Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-08-07 / 32. szám
7 U Szlovákiai magyar családi magazin 1996. augusztus 7. » 29. évfolyam Riport _________ Pi erre Richard egy grúz-francia koprodukciót képviselt a fesztiválon 32 oldalas színes magazin Heti tévé- és rádióműsor 1996. aug. 10-től aug. 16-ig Sport_______ Eg erszegi Krisztina bearanyozott búcsúja a medencétől Nemcsak az egy főre jutó aranyérmek számában vagyunk világelsők Érzelmes gondolatok - „ötkarikás” szemmel Holop Zsolt________________ El képzelhető, én vagyok az egyetlen magyar, aki Egerszegi Krisztina öt olimpiai diadala közül egyet sem látott. Pedig néztem valamennyit, live. De mikor Egér a cél felé tempózott, már nem csak vízben, könnyfátyolban is úszott, ami őt persze a legkevésbé sem zavarta, csak én nem láttam, hogyan csap be a célba. így aztán Vitray üvöltözésére voltam hagyatva, ...ússz, kicsi lány, ússz! - anno 1988 és ...gyere drágám, gyere! - anno 1992. Be kell vallanom, nem csak Egerszegi aranyérmeit burkolom könnyfátyolba, és tudom, nem vagyok egyedül ezzel az elérzékenyü- léssel. Ennek ellenére számomra is érthetelen. Vajon miben különbözik egy olimpia mondjuk egy világbajnokságtól? Mi az a megfejtheteden, leírhatatlan valami, ami az olimpiák idején odaszögez bennünket a képernyő elé, ötkarikás szemmel virrasztjuk végig az éjszakai versenyeket, mintha az életünkről lenne szó? És nem csak a sportbolond férfiak. Ha írtam volna valamiféle olimpiai naplót (akkor most nem kéne utólag rendezgetni az eseményeket és a napokat), az első bejegyzések ilyesfélék lennének. A fenébe. A francba! Ez már nem igaz. Aztán - Véget ért a bronzkor! Öt bronz után egy ezüst. De mikor lesz arany? Megvan! Rózsa az aranyember! A zord külső érző szívet takar. Hogy érző, azt már tudjuk, a zord külső pedig annak tudható be, hogy a borotválkozás a legutáltabb dolgok közé tartozik nálam, és elkerülésére jó alibit szolgáltatott, hogy még nincs arany. Aztán lett, de gondoltam, most már háromnál nem adom alább. Erre Egerszegi és Czene is könnyfátyolba burkolózott és reggel boldogan kapartam le magamról a borostát. Két arany, mögötte két halott. Az olimpia nyolcadik napján véget ért az olimpia. Mondjon bárki bármit, ez már nem az igazi. Ezután már csak ilyen-olyan versenyeket rendeztek atlétikában, kajak-kenuban, és a jó ég tudja, hogy még mi mindenben, lett arany is, de az olimpia szelleme messze szállt. Robbanás ettől nagyobb rombolást nem végezhet, nem is írok többet erről. Dobd el szépen, Kiss Balázs - fohászkodtunk a kalapácsvetésnél. Balázs el is dobta, és kiabálta utána, go, go, gooo, angolul. Aztán, az eredményhirdetést követően, enyhe akcentussal elmondta, igazságosabb lett volna, ha a magyar zászló mellé az amerikait is felhúzzák. Félek, négy év múlva amerikaiul fogja mondani, milyen szép is lett volna, ha az amerikai mellé a magyar zászló is felkerül. Nincs nekem Kiss Balázzsal semmi bajom, az vesse rá az első kalapácsot, aki biztos benne, hogy ellen tudna állni a kísértésnek. Mélyebben kell keresni a bajok gyökerét. Csak egy példát mondok: ezüstérmes Csollány Szilveszterünk Amerikában edzősködik, amerikai olimpikonokat nevel. És számos kiváló edzőt lehetne felsorolni, aki külföldön keresi a kenyerét. A bajnoki címeket, olimpiai érmeket nem lehet megenni, ha aranyból vannak is. Magyarország nagyon nehéz gazdasági helyzetben van, sok egyéb mellett a sportra sem jut pénz, még ha most minden jégkrém, mobiltelefon és fogkrém is büszke arra, hogy támogatta a csapatot. Részben a gazdasági helyzet számlájára írható az is, hogy rendkívül alacsony a természetes szaporulat. Magyarország lakossága fél millióval csökkent 15 év alatt, és fokozatosan elöregszik. Ez azt jelenti, hogy kevesebb potenciális olimpiai bajnok születik, és ha megszületik, nincs pénz sportbeli fejlődésére. Valójában nem is érdekli a sport. A számítógépet, a videót, a tévét nyúzza, jobb esetben. Rosszabb esetben itt vannak a fiatalok alkohol- és kábítószerfogyasztásáról tanúskodó adatok. Magyarország nyerte eddig az egymillió főre eső legtöbb olimpiai aranyérmet. Ebben világelsők vagyunk. De másban is. Például az öngyilkossági arányban, alacsony átlagéletkorban, szívinfarktusban. Ezek a két kupacba tartozó adatok sokáig nem maradhatnak fej-fej mellett. Valamelyik el fog mozdulni. Hogy melyik, s merre? Lehet tippelni. Az aranyérmeket nem lehet megenni. ...amerikai olimpiai bajnokokat nevel... Megegyem, vagy várjam Paris királyfit? Helyey Zsuzsa felvétele Vezércikk Félelmeink nyara Miklósi Péter ______________ Attó l tartok a leginkább, ha mások félnek. Főleg azok, akik a félelmükből elméletet, abból pedig nagyon is kézzelfogható gyakorlatot képesek csinálni. Mert van rá lehetőségük, van rá hatalmuk. Félek például, ha a kormány - a szó eredeti értelmében vett demokratikus hatalomgyakorlás helyett! - örökösen attól tart, hogy az államfő és a parlamenti ellenzék meg akarja buktatni. Ezért az okos kritikát is sértőnek és megalapozadan- nak minősíti. Félek, ha a kormányzat mindenben csak azt látja: a bőrére megy a játék; ezért, aki nem tanúsít kellő szervüitást iránta, az csakis e fiatalka ország ősellensége lehet. Félek attól, ha a neobolsi Szlovákiai Munkásszövetség úgy gondolja: ő a világ, de legalábbis a kormánykoalíció közepe, s kezdi magát ebbe bele is élni. Félek, ha a Szlovák Nemzeti Pártnak belső, elsősorban PRI- VATIZÉLÉSI szorongattatásai és programhiányai miatt olyan ötlete támad, hogy a felvidéki magyar csak holmiféle jött- ment albérlő a saját szülőföldjén, ezért - pártelnökük szójárásával élve - csupán gulyásba aprítva szerethető igazán. Félek, ha az úthengerként demokratizáló DSZM úgy véli: ő a hazai parlamentarizmus letéteményese, ezért neki mindent szabad, másnak viszont semmit. Elvégre számára ez mégiscsak jobb, mint vezető ellenzéki erőnek lenni. Bevallom, a legjobban attól félek, ha a rendőrök félnek. Féltem régen, még a rendszerváltozás előtti időkben is, amikor például 1988 márciusában a pozsonyi „gyertyás tüntetés”, vagy pár hónappal később, az 1968 augusztusának eseményeire emlékező csoport összejövetelének helyszínét „biztosították”. Jómagam olyannyira is testközelbe kerültem egyikőjükhöz, hogy láttam szemében a riadalmat: csak ne kapjon ütésparancsot, hiszen a lelke mélyén a tüntetőkkel rokonszenvez. És aki már volt hasonló helyzetben, nyilván egyetért velem abban, hogy a rendőrök-vívódásaik okán - ezekben a szituációkban a legkiszámíthatatlanab- bak. Ezért mostanában én rokonszenvezek ővelük, miután kiderült, hogy legfőbb főnökük, személyesen a belügyminiszter, bizalmas telefonbeszélgetésében egyszerűen debüi- seknek titulálta őket. Sohasem voltam egyenruhapárti, rendőrpárti pedig duplán nem; most mégis belátom: ezt a feszültséget, például intézkedés közben, jobbára csak gorombáskodással lehet levezetni... Enyhén szólva az sem tölt el bizalommal, ha a hétköznapok belföldi eseményeiből rendre arra lehet következtemi, amit az ellenzéki politikusok egyike így tömörített egyetien mondatba: , A kormányzati politikának alapeleme a centralizációs törekvés, kézben akarja tartani az önkormányzatokat, s ebből a megfontolásból sajátosan értelmezi, kemény következetességgel érvényesíti a központi hatalom szándékát a kinevezések során is.” Mindebből nyilvánvaló, hogy visszatérőben a pártállami idők. Az akkori rezsim éppen úgy, mint a mai ügyeletes hatalom, a politikai ellenlábasait, vélt vagy valós ellenfeleit likvidálni igyekezett. Akkoriban a szocializmus ellenségeit illett szidalmazni; manapság viszont az államfő, az Alkotmánybíróság, az ellenzék, a szakszervze- tek, a médiák szabadsága, a kultúra, a kisebbségekjogvé- delme az, ami a többségi demokráciának csúfolt autoritativ rezsim csőrét csípi. Lélektani, össztársadalom-lé- lektani hiba, hogy ez a bűnbak- keresésben tobzódó politizálási stílus ma még támogatottságot élvez Közép-Európa szívében. Úgy tűnik, nálunk több generáció is úgy nőtt fel, hogy sejtjeibe ivódott az államszocializmustól, a hatalomtól való félelem. Az utóbbi öt évtized történelmi röntgenképének e sötét foltja, sajnos, mára diagnózisként állandósult.
