Új Szó, 1997. november (50. évfolyam, 252-275. szám)

1997-11-25 / 271. szám, kedd

ÚJ SZÓ 1997. NOVEMBER 9. SporT pi 9 Jegyzetek hazai gondokról egy magyarországi tanácskozás kapcsán Falusi színjátszók hosszú tele <5 2! 1 ^^ Z SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: A Titanic gyermekei (19) HVIEZDOSLAV SZÍNHÁZ: Lorenzaccio (19) ASTORKA SZÍN­HÁZ: A mostoha (19) KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZ: Hyppolit, a lakáj (12) MOZI POZSONY HVIEZDA: A titkosügynök (am.) 15.30,18, 20.30 OBZOR: Az angol beteg (am.) 17, 20 MLADOST: Lost highway (am.) 15.15,17.30, 20 KASSA ÚSMEV: Tűzhányó (am.) 16, 18, 20 DRUŽBA: Kapcsolat (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Az angol beteg (am.) 16, 19 CAPITOL: A titkosügynök (am.) 15.45,18, 20.15 DEL-SZLOVAKIA KOMÁROM - TATRA: Tűzhányó (am.) 17,19 GÚTA - MOZI: Lövések a Broadway-n (am.) 18.30 LÉVA - JUNIOR: Bean (am.) 16.30, 19.30 RIMASZOMBAT - ORBIS: Sötét zsaruk (am.) ROZSNYÓ - PANORÁMA: Mindenki azt mondja: sze­retlek (am.) 16.30,19 A beszűkülő lehetőségek formai útkeresésre is sarkallják a merészebb falusi színjátszókat. (Gyökeres György felvétele) Magyar kisebbségi kulturális szervezetek találkozója Az együttműködést szorgalmazzák Régi fényképek között ke­resgélve olykor kez;embe akad egy-egy azokból, amelyeken falum színját­szói néztek az objektívbe. Ezeket nézegetve jutnak eszembe azok az amatő­rök, akik gyerekkoromban évente egyszer, de olykor még kétszer is szövetkez­tek arra, hogy egymás épü­lésére szórakoztassák a fa­lubelieket. DUSZA ISTVÁN Általános tapasztalat, hogy az ilyen lelkesedések tüzét rendsze­rint egy vagy két - a színház iránt megszállott szeretetett ér­ző - ember szította fel. A második "világháború előtti fe­lekezeti legény- és leányegyle­tek, ipartestületek falusi színját­szó hagyományait vette át a jog­fosztottság évei után a kommu­nista pártállam ideológiai érde­keinek szolgálatára alakult Cse­madok. Volt azonban ennek a minden elemében túlszabályo­zott kulturális tevékenységnek két alapvető, semmilyen ke­mény diktatórikus ráhatással sem befolyásolható, s az internaciona-lizálás jelszava mögé bújtatott elnemzetietlení­tés ellenében ható hozadéka. Nem véletlenül: a Csemadok he­lyi szinteken ahhoz nyúlt, ami adott, mindennapiságában je­lenvaló volt. Egyik volt a népha­gyomány, a másik pedig a mű­kedvelő tevékenység (pódiumra vihető népszokások, tánccso­portok, színjátszók) gazdag pa­raszti és polgári hagyománya. Ezek pedig elsősorban az ön­azonosságtudat, a felekezeti hit­élet, az anyanyelv és a múltban gyökerező, közösségeket meg­tartó néphagyomány éltetői vol­tak. Kétségtelen, hogy felszínes megragadásra késztettek sok fa­luközösséget, amikor a „szocia­lista kultúrpolitika", a „kollek­tivizáció", a „kommunista erköl­csiségű ember" szolgálatára ösz­tönözték a műkedvelő „kultúr­brígádokat". Ám, miközben Kónya József Mi is emberek vagyunk című szlová­kiai magyar szocreál színművét játszották a cigányok és a magya­rok együttéléséről, mégiscsak megismerhettünk - mégha me­sésre festett papírdíszletek kö­zött is - egy polgári világot Jókai Mór Aranyemberéből, s megsejt­hettünk valamit a Kőszívű ember fiai forradalmiságából. Akik eze­ket a műkedvelő előadásokat ját­szották, s közben Dávid Terézen, Egri Viktoron Lovicsek Bélán ke­resztül megismerték az akkor új­ra induló szlovákiai magyar iro­dalom fogalmát és alkotóit, min­den „kultúrdiktatúra" ellenére is az estéket együtt töltötték. Meg­tanultak olyan fogalmakat, mint a magyar szabadság, a magyar nyelv szeretete. Hiszen a dolog a szórakoztatáson túl elsősorban erről szólt. Így kovácsolódtak össze közösségek, s beszéltek ­ha suttogva is - a János vitéz dal­játék francia jelenetében a szín­padra behozott magyar nemzeti zászlóról, ennek kapcsán a közeli falu műkedvelő előadásának be­tiltásáról, a csoport szétverésé­ről, a falu megfélemlítéséről. Voltak falvak, ahol a szín­játszócsoportot szervező refor­mátus papot eltiltották az ifjúság „klerikális" nevelésétől. Furcsa hangulatú, a Karády-dalok iránti nosztalgia és az új rend építésé­nek csasztuskáival, forradalmi dalainak indulószerű dallamai­val teli idők voltak az ötvenes évek falun. Volt, ahová a Magyar Területi Színház soha vagy csak ritkán ju­tott el tájolásai során. Maradt hát az önellátó műkedvelés. Az előadásokon akkor sem, ma sem az esztétikák mentén minősíthe­tő produktum létrehozása volt a cél, hanem egy faluközösségben élő szórakozási igény kielégíté­se. Jégveremmel vetekedő mű­velődési házakban próbáltak, fá­radtan, a napi munka után el-el­bóbiskolva a szövegkönyv fölött. Hogy ezt megfejelték az ideoló­giai suszterok, az végeredmény­ben nem érdekelte a három órás előadásokon állni is hajlandó kö­zönséget, amely olykor a szöveg­gel is küzdő szomszédasszonyt, a ripacskodó traktoros kollégát vagy a színpadi partnerével za­vartan álcázott csókba belepiru­ló kedvest látta. Ha van még valahol falusi szín­játszás ma is, akkor elsősorban a megváltozott falu társadalom­kutatói módszerekkel kimutat­ható igényei mentén működik. Ezért is állítom azt, hogy ezeket az előadásokat elsősorban szoci­ológiai aspektusokból lehet és nem csak színházesztétikai el­méletek alapján kell megközelí­teni. Aki azonban manapság ren­Jégveremmel vetekedő művelődési házakban próbáltak... dezőként ilyenre vállalkozva ké­pes tíz-húsz embert beoltani a színpad szeretetével, felelősség­gel is tartozik nekik. Tapasztala­ti úton bizonyítható, hogy ami­kor négy-öt sikeres, amolyan há­lyogkovácsként létrehozott szín­játszó előadás után a rendező ­legyen az népművelő, pedagó­gus vagy más falusi értelmiségi ­eljut egy mai tanfolyamra, sok­szor megijed a vele szemben tá­masztott igényességtől, s abba­hagyja az egészet. Ha pedig al­kalmazni igyekszik a többé-ke­vésbé megtanultakat, bevezeti a kommunikációs tréninget, a mozgáskultúra fejlesztését, ol­vasásra is ösztönzi a műkedvelő­ket, maga a csoport hullik szét venítő operának. A „Térdeplés Varsóban" című opera csúcs­pontja az a történelmi pillanat, amikor Brandt könnyezve térdreereszkedett az egykori varsói gettóban a nácik sokszáz­ezer zsidó áldozatának emléké­re felállított emlékmű előtt 1970. december 20-án, és bo­csánatot kért a lengyelektől a németek által elkövetett ke­gyetlenkedésekért. A két és fél órás opera zenei anyagát John Dew, a dortmundi dalszínház igazgatója állította össze, a libretto Phillip Koch­heim munkája. A cselekmény a katonai tiszte­letadással búcsúztatott Willy Brandt (1969 és 1974 között nyugatnémet kancellár) 1992. évi temetésével kezdődik és fel­villantja életének legfontosabb előbb-utóbb. Pusztán azért, mert a tagjai szerepet tanulni, játsza­ni, estéiket feláldozni, néhány faluban vendégszerepelni még hajlandók, de a rendszeres szak­mai felkészülést, az önfejlesztést már nem vállalják. Ez azonban nem téríthet el sem­milyen szakmai társulást, társa­dalmi szervezetet attól, hogy a hozzájuk fordulókat legalább alapszinten ellássa ismeretek­kel. Ezek átadásának lehetnek ugyan fórumai az eddig ismert tanfolyamok, az országos talál­kozók. Ha azonban meg akarjuk tartani a falusi színjátszás vala­mikor széles, manapság viszont egyre szűkülő bázisát, akkor a rendezők képzését és a szakmai tanácsadást a Pódium Színházi Társaságon és a Csemadokon belül a színpadi, színházi isme­retek alapszintjén meg kell olda­ni. Azt meg bízzuk rá az érintet­tekre, mennyire törekszenek igé­nyes amatőr színjátszást művel­ni. Tekintetbe véve a falusi színjátszócsoportok színvonalát, meg kellene teremteni a rend­szeres országos találkozó lehető­ségét egy támogatásra képes fa­lusi önkormányzattal együttmű­ködve. Adácson, a magyarországi falusi színjátszók helyzetéről rende­zett november 15-ei országos tanácskozáson ezeknek a gondo­latokatnak a vázlatát vetettem papírra, miután mindegyre ha­zai állapotaink jutottak eszembe az ottani dolgok hasonlóságát tapasztalva. állomásait. Az egyik jelenet az 1933-ban a nácik elől önkéntes száműzetésbe Norvégiába emigrált Brandt hazájától távol töltött éveit és 1945-ös visszaté­rését mutatja be a lerombolt Né­metországban. Több jelenet is foglalkozik a nyugat-berlini fő­polgármesteri ténykedéssel, a berlini fal építésének megkez­désével és az amerikai elnök, John F. Kennedy 1963. évi láto­gatásával a megosztott város­ban. Az opera jól ábrázolja Willy Brandt személyiségét, az idea­lista politikusét és humanistáét. Kitér arra is, hogy 1974-ben le­mondani kényszerült a kancel­lárságról, miután kitudódott, hogy közeli munkatársa, Gün­ther Gauillaume kelet-német kém. ÚJ SZÓ-INFORMÁCIÓ November 21-22-én, a szlovéniai Lendván zajlott a Kárpát-meden­cei magyar kisebbségi kulturális szervezetek találkozója, melyet a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, a magyarországi Anya­nyelvi Konferencia és a Magya­rok Világszövetségének szlovéni­ai tanácsa szervezett. A találko­zón részvett mintegy ötven szak­ember többek között felmérte a kulturális hálózat jogállását az egyes országokban, s megvitatta, mi Magyarországnak mint anya­országnak a politikai és gazdasá­gi felelőssége a határain túli ma­gyar kisebbségi kulturális intéz­mények támogatása terén. A ta­nácskozás résztvevői fontosnak tartják: felmérni a kisebbségi ma­gyar kulturális élet intézményei­nek teljes körét; törekedni kell a hátrányos kisebbségi érzést, a sé­relmi mentalitást kiváltó okok Kardos G. György halálára E. FEHÉR PÁL A sors úgy hozta, hogy Kardos G. György életútjának, egyszer­smind pályafutásának utolsó sza­kaszában, valamint az én pályám kezdetén azonos munkahelyen dolgoztunk. Legutóbb a Népsza­badságnál, legelőször a győri Kis­alföldnél. Közben eltelt kereken negyven év. A sors azonban Kardos G. Györ­gyöt már korábban meggyötörte. Még nem volt húsz éves, amikor a szerbiai vad hegyek ormán, Borban, Radnóti Miklóssal együtt raboskodott. Aztán Pa­lesztinába keveredett, onnan vissza Magyarországra. Volt kő­műves, újságíró, dramaturg, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat adminisztrátora, s ami­kor már mindenki, aki hitt a te­hetségében, minden reményt fel­adott: íróvá érett. Kardos G. György nagyon korán a saját bő­rén tapasztalhatta az emberi gaz­emberség minden elképzelhető változatát és megérhette azt is, hogy szeretetével legyőzte a gyű­löletet. Ezért nem volt sem hiú, sem szerény. Tudta önnön érté­két. Tudta, hogy egyedülálló él­ményanyag birtokában, szinte kötelessége megörökítenie azt, amit átélt. Mindig legyintett, amikor írósá­gáról beszéltek, azt mondotta: a mesterséget kell tudni. Úgy kell szolgálni (és nem kiszolgálni) az olvasót, hogy közben alkalmat feloldására az egyes országok­ban; fel kell mérni a kisebbségi kulturális intézmények működé­si feltételrendszerének különbö­zőségeit; törekedni kell az adott országokban észlelhető, az otta­ni magyar kisebbségeket hátrá­nyosan érintő joggyakorlat és a nemzetközi szerződések feloldá­sára; át kell tekinteni a Magyar­országról érkező támogatási rendszert, növelni kell hatékony­ságát; létre kell hozni a gyors és hatékony információcserét a kul­turális intézmények között. En­nek érdekében szorgalmazzák a magyarországi és határontúli szomszédos megyék kulturális kapcsolatainak fejlesztését, az egyes települések „testvértelepü­lési" kapcsolatainak fejlesztését, a lehetőség szerint összhangba kívánják hozni éves programjai­kat, s az internetes lehetőségek segítségével létrehozzák saját in­formációs hálózatukat. nyújtsunk számára az igazság megismerésére. Büszke egyetlen kritikára volt. Arra, amit Veres Péter írt róla első regénye, az Avraham Bogatir megjelenése után... Az orosz földről Paleszti­nába menekült félig paraszt, félig értelmiségi sorsáról szóló művet Veres Péter úgy minősítette: ez a legjobb magyar parasztregény. Veres Péter azt tudta, amit - min­den élettapasztalati és sorsbeli különbözőség dacára - Kardos G. György ugyancsak saját életesz­méjének vallott: az embereket a munkájuk alapján kell értékelni. Nem kevés fájdalmas konfliktus­ba sodródott Kardos G. György viharos élete során. Mindenkor ugyanaz volt az ok. Gyűlölte a nacionalizmus és a faji előítéle­tek bármely változatát. S egyér­telműen utálta a diktatúrákat. Regényei (Hová tűntek a kato­nák, A történet vége, Jutalomjá­ték) erről szóltak. Olyan ember volt, aki a szerete­tet hirdette. És még azt sem ta­gadta le, ha vétett önmaga törvé­nyei ellen. Ezért szerették őt. Most viszont, amikor vettük a hírt, hogy hetvenharmadik élet­évében már több írást nem vár­hatunk tőle, azt kell megállapíta­nunk, hogy Veres Péter az akkor csak kezdő írót pontosan értékel­te. A század második felének egyik legnagyobb prózaírójától kell búcsúznunk. A szeretet írója­ként őrizzük emlékezetünkben. A cselekmény felvillantja a nyugatnémet kancellár életének fő állomásait „Térdeplés Varsóban" - opera Brandtról A szeretet írója marad kancellár, a „keleti politikájá­val" (Ostpolitik) hírnevet és Nobel-békedíjat (1971) szer­zett Willy Brandt életét megele­. MTI-PANORÁMA Szombaton volt az ősbemutató­ja Dortmundban a néhai német

Next

/
Oldalképek
Tartalom