáltak valamit kife­jezni a mozgásukkal. A mérhe­tetlen biológiai és fizikai megter­helés alatt szinte kétséges, hogy valaha is el tudnak rugaszkodni a testi erő produkciójától vala­mifajta kifejező színházművé­szeti forma felé. Az érzelmi és gondolati közléssel akkor is adó­sak maradnak majd. Talán nem tévedek nagyot, ha ezt a színházi útkeresést tartom zsákutcába vezetőnek, ahonnan csak kihát­rálni vagy kitörni lehet. A Színház '97 plzeňi fesztivál utolsó előadása a Sasha Waltz/ Guests nevű német társulat Űr­hajósok fasora című táncszínhá­zi előadása volt. Egy bérház szokványlakásában lakó család életének banális epizódjait gro­teszk táncformákban és felfoko­zott agresszivitással adták elő. Látványos, sokszínű és pontos tánc volt az, amit Sascha Waltz színpadra komponált. Kommu­nikatív volt, hiszen a világban immár elsődleges civilizációs veszélyforrásá előlépett drogél­vezet, a családbeli kommuniká­ció megszűnése és az ember lelki világának az elsivárosodása a koreográfiai ötletek sorjáztatá­sával volt igazán kifejező. Egyet­len hibája az előadásnak a törté­nések belső ritmizálásában volt tetten érhető. A színpadon látott dolgok az első perctől az utolsó­ig vitték, sodorták magukkal a nézőt. Persze, ez az expresszivi­tás lehet tudatos is, csakhát a dolgokat látva a táncosok virtuo­zitásán túl, nem lehettek mellé­kesek Sascha Waltz gondolatai sem. Amikor a plzeňi fesztivál éjsza­kába nyúló előadásairól a gazda­godás egyre több külső jelét mu­tató „sörváros" néptelen utcáin ballagtam hazafelé, egyetlen egyszer sem sikerült kizárnom gondolataim közül mindazt, amit színházi értelemben otthon hagytam. Két magyar színhá­zunk legutóbbi bemutatóit vol­tam kénytelen valamilyen mó­don szembesíteni a fesztiválon látottakkal. Lehetetlen vállal­kozás volt. Nem azért, mert az adottságok bármelyikében is egymástól igencsak messze álló társulatokról van szó. Az alkotói ambíciók szárnytalansága, a szí­nészi igénytelenség, a rendezői szándékok könnyed tisztátalan­sága és a színházvezetés koncep­cióinak a hiányai azok, amelyek elsősorban a kommersz szóra­koztatás felé taszigálják két szín­házunkat. Ez a könnyebb út, hi­szen a közönség a zenés műfaj­ra, a bohózatra mindig, minden állapotában vevő, mégha tisztes­ségtelen művészi eszközökkel perezentálják is azt. Sovány vi­gaszt adó tanulsága ez az idei színházi évadoknak. A demokráciát nem eltűrni, hanem gyakorolni kell. Elsajátítására technikák léteznek. Hogy az állampolgár ne alattvaló legyen ADAM ZITA Ki tudja megmondani, mire van joga a gyermekeknek az iskolá­ban, mire a tanítónak, mire a di­áknak anélkül, hogy összeütkö­zésbe kerülne a hierarchiával? És mit jelent a hierarchia az isko­lában és mire való? Kiért van és mit szolgál? Tükrözi-e az iskola házirendje vagy belső rendtartá­sa a jogok és kötelességek ará­nyát, az emberi együttélés min­denkire érvényes és kötelező jo­gait és kötelességeit? Vagy egye­seknek több jár belőle, mert a hi­erarchiában feljebb állnak, míg másoknak a pária állapota jut ki? A házirend miért nem tartal­mazza a pedagógus jogait és kö­telességeit, hogy mindenki egy­formán elszámoltatható legyen? Sokat hallom ifjú kollégáimtól, hogy a gyerekek zajosak, fegyel­mezetlenek, egyre nehezebb rendet tartani, nyugodtan taní­tani. A rossz magatartásért beírt ötös, amely pedig a rossz felele­tért járna, a fegyelmezés eszkö­zévé vált. így veszti hitelét a helytelenül alkalmazott osztály­zat. így tanul meg félni a gyer­mek, így lesz belőle reprodukáló alattvaló, nem pedig párbeszé­det folytató, jogait és kötelessé­geit egyaránt tudó és gyakorló, alkotó iskola- és állampolgár. Nem tanultunk meg a saját kije­lentéseinkért felelősséget vállal­ni elsősorban saját magunk előtt, nem tanultunk meg szem­benézni saját tévedéseinkkel, nem tanultuk meg vállalni saját magunkat, megérteni emberi és pedagógusi mivoltunkat, párbe­szédet folytatni saját magunk­kal. Párbeszédet folytatni csak azon kevesekkel lehet, akik saját maguk is állandó párbeszédben vannak magukkal. Csakis ilyen keservek árán tanuljuk meg a másokkal való dialógust, amely­nek alapja saját magunk értése, a másokra való figyelés, az értő hallgatás, a másik ember elfoga­dása, megértése. Szókratész és Plátón diákjai bizo­nyára többet tudtak az emberibb világról, mint a XX. atomszázad­vég tudósdiákjai. Többet tudtak önmagukról, a másik emberről, mert a tudás a dialógus gyakorlá­sával volt megszerezhető. Jelsza­vuk bizonyára az Ave dialógu! volt. Egy biztos: a Neumann-uni­verzum gyermeke, aki az infor­mációs szupersztrádán száguld­va, az internet segítségével vilá­gokat ismer meg, új generáció, aki idegenkedve tekint a hagyo­mányosan merev, normatív isko­lára és tanulásra, mert kinyílt előtte a világ, érteni akarja annak működését, és e működésben ak­tívan részt is akar venni. Az em­beri világ cselekvő részese akar lenni, nem elszenvedő alanya mások világalakításának. Mű­ködtetni akarja az állampolgárok társadalmát, a demokráciát. A demokráciára nevelés nehéz fel­adat, mert nem oldható meg a ha­gyományos pedagógiai ráhatá­sok eszközeivel. Csődöt mond a pedagógia máig alkalmazott su­nyi nevelése: ha úgy cselekszel, ahogy én akarom, akkor dicsére­tet kapsz. Ha a magad feje szerint végzed a dolgod, büntetést. A pe­dagógiában is elkezdődik a kor­szakváltás, mert a harmadik év­ezred a kommunikáció évezrede lesz, de jelen lesznek a különböző idősíkok is. S nekünk itt, Európa szívében nem mindegy, melyik századot éljük a XXI-ben! Társadalmunk a demokratizmus tekintetében beteg társadalom. De ha tudjuk, hogy a demokrá­cia nem egy állapot, hanem ál­landó harc a lustaság, a közép­szerűség és a butaság valameny­nyi formája ellen, amelynek fő fegyvere a párbeszéd, az empá­tia, egymás nézeteinek meg- és elismerése, a kapcsolatteremtés, ha tudjuk, hogy a demokráciát nem eltűrni, de gyakorolni kell, akkor ennek technikáját meg kell tanulni. A demokráciára ne­velésnek, a demokrácia gyakor­lásának vannak technikái, ame­lyek elsajátításával eljuthatunk az állampolgárok működtette demokratikus társadalomhoz. A Szlovákiai Magyar Pedagógu­sok Szövetsége által Komárom­ban, a Selye János Gimnázium­ban 1997. november 29-30-án rendezett „Demokráciára neve­lés" kétnapos konferencia ebben segít mindazoknak, akik érde­keltek abban, hogy a harmadik évezred szinkron idősíkjának ál­lampolgáraiként éljenek egy de­mokratikus társadalomban, a­melyben az állam szolgálója, nem élősködője lesz eltartóinak.

Next

/
Oldalképek
Tartalom