Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-31 / 31. szám
Kultúra 1996. július 31. 13 Nem a társadalmi témát, önmagátvizsgálja a művészet A klasszikus festészet halálát jósolgatták... Barta Gyula szerint sokan átálltak a nonfiguratív irányzatra Tallósi Béla ________________ Itt, a szlovákiai magyar képzőmé- szek körében öt éve másról sem beszélünk, mint a kiállítási és támogatási lehetőségek megszerzéséről, illetve az eladásról. De magáról a művészetről, az alkotás távlatairól nem folytatunk dialógust - hangzott el Dunaszerda- helyen a Kortárs Magyar Galériában, azon a szakmai megbeszélésen, amelyre képzőművészek, művészettörténészek jöttek el, hogy meghallgassák Kovács Kálmán Bécsben élő képzőművész előadását az avantgárdról, és vitát kezdjenek a témában. Ezzel a szakmai tanácskozással - a későbbiekben műteremlátogatá- sokat is terveznek - mintha elkezdődött volna valamiféle dialógus. S ez jó, hiszen Dunaszerda- helyen azzal a szándékkal jöttek össze alkotók, művészettörténészek, hogy jobban megismerjék önmaguk lehetőségeit. Akik eljöttek, azzal a véleménnyel álltak fel az asztaltól a többórás köteden beszélgetés után, hogy hasznosak az ilyen összejövetelek, a művészetről folytatott beszélgetések. Segítő lehet a tapasztalatok, nézetek, vélemények cseréje, kölcsönös megismerése, mert művészek még soha nem jártak ennyire magányos utakat, mint manapság. Kovács Kálmán - a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának tiszteletbeli tagja - ötvenhatban került ki Bécsbe. Roc- kefeller-ösztöndíjjal az ottani képzőművészeti akadémia hallgatója volt. „Ott találkoztam először a nyugati avantgárddal - mondja. - Bécs művészei mindarra, amit én azelőtt Pesten, a régi mesterek művészetéről tanultam, csak intettek. Az a múlt. Most más jön, most más kell, mondták. A művészettel én Munkácsi Röpülő asszonya révén találkoztam, s ezt Bécsben sem tudtam megtagadni. Azóta, immár húsz éve, gyűjtöm az anyagot az avantgárdról, és szeretném könyvben megjelentetni.” Ahogy Kovács Kálmántól hallhattuk: negyvenöt után kettészakadt Európa, és ez nemcsak politikai, hanem kulturális kettészakadást is jelentett. Ebből nyü- vánvalóan következik, hogy létezik kelet- és nyugat-európai avantgárd. Azt talán mondani sem kell, ezen a téren is a nyugati irányzatoknak volt vezető szerepük. Azért is kell diskurzust kezdeni és folytami, hogy felmérjük, az avántgardot illetően miben különbözik a mi felfogásunk a nyugati felfogástól. Tisztán kell látnunk, hogy az alkotók ne csak a nyugatot utánozzák, hanem azt műveljék és folytassák, ami itt vált hagyománnyá az avantgárdban. Ami itt honosodott meg. Itt volt és van. Barta Gyula a modernségben azt is látja, hogy a képzőművészek kezdik kiirtani a képzőművészetet. Akik nem tudtak realisztikusan festeni, azok kezdtek kísérletezni az absztrakttal. De az nem olyan egyszerű dolog, hogy mostantól mindennek hátat fordítva átáll valaki a nonfigurációra. Barta Gyula szerint ahhoz más agy kell, más érzések. Ezért is vált a modernségben a legnagyobb művészeti problémává magának a művészetnek a keresése. Vesztróczy Éva mondta ki, hogy a művészet önmagát vizsgálja. Nem a társadalmi témát, hanem önmagát reflektálja. Talán ezzel függ össze - amint Du- naszerdehelyen is szóba került-, hogy a modern művészettel kapcsolatban sokszor tesszük fel a kérdést, még művészek és művészettörténészek is gyakran kérdezik: hol itt a művészet? Megfeledkezve arról, hogy az avantgárd egyfajta magatartás, amelynek a megújulás a lényege. Jósolgatták hát a klasszikus értelemben vett festészet halálát. Sőt az avantgarde képviselői, idézőjeles festői, egyenesen arra törekedtek, hogy megöljék a festészetet. De hát kérdezzünk rá, mi is a festészet? Régmúlt időkben a nagy öregek - a reneszánsz nagyjai, és a Rembrandt-nagyságú festők, arra törekedtek, hogy a természetet ábrázolják. De a vászonra került látvány kép volt csupán, festmény, ábrázolt realitás, tükröz- tetett valóság, nem a természet maga. Ők, mint tudjuk, utánozták a természetet. Aztán jöttek az avantgarde-ok, majd a neoa- vantgarde-ok, akik azt mondták, nem utánozni akarnak, hanem azonosulni, a kifejezésben megtalálni az önazonosulás formáit. S mint állították, ehhez nekik nem kell Rembrandt. Ő a múlt, mondták. Múzeumokban a helye. S jött személyesen Malevics, a harcos avantgárd, és megfestette fehér alapon fekete négyzetét. Ezzel az alkotásával bizonyította: a négyzet vászonra vitele nem ábrázolás, hiszen a négyzet a vásznon maga a valóság. Ugyanis a négyzet az négyzet, bárhol is látható. Vesztróczy Éva művészettörténész szerint az avantgárd rég bebizonyította, hogy a táblafestészet csak egy szelete a képzőművészetnek. Tovább él ugyan, de nem ez a mindent meghatározó mérce. .Akarjuk, nem akarjuk - mondta Kovács Kálmán -, mai viszonylatban a művészetet az avantgárd képviseli.” De az avantgárdnak is engednie kellett, hiszen ha korunk művészei nem akartak megmaradni és leragadni a négyzeteknél és háromszögeknél, a puszta geometriánál, vissza kellett térniük a festészethez. Mint ahogy hazai magyar alkotóink és művészettörténészeink is visszatérnek majd Duna- szerdahelyre, hogy tovább folytassák kötetlen beszélgetésüket a kelet- és nyugat-európai avantgárdban tapaszalható különbségekről. Az avantgárdnak is engednie kellett... Hol itt a művészet, kérdezzük. Heti kultúra Könyvespolc Mészáros András: Bolemant László: A filozófia Üvegszálak határvidékén „Ez a kötet négy év (1990-1994) terméséből válogat. Nem szakfilozófiai írásokat, hanem előadások szövegeit, publicisztikai próbálkozásokat, kritikákat és aforizmaszerű feljegyzéseket tartalmaz.(...) írásaim eredetileg egymástól teljesen függetlenül születtek meg. De a korszakkal való kapcsolódásaik, (...) valamint a szemléletmód hatására felfedezhető bennük néhány alapgondolat, amely nemcsak vissza- visszatérésével és variációival, hanem kölcsönviszo- nyaival is elrendezi az írásokat.” - olvashatjuk a szerző, Mészáros András fülszövegét a kötet tartalmáról. Mészáros András a filozófiát - bevallása szerint - oda szállítja le, ahonnét eredetileg elindult: a rácsodálkozás pillanatához. Ez a fajta „alkalmazott-" vagy „eredetfilozófia” a szerzőtől nem idegen, megszokhattuk ilyen jellegű írásait. A kötet a közelmúltban jelent meg a Nap Kiadó gondozásában. Bolemant László ÜVEGSZÁLAK Bolemant László 1968-ban született Ógyallán. Gépészmérnöki végzettséggel rendelkezik, ám az egyetem befejezése óta is „irodalomközelben” dolgozik. A fiatal költő lírájára a visszafogott hang jellemző. Nem lázadó típus, még csak nem is kísérletező. Megelégszik a csöndes szemlélődéssel, lírája személyes, a külső történéseket próbálja egyensúlyba hozni a belső világ mozdulásaival. Önmagával beszélget, miközben cseppet sem zavarja, hogy mi is jelen vagyunk és meghallgatjuk. Többek közt ez derül ki a fiatal költő első kötetének fülszövegéből. Bolemant László versei eddig az Irodalmi szemlében, a Párizsi Magyar Műhelyben jelentek meg. Szerepelt a Nyugtalan indák című antológiában és az Iródia 1983-1993 című antológiában is. Debütáns kötete az AB-Art Kiadó Start (pályakezdő írók első köteteit felvonultató) sorozatának második darabjaként jelent meg a közelmúltban. Regény D oktor Darwin vagyok, az utolsó Próféta. Civilben taxisofőr és könnyűbúvár. A „taxisofőr” szó hallatán az írónak felragyogott a tekintete, valamit mondani szeretett volna, de csak egy kiskutya nya- vicskolásához hasonló monológ hagyta el az ajkát.- Ne ijedjen meg, valóban én vagyok az. Tudom, hogy sokat hallott már rólam, és mihamarabb szeretne velem beszélni. De előbb bemutatom a húgomat, Shaomit, aki ellátja a sebeit, tiszta ruhába bújtatja, majd értesíti a Szent Gyülekezet többi tagját a fontos eseményről. „Ezek összetévesztenek valakivel!” - villant át az író agyán. „Ám ha most rögtön leleplezem magam, lehet, hogy első csalódásukban - a felebaráti szeretetről teljesen megfeledkezve - mint nem kívánatos ateistát visszazavamak a zuhogó esőbe.” A nő egy halvány csókot lehelt Lázár homlokára.- Egész életemben ezt a pillanatot vártam! - mondta őszinte örömmel.- Én is! - suttogta volna az író, ha tudott volna beszélni. Pillanatokon belül egy fürdőkád előtt találta magát, amely csaknem színültig volt forró, kellemes fenyőillatú vízzel.- Fürödjön meg! - mondta a nő Angyal a körhintán Z. Németh István 10. rész kedvesen, miközben kecses uj- jai Lázár vizes fürtjei között kalandoztak. - A tiszta ruhát már idekészítettem. S olyan lágyan simított végig a férfi arcán, hogy annak könnyek szöktek a szemébe. A nő ezt látva elmosolyodott, s közel hajolva hozzá, egyenesen a fülébe súgta:- Tudom, hogy sokan szenvedett. De higgye el, mától fogva ez máshogy lesz. Lázár beleszédült a fürdővízbe. „Az igazi szenvedések csak most következnek!” - gondolta zsibbadtan. „Ha szerelmes vagyok, pokollá válik az életem!” Egy órát lebegett álom és ébrenlét határán. Gondolatok furcsa alakú gondolái ringatták. A Sorsot egy vízzel elárasztott városnak képzelte, ahol az ügyesebbeknek nem kell úszniuk, hanem száraz lábbal közlekednek az egyes épületek- a kórház szülészeti osztálya és a ravatalozó - között. Majd amikor teljesen kihűlt a fürdővíz, végre elszánta magát, hogy további sorsának elébe menjen. A házigazdák továbbra is megkülönböztetett figyelemmel bántak vele. Szerencsére nem kérdezgették semmiről. Teleragasztották sebtapasszal, forró teát itattak vele, majd ágyba dugták, hogy pihenjen.-... mert holnap nagy nap lesz! - suttogata a nő mézédes lehelettel. Lázárt elöntötte a hideg veríték. „Addig legalább alszom egyet!” - gondolta, s a jéghideg párnába fúrta a fejét. Nyugtalanul aludt. Hajnal felé arra ébredt, hogy már legalább tízen vannak a lakásban, s épp fojtott hangon tárgyalnak valamiről. „Az összejövetel!”-jutott az eszébe. Óvatosan kimászott az ágyból, s a szobaajtónál megállva hallgatózni kezdett.- Biztosan ő az? - kérdezte egy nő. - Már alig várom, hogy lássam.- És beszélt a Szent Csónakról?- kérdezte egy kisfiú. Az író itt felcsuklott rémületében. Miféle csónak?- Még nem mondott semmit... - ez Shaomi szépen csengő hangja volt. - Az ajka feldagadt szegénynek. Világosodik. Nemsokára mindent megtudtok. Az író pontosan ettől félt. R eggel nyolcra zsúfolásig megtelt a Díszes SzövegekTerme. Kunkorov idegesen rágta a körmét. Fogalma sem volt róla, hogy mit mond az embereinek. Ebben a pillanatban elment a kedve az egésztől. Legszívesebben mindent Aló marsallra bízott volna, de tudta, hogy az általában ilyenkor már részeg, s eme halmazállapotában keveri a libidót a libikókával, a puccsot a punccsal, a pezsgőt meg márkás konyakokkal. Kunkorov idegesen rángatta gyér bajuszát, vérnyomása felgyorsult, arca kipirosodott. Végignézett a mindenféle rendű és rangú embereken. „Uniformisba bújtatott gyen- geelméjűek, közönséges háborús bűnösök!” - gondolta megvetően. „És ezeknek kell most buzdító előadást tartanom... Ó, ha nem lenne Ő, a Nagyvezér, Zuzmonov admirális- és embernagy, az egész Párt veszett marhák gyülekezete lenne. Ő az, aki a marhákat csordában egyesíti, s míves beszédeivel napról napra jobban elkápráztatja, Ő bőgi a leghangosabban a válogatott hazugságait az ország jövőjéről, s elmebetegségét és kóros hatalomvágyát karöltve kísérő melléfogásait olyan arcpirítóan szemtelenül tagadja le, hogy az embert valami jóleső. földöntúli borzongás járja át, hogy íme, szemtől szembe találkozhat egy Biblia által pokolnak nevezett hely jövendőbeli díszpolgárával. Nélküle városállamokra esne szét az ország, emberhúst árulnának a halpiacokon, s talán a Földön sem létezhetne élet. Császár, király, cár, miniszter- elnök és törzsfőnök egysze- mélyben. És különben is jöhetne már, mert ennek a csordának most megint bégethetnék- je támadt." I dőközben a terem közepén kisebbfajta veszekedés tört ki. Mint kiderült, Berrugow őrmester és Aló marsall kaptak hajba. Majdani irodájukba ugyanis mindketten ugyanazt a titkárnőt szemelték ki. Kunkorovnak cselekednie kellett. Fellépett az emelvényre, végighordozta tekintetét a Díszes Szövegek Termének kopott, itt-ott vörösborfoltos falain, majd teli tüdőből elkiáltotta magát:-Nyelvtársak! (folytatjuk)
