Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-08-14 / 33. szám

Politika 1996. augusztus 14. 3 Beszélgetés Vitéz Lászlóval, az SZMCSSZ elnökével Cserkésznek lenni jó! Vitéz László munka közben Fotó: Archívum Miklósi Péter _______________ Ha túl a vakáció derekán most azt mondom: cserkészközérzet, akkor erről vajon ml jut az eszé­be a Szlovákiai Magyar Cser­kész Szövetség elnökének? Talán a fáradtság, hiszen az el­múlt hetekben több vezetőképző tábort tartottunk és nem kis gonddal járó csapattáborokat is rendeztünk. Számunkra a nyár elsősorban a hosszabb-rövidebb cserkésztáborok ideje, egyéb fel­adataink ilyenkor ehhez kapcso­lódnak. Jó jel, hogy vannak gye­rekek, akik a nyári táborainkban való részvéteiért - családjuk anyagi lehetőségeinek tudatá­ban - télen inkább lemondanak a síkurzusról. Számszerűleg Is kimutatható, hogy hány csapatot tömörít az SZMCSSZ? Természetesen: kihelyezett őrseinkkel együtt 55 helyen ke­reken 50 csapatunk működik. Cserkészeink zöme 14 éven alu­li diák, de több száz felnőtt cser­készünk is van már; közöttük páran olyanok is, akik még a második világháború előtt is­merkedtek meg a cserkészettel. Milyen a szlovákiai magyar szö­vetség kapcsolata a világ egyéb tájain működő magyar cserkész- szövetségekkel? A Magyar Cserkészfórumnak va­lamennyi magyar cserkészszö­vetség a tagja lehet. Korrekt vi­szonyban állunk a Külföldi Ma­gyarok Cserkészszövetségével is, amely a nyugati emigrációnak ezt a körét tömöríti. Úgy tűnik, részükről ismét helyreállt irán­tunk az a bizalom, amely a szö­vetségünkön belüli személyi problémák miatt tavaly kissé csorbát szenvedett. Közvetlen szálakfűznek bennünket az erdé­lyi, a kárpátaljai, a délvidéki, elsősorban azonban a magyaror­szági cserkészszövetséghez. Ko­rábban megtörtént már a kapcso­latfelvétel a cserkészmozgalom világszövetségének Svájcban székelő központjával is. Ez utób­bi tárgyalások idején még nem én voltam a szlovákiai magyar cser­készek elnöke, a rendelkezésem­re álló információkból viszont ar­ról értesülhettem, hogy majdan bennünket is meghívnak azokra a megbeszélésekre, amelyek tár­gya a Szlovák Cserkész Szövetség felvétele lesz a világszövetségbe. A tagság milyen előnyökkel járna? A világszövetséghez való csatla­kozás főként tekintély-növeke­dést jelent. A hétköznapi gyakor­latban elsősorban az információ- cserét élénkíti, s arra szintén le­hetőséget nyújt, hogy szövetsé­günk cserkészei is részt vehesse­nek a nemzetközi találkozókon. A tekintélynövelés belső előfel­tétele a létszámgyarapodás. Ala­kulnak újabb szlovákiai magyar cserkészcsapatok? Ha lassan is, de folyamatosan emelkedik a számuk. Tavaly csak 47-48 csapatunk volt, többségük Nyugat-Szlovákiában működik, ezért a nógrádi tájtól keletre fekvő magyarlakta vidékeken sokkal vonzóbbá kell tennünk a cserkészetet. Mennyi pénz kell manapság ah­hoz, hogy valaki cserkészruhá­ban jelenhessen meg a nyilvá­nosság előtt? Hozzávetőlegesen ezer koroná­ból már fel tud ruházkodni a cser­kész, mondjuk a zsebpénzéből, amit különben másra költené. De a felszerelés különböző elemei fokozatosan is megvásárolhatók. És a dunaszerdahelyl székhelyű Szlovákiai Magyar Cserkész Szö­vetség? Milyen anyagi források­ból tartja el magát? Állami támogatásra szorulunk, mint a gyermekszervezetek álta­lában. Júniusban kaptuk meg az első félév gazdasági kiadásaira fordítható pénzt. Ez méltányos összeg volt, ugyanannyi, mint amennyit a szlovák cserkészszö­vetség is kapott. Nem tudni, mi­ként csörgedeznek majd a pénz­források a jövőben. Éva Slavkovs- ká miniszter asszony úgy nyilat­kozott: a hasonló vagy párhuza­mosan működő szervezeteket nem nagyon fogják támogatni... Van saját vagyona Is a szövet­ségnek? Van. Paláston a kastély és a cser­készpark, továbbá egy gépkocsi és Dunaszerdahelyen a székház, amelyre jelenleg még 900 ezer korona tartozásunk van. Koráb­ban egy kft. is a hazai magyar cserkészszövetség tulajdonát ké­pezte, de azt 1994-ben egy hirte­len elhatározással eladtuk. Most ebből törlesztjük a székházzal kapcsolatos tartozásunkat. Anyagi helyzetünket e székház néhány bérbe adott helyiségének díja a jövőben javíthatja ugyan, ám ez aligha fogja megoldani a már most is körvonalazódó pénz­ügyi gondjainkat. Milyen a kapcsolatuk a Szlovák Cserkészek Szövetségével? A cserkésztörvények egyike, hogy minden cserkész testvére a másik cserkésznek. Kapcsolattar­tásunkat erre az elvre alapozzuk. Ők is, mi is. Ők például tavaly meghívtak bennünket a közgyűlésükre. Mi ezt azzal vi­szonoztuk, hogy saját, 90 főből álló csoportunkon belül tíz szlo­vák cserkésznek biztosítottunk helyet az Ópusztaszeren augusz­tus 8-án kezdődött millecentená- riumi nagytáborban. A szlovák, illetve a Szlovákiai Magyar Cser­kész Szövetség között nincs koor­dináló csúcsszerv, ezért nehéz megjósolni, hogy miként alakul majd közöttünk a kölcsönös vi­szony, ha valóban napirendre ke­rül a cserkészek világszövetségé­be való belépés kérdése. Előrelát­hatólag sok múlik majd azon, hogy ki-ki megérti-e: mi a szlovák cserkészszervezet egyenrangú partnerei akarunk lenni, és nem csak annak holmiféle beolvadás­ra kárhoztatott alszö vétségé. Ha lenne még Iskolaköteles gyermekem, szülői tekintélyem latba vetésével miért lenne érde­mes rábeszélnem őt arra, hogy Igyekezzen cserkész lenni? Mert a cserkészet nemcsak szóra­kozást nyújt a gyerekeknek, ha­nem tartást is ad nekik. Megpró­bálunk embert faragni belőlük. Van egy próbarendszerünk, és ennek keretében sok olyan dol­got is megtanulhatnak, amire az iskolában sem idő, sem mód nincs. Tevékenységünknek van egy bizonyos eszmeisége is; de a cserkész egyúttal azt is érzi, hogy olyan közegben mozog, ahol sze­retik őt. Itt az egyik barát hozza a másikat. Az egész tevékenység a szó legeredetibb értelmében tel­jesen önkéntes, egyetlen percig sem ajánlottan kötelező, mint an­nak idején a pionírszervezet volt. Vitéz úr! Önt a korábbi rendszer értelemszerűen meggátolta ab­ban, hogy az ehhez szükséges ta­pasztalatokat kiscserkészként Is megélje. Öregfiúként is könnyen felismerte a cserkészet Igazi titkait? Valóban már meglett férfikor­ban, öt éve jártam először életem első vezetőképző táborában. Ér­dekes, hogy az ott töltött idő gya­korló pedagógusként is rengeteg dologra irányította rá a figyelme­met. Az igazi meglepetés azon­ban hetekkel később, már otthon ért, amikor a felségem egy szép napon megjegyezte: előnyömre sokat változtam a cserkészet ré­vén. Néha tényleg úgy érzem, mintha belsőleg - főleg lelkiek­ben és akaratban - igazán más ember lennék. Ezért jó cserkész­nek lenni. Korea: a német egyesülés riasztó példa Gyengeségben az erő Hogy a „népi demokratikus” Ko­reában bizony nem fenékig tejfel az élet, azt eddig is sejteni lehe­tett. Európa keleti felében na­gyon is jól tudják az újságolva­sók, milyen is az, amikor egy nép „önként5’ sorakozik fel „dicső ve­zére” mögött és vigasztalhatatla- nul zokog, ha netán a „bölcs ve­zért” utoléri minden földi halan­dó végzete: a halál. A hivatalos észak-koreai propaganda sztere­otip szólamai mögül tóérzett-há- mozott valóságnak most újabb szeletével ismerkedhetünk meg annak az interjúnak a segítségé­vel, amelyet a DÉR SPIEGEL ké­szített a tavaly szeptemberben Dél-Koreába szökött északi kato­natiszttel. Csoj Dzsu Hvai ezredes a legma­gasabb rangú tiszt, aki eddig há­tat fordított a KNDK- nak. A 47 éves Csoj 1972 óta az északi hadsereg külfölddel folytatott együttmű­ködési részlegében dolgozott. Vele együtt egyre többen kísérlik meg elhagyni a sztáli­nista ideológiát kö­vető, elszegényedett, éhínségtől fenyegetett Észak-Koreát. Míg a koreai háború vége és 1990 kö­zött összesen csak 129 személy­nek sikerült Délre szöknie, az utóbbi hat évben már csaknem százan menekültek el Északról. A szöuli kormány eleinte igen bőkezűen bánt az érkezőkkel: fe­jenként félmillió német márká­nak megfelelő jutalmat fizetett nekik. 1993 óta viszont már csu­pán harmincezer márka volt a „tarifa”, megtoldva egy lakás árá­val. A dél-koreai lakosság körében is érezhetően alábbhagyott a fél­sziget egyesítése iránti vágy, amióta a német példán leolvas­ható az „újraegyesülés ára”. Csoj beszámolója szerint a KNDK-ban pedig elrettentő ha­tást váltott tó az NDK eltűnése, s a lakosság egyfajta kollektív fóbiá­ban szenved. Á szolgasorstól ér­zett félelmet pedig ügyesen szítja a phenjani sajtó. A filmhíradó hol egykori NDK-nagyköveteket mu­tat be, akik most virslit árulnak egy utcai bódéban, hol keletné­met tiszteket, akik kénytelenek eladni egykori egyenruhájukat és koldulni küldik gyermekeiket. Ilyen kilátások ismeretében az északi elit minden korábbinál nagyobb elszántságot érez, hogy a kommunista rendszer fennma­radása mellett harcoljon. Az utóbbi két évben drasztiku­san romló ellátási helyzet dacá­ra politikai téren a kommunista párt és a hadsereg szilár­dan ül a nyeregben, állítja Csoj. A két éve elhunyt „nagy­vezér” fia, Kim Dzsong II pontosan tudja, hogy országa gyöngesége egyben annak ereje is. Sem az USA, sem Dél-Korea nem akar háborút, sem pedig Észak összeomlását. A Kim fiú pedig ebből húz hasznot és helyzete belpolitikailag szilárd. Hogy két évvel apja halála után a fiú még mindig nem kapta meg az államfői kinevezést, annak sem­mi köze egy esetleges hatalmi vál­táshoz. A szökött tiszt emlékeztet arra, hogy négy évvel ezelőtt le­leplezték a Moszkvában végzett tisztek csoportját, amely meg akarta akadályozni a dinasztikus hatalomátadást, vagyis hogy Kim lépjen apja örökébe. 370 katona­tiszt örökre eltűnt: táborokba hurcolták vagy kivégezték őket. A félelmet ügyesen szítja a sajtó. Két évvel ezelőtti kézfogás Panmindzsonban, a demilitarizált zóná­ban: Dél és Észak küldöttségvezetői azért ültek tárgyalóasztalhoz, hogy előkészítsék a két Korea államfőinek első találkozóját az 1953- as háború óta. A folytatás azonban elmaradt és az egyesülés is leke­rült a napirendről. Archív-felvétel Vonal alatt Ami összeköt Szűcs Béla Lassan elül a csatazaj a szlo­vák sajtóban és a nagyhangú, vádaskodó hazafiak ritkáb­ban ismételgetik ezerszer el­csépelt vádjaikat, félelmei­ket. Lassan az újságok hasáb­jait megtöltik a bonyolult belpolitikai élet hírei és az európai integráció problé­mái. Végre a Pravdában megjelent az első józan hangú kom­mentár, amely azt ajánlja, hogy „mindkét oldalon töre­kedni kell a probléma racio­nális megközelítésére, egy­más nézeteinek figyelembe vételére, az alapszerződés szellemében. Ez azt jelenti, hogy el kell utasítani minden próbálkozást a lakosság etni­kai elkülönítésére. Keresni kell a történelemben és a má­ban azt, ami összeköt ben­nünket, ami megszünteti a türelmetlenséget, elmélyíti az együttélést és ezzel a két országot az integráció felé te­reli”. Azt hiszem, hogy Szlovákia lakosságának túlnyomó több­sége ezt teszi. A magyarlakta vidékeken nincsenek autonó­miát követelő tüntetések, gyűlések, a kormányt nem bombázzák petíciókkal, vagyis az együttélés nem szenved csorbát sehol, a ma­gyarok példásan lojálisak. Még az irredentáknak bé­lyegzett magyar pártok is a felzaklatott szlovák közvéle­mény megnyugtatására tö­rekszenek és igyekeznek megmagyarázni, hogy az ál­taluk emlegetett autonómia soha nem lehet Dél-Szlovákia elszakadásának a csírája, csupán a nemzeti identitás megőrzésének egyik le­hetősége. A magyar-magyar csúcs dokumentuma körüli alapvetően eltérő álláspon­tok nem az autonómia szó tartalmának különböző meg­ítélésében vannak, hanem abban, hogy Szlovákia eluta­sít mindennemű autonómiát. A kisebbségi politikában ez az út járhatatlan. Eddig sem volt autonómia, pedig a szlo­vákiai magyarságnak európai szintű, sőt a szlovák politiku­sok szerint szuperjogaik vol­tak és vannak. Más országok­hoz viszonyítva az Alkot­mány valóban biztosítja alap­vető jogainkat, azonban azt sem árt hozzátenni, hogy ezeket még az előző rendszer alakította ki, tehát nem a je­lenlegi kormány érdeme. A nemzetállami törekvéseket szorgalmazó nacionalista erők a mindennapi életben ezt igyekeznek lefaragni, megnyirbálni. Az Alkotmány 34. cikkelye ugyan leszögezi az anyanyel­vi művelődésnek, a hivatalos kapcsolatokban az anyanyelv használatának a jogát, azon­ban a nacionalista hivatalno­kok a nyelvtörvény szellemé­ben ezt sok helyen igyekez­nek lehetetlenné tenni és a magyar nyelvet mindenütt kiszorítani a közéletből. (Pél­dául a komáromi múzeumból is eltávolították a magyar fe­liratokat!) Ezért van szükség a politikusaink által is szám­talan nemzetközi fórumon megígért nemzetiségi nyelv- használati törvény megalko­tására. Ennek egyik terveze­tét a Magyar Koalíció már ki is dolgozta. Azonban egyre gyakrabban hallunk, olva­sunk arról, hogy ez teljesen felesleges, mert nálunk már minden tökéletes és szuper. Az itt-ott felbukkanó józan hangok ellenére a Szlovák Nemzeti Párt a szlovák-ma­gyar alapszerződés felmon- dásánakjavaslatával kacér­kodik, a szélsőséges Zmená- ban pedig még mindig ilyen megállapítások látnak napvi­lágot: „A Magyar Köztársaság kormánya a nacionalista hisztéria és a heinleinjsta po­litika útjára lépett Közép-Eu- rópában.” Ez is azt bizonyítja, hogy a felkorbácsolt szlovák nacio­nalista szenvedélyek teljes lecsillapodására még várni kell. Mi azonban nem hagy­juk magunkat kiprovokálni, nem veszítjük el a türelmün­ket és hiszünk a tolerancia diadalában.

Next

/
Oldalképek
Tartalom