Vasárnap - családi magazin, 1996. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1996-07-17 / 29. szám
10 1996. július 17. Kópé Indiai mese A szerény maharadzsa Hosszú-hosszú idővel ezelőtt Kángrá indái tartomány uralkodója egy bölcs maharadzsa volt. Nem hízott más verejtékén, megdolgozott a maga kenyeréért. Kötelet font, amelyet ügyesen, jó áron adott el a piacon. Hűséges feleségében méltó párra lelt. Ellátta a házat, sütött-főzött, mosott, takarított, cserépkorsóban vizet hordott a kútról. Ráérő idejében szőtt, font. A maharadzsa napi uralkodói teendői végeztével elhagyta a palotáját, és szerény házacskájába vonult vissza kötelet fonni. Alattvalói nagyon szerették az ezernyi gondjukkal, bajukkal törődő uralkodót. Legjobban pedig azt szerették benne, hogy uralma alatt nem kellett adót fizetniük, boldogan, elégedetten éltek. Történt egyszer, hogy hatalmas vásárt rendeztek Káng- rában. Sok-sok ember gyűlt össze, adtak-vettek, ettek-it- tak. Szólt a zene, sült a pecsenye, süteményt majszoltak az apróságok. A király és királyné is elment a vásárba. Sem testőrség, sem szolgák nem kísérték őket, nem szerették a pompát, egyszerű ruhát viseltek. A vásárban ott pöffeszkedett a tartomány leggazdagabb kereskedője a feleségével, hogy az egész esztendőre megvegye háza népének a búzát, a rizst, a mézet, a bárányokat. A kereskedő felesége vagy tíz zsák aranytallért érő gyémánt nyakláncot viselt, olyan szépet, hogy láttára összeszaladtak az emberek. A királyné keserűen szemlélte a gőgös asszonyt, és megsajdult a szíve a gyönyörű gyémánt nyakék láttán. A nevezetes vásár után a királyné egészen megváltozott. Mogorva lett, csak ímmel-ám- mal végezte munkáját, senkihez nem volt egy jó szava, eltűnt a mosolya. így ment ez pár napig, míg a király meg nem kérdezte tőle, mi a búbánatának az okozója. A királyné zsémbelt, pattogott:- Mit ér az életem? Királyné létemre magam sütöm a kenyeret, vízért járok, naphosszat gürcölök, nincs egy valamirevaló ékszerem se! Majd megjön a kedvem, ha veszel nekem tizenegy zsák amytallért érő gyémánt nyakláncot! Szebbet, mint azé a felfuvalkodott kereskedő asszonyáé! A maharadzsa nagyon elszomorodott, megpróbált feleséai i A TFTD Ni y Rácz Noémi illusztrációja ge lelkére beszélni. De az asz- szony nem tágított, ragaszkodott az ékszerhez. Mivel nem volt pénze, nem tehetett egyebet, bevezette az adófizetést. Minden alattvalónak száz aranytallért kellett fizetnie a kincstárba. Igen ám, de az emberek megtudták, hogy miért kell adózniuk. Úton-út- félen szidalmazták a királynét. A királyné megkapta a gyémánt nyakláncot, de az emberek szíve elfordult tőle. Egy napon a maharadzsa magas lázzal ágynak esett, és folyton friss vizet kívánt. Felesége felkapta a vödröt, a cserépkorsókat, és a kúthoz sietett. De legnagyobb ámulatára a kútba eresztett vödör köddé vált és eltűnt. Eltűnt a második és harmadik vödör is. Az asszony szívére nagy bánat ereszkedett. Megértette, hogy a kút nem ad vizet neki, önzése, páváskodása miatt. Letépte a nyakláncot, egyszerű ruhát öltött. A kút ekkor csobogva megindult, s vizet adott a negyedik vödörbe. A királyné futott vele haza, megitatta a királyt a hűs, friss vízzel. Fel is gyógyult nyomban tőle. Ő maga meg eladta a gyémánt nyakláncot, és az árát szétosztotta a nép között. Attól kezdve újra csak szorgalmas munkával kereste kenyerét, jó példát mutatott országa asszonyainak. Derűs, hosszú életet élt király urával, és soha többé nem vágyott a más verejtéke árán szerzett kincsekre. Scháfferné Földvári Ilona fordítása Ha még nem tudnád... A gólya márciusban érkezik téli szálláshelyéről, Afrikából, és amint kialakultak a párok, a madarak máris hozzálátnak a nemegyszer évtizedes fészkeik tatarozásához. Ágakat, földkolonco- kat hordanak, és ezeket gondosan beépítik otthonukba. Az éves tatarozásnak köszönhetően egy-egy öregebb gólyafészek több mázsa súlyú is lehet. Oldalában mindig ott tanyáznak az albérlők, a házi és mezei verebek, de néha más madarak, seregélyek, barázda- billegetők is tanyát ütnek a gólyafészek biztonságot kínáló, vaskos gallyai között. Gólyáink korábban elsősorban a kis falusi házak nádtetőin, kéményein, illetve a falu közelében, a legelőkön álló öreg fákon fészkeltek, ezek eltűnésével ma már nagyrészt villanyoszlopokon, illetve az azokon elhelyezett fészektartó állványokon nevelik fiókáikat. A fiókák 30-33 nap alatt kelnek ki. Az egyik öreg madár az első hetekben mindig mellettük van, őrzi és melengeti őket. (Sch. E.) Tallósi Béla Lapu szálló lapul az árboc lapulevélen vitorla duzzad tavaszi szélben laputenyérben fodros zekében bújik a bogáncs puha pihében pólyába kötve lapu-loboncba csápkorona bomlik tüsketobozba ragadós lombja mágneses vatta akire rászáll véresre marja Nagy Zoltán illusztrációja Nagyszalontai népmonda Többet ésszel, mint erővel A nagyszalontai hajdú mind olyan volt, mint a szálfa, a mai ember csak pipiskedve tudna felnézni rá. Mégis akadt a hajdúk között is satnyább, gyengébb legény, azt csak babszemnek vagy babszemjankó- nak hívták. De azért ezek a babszemek is kárt tettek a töröknek, ahogy lehetett, mert ők azt tartották: többet ésszel, mint erővel. Ilyen babszemjankó volt Csa- varga Miska is, akinek mindig azon járt az esze, hogy a törököt valamiféleképpen csúffá tegye. De már nagyon ismerte a török is, ezért mindig álruhában járt, amikor valamire készült. Egyszer Csavarga Miska koldusnak öltözve két mankón bóklászott Gyuláról Sza- lonta felé. Néz erre, néz arra, hát egyszer meglátja a gyulai basát, az meg Szalontáról hazafelé lovagolt. Uccu neki, kapja magát Csavarga Miska, a két mankót nagy hirtelen felhajítja egy út- széli fára, maga meg elkezd éktelenül jajveszékelni. Odaér a basa, és azt kérdi a jaj- veszékelő koldustól:- Mi bajod van, sánta koldus?- Jaj, kegyelmes uram, nagy az én bajom - siránkozott Csavarga. - Egy istentelen gazember elvette a két mankómat, és felhajította arra a fára. Mankó nélkül egy lépést se tudok tenni. Azt mondja erre a basa:- No, fiam, ezen könnyen segíthetünk. Fogd meg a lovam kantárát, én meg felmászom a fára, és lehajítom neked azt a két rossz mankót. Hiszen éppen erre várt Miska! Csak egyszer a ló kantárát megfoghassa! Amikor a basa felmászott a fára, szép csendesen magyarázta: - Erre, uram, arra, uram, feljebb, uram! Úgy, úgy, arra, arra! Amikor a basa elég magasra mászott, Csavarga is felpattant a fakó nyergébe, és elkiáltotta magát: - Én meg amarra! Isten áldja, jó uram! Azzal vágtába eresztette a lovat, és úgy elvágtatott vele, mint a szél. Most vette csak észre a basa, hogy becsapták. Csavarga Miska meg egyenest a szalontai vásárba lovagolt, ott a basa fakóját eladta - száz aranyat kapott érte. A Vasárnap nyári rajzversenye ** * Radocha Zsuzsa, Madar Rablánszky Zsuzsanna, Vágsellye Amint azt az eddig bemutatott rajzok is bizonyítják, fiatal olvasóink nem szűkölködnek sem fantáziában, sem pedig rajzkészségben, ha a nyári szünidővel kapcsolatos élményeikről van szó. Mivel úgy látjuk, hogy még nem fogytatok ki az ötletekből, továbbra is várjuk rajzaitokat. A nagy nyári játékra beérkezett megfejtések eredményeit azonban már következő számunkban közöljük.
