Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1996-12-18 / Szilveszter

32 1996. december 18. Szilveszter Mark Kané, aki Írország színei- pillanatban eltereli ellenfelei ben versenyez, új cselhez folya- figyelmét, míg ő a meglepetés modott: lenge gatyája az első perceit kihasználva, az élre tör. A képen látható csirkék nem a futball megszállottjai. A szár­nyas jószágokat a rimaszomba­ti elsőligás focicsapat tenyészti a zöld gyepen. A Tauris klub valószínűleg már most arra az időre készülődik, amikor az első ligából kipottyanva vala­miből meg kell élnie. A szakve­zetők állítólag már kecskék vá­sárlásáról is tárgyaltak egy szö­vetkezettel. Thomas Muster teniszcsillag új divatot vezetett be ezen a nyá­ron. Először csak melege volt, azért szabadult meg fokozato­san a ruhadarabjaitól, majd a közönség lelkes ovációján fel­buzdulva, tovább folytatta a vetkőzést. A hírügynökségek arról hallgatnak, vajon a teni­szező hölgyek is követik-e a példáját. Mindenesetre az 1997-es tenisztornák női ver­senyeire már jó előre minden jegy elkelt. A közönség re­ménykedik... A képen látható, 519-es mezt vi­selő Francesco Panetta nem fe­ledkezett meg a jólneveltség alap­jairól, ám verseny közben elveszítet­te a zsebkendőjét. A mellette futó versenyző viszont az eszét veszítette el a dühtől, mivel Panetta .jóvoltá­ból” megcsúszott. Mérgében két kört vert rá az olaszra. Add már, uram, az esőt! - imádkozik a DAC kapusa. Az elsőligás futballcsapat portása egy átmulatott éjszaka után azért könyörög az égiekhez, hogy maradjon el a meccs. Óhaja, csodák-csodája, meg­hallgatásra talált, mert öt perc múlva hatalmas hóvihar kere­kedett. Hogy hogyan lesz ¡f DAC-ból bajnok, arról az égiek hallgatnak... A szenvedő képet mutató Szer- gej Bubka egy darabig aligha fog világcsúcsokat döntögetni. Nemrég egy Zaporozsec sze­mélygépkocsi összdíjazású ver­senyen oly szerencsétlenül ug­rott, hogy rúdja a fenekébe sza­ladt. Azonnal elsősegélyben ré­szesítették, ám csak gondos or­vosi beavatkozással sikerült al­só feléből eltávolítani az üveg- laminát-szilánkokat. A szerkesztő sztorija A nikéző rendőr J. Mészáros Károly ______ Hát ezek a rendőrök! Novem­ber utolsó péntekjéig még gondolni sem mertem arra, hogy milyen áldott, kedves beszélgetőpartner tud lenni egy zöldegyenruhás. Mert akivel engem hozott össze a sors, az kimondottan ilyen volt: fiatal, derűs arcú, szigor meg nem is fért az ártatlan tekintetébe. Évtizedek rendőrideálját rombolta le bennem. Hangsúlyozom: • nem civilben volt, hanem szolgálati öltönyben, járőröző társával a pozsonyi Duna utca egyik járdáját koptatta. S ha már arra sétáltak, én meg fe­léjük tartottam rendőrcsalo­gató kék színű Aurélunkkal (nem most találtam ki, csalá­dunkban az új jövevény ke­resztnevet is kap), hát intet­tek egyet felém. Nem a stop­táblás lapátjukkal, csak úgy puszta kézzel. Minden autós tudja, hogy ilyenkor valamit akarnak tőle, s nem feltétle­nül arra kíváncsiak, mit álmo­dott az éjszaka. Pedig hát az is érdekelhetné őket. Nem, ők mindig ugyanazt kérik: az iratokat. Leálltam, villogtatni kezdtem, lehúztam az abla­kot. Persze a másik oldalon, mert a járőr kartársak nem merészkedtek mellém, csak úgy távolból köszöntek oda illedelmesen. Meg a papírok­ra voltak kíváncsiak. S míg böngészték (vajon hány talál még benne olvasnivalót?), is­merősöm szavai jutottak az eszembe: „Ne nyugtalankodj! Csak a dolgukat végzik.” Vé­gezték is szakadatlanul, míg­nem odaszól az egyik: „Sofőr úr, a biztonsági övét nem szokta használni?” Dehogy­nem, most is bekötöttem vol­na magam, ha nem állítanak le, válaszoltam. Huncutul rámmosolygott, és kiszólított a kocsiból, hadd próbáljam ki én is a járda kövezetét. Nem mondom, az autóban kényel­mesebb ülni. Közben kereszt­kérdésekre kellett válaszol- gatnom. Mindenáron azt akarta tőlem megtudni, mennyi a taksa, ha nem hasz­nálom azt a fránya övét. Szá­mot nem mondtam, nehogy fején találjam a szöget, így kénytelen volt ő elárulni a nagy titkot. Most már ezt is tudom, mondtam neki, de nemigen lesz rá szükségem, mert én mindig bekapcsolom az övét. „Mindig?”- kérdezett vissza, még huncutabbul néz­ve, mint előtte. Ekkor már éreztem, csak szórakozik ve­lem. Helyzetelemző magya- rázgatásaimat apaias dörge­delemmel zárta: „Ha legköze­lebb megint elkapom öv nél­kül, akkor a dupláját fizeti.” És visszaadta az agyonolva­sott iratokat. Búcsúzóul még megkérdezte, hányas számú rendelet a kresz? Ki tudja, ol­vashatta le az arcomról. Mást kérdezzen, mondjuk a sport­ból, kínáltam felé egy utolsó csalétket. Szerencsém volt. „Tudja, hogyan végződött a Presov-Petrzalka kupa­meccs?” Kiszórtam neki. „El­vitte a Nikémet.” Majdnem sajnálni kezdtem, de azért je­leztem: legközelebb aligha találkozhatunk a fogadóiro­dában, mert én hivatásból v gyök járatos a sportvilágbc- Májustól a Vasárnap utolsói­két oldala van a nyakamon melyeken történetesen éppi ez a téma szerepel. Tetszett neki. Persze magyarul nem szólalt meg, és szlovákul sem ezzel folytatta. Annál többet j ragoztuk a biztonsági övét. Végül is a sportból - szeren­csére - csak egy eredményre volt kíváncsi. Mert ha Pulii­ról, Bugár Imréről, Zátope- kékről, Gönciről vagy éppen a nyárasdi kézilabdás lányokról kérdezett volna, még ma is beszélgethetnénk. Róluk majd talán más rendőrrel, meglehet, éppen a Csallóköz­ben lesz alkalmam elszóra­kozni. Ha már az iratokat rendben találja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom